„Amikor Kertész Imre-könyvet adunk ki, arra törekszünk, hogy ne a mára meglévő, az ő életében megjelent életmű kiadását nyomjuk ki újra, hanem induljunk el az életmű első pillanataiból, a születés pillanataiból. – hangsúlyozta az igazgató.
A Lét és írás a Vázlatok – Feljegyzések, tématervek 1958–1963 című műhelynaplóhoz hasonlóan a Sorstalanság keletkezéstörténetét árnyalja, viszont, amíg a Vázlatok… bevezető, hangkereső, ráhangoló szövegek voltak, addig a Lét és írás egy naplóregénynek tekinthető, „egy önálló kézirat, aminek volt címe, mottója”. „Ebben felhasználta a Vázlatokat is, a korai kézírásos jegyzeteket, de már azokat is javította, kiegészítette, itt-ott megbontotta a szerkezetet és létrehozott valamit, ami már egy egységes narratíva” – foglalta össze Soltész Márton.
Nemcsak naplóregény, de olvasónapló is, mondta az est házigazdája, Őri-Kovács Anna a Lét és írás kötetről. Hidas Zoltán egyetemi tanár, a kötet lektora pedig azokat a Kertészre hatást gyakorolt filozófusokat és írókat, többek között Camus, Sartre, illetve Semprún neveit említette meg, akiknél az élet és írás kettőssége ugyanolyan elemi szinten jelenik meg, mint Kertész írásaiban. „Ez egy központi kérdés, az, hogy miként viszonyul a két mozzanat egymáshoz. Hogyan lehet egyáltalán mindazok után élni, amin keresztül mentek, és hogyan lehet ezt művé alkotni.” Tovább élni, vagy megírni azt, ami vele történt. A magyar Nobel-díjas szerző ezt a kettőt egyszerre választotta.
A továbbiakban Horváth Péter irodalomtörténész, a Kertész Imre-életmű kutatója az író műveinek az egzisztencialista irodalomba való besorolásáról beszélt, hiszen Kertész szövegeiben az egzisztencia terminus, amely szemben áll az élmény fogalommal, meghatározó és elkerülhetetlen. „Kertész arról ír, hogy az egzisztencia azt jelenti, hogy az ember valamiképpen mindig visszamegy a saját létéhez. Heidegger is arról ír a Lét és idő című művében, hogy a tulajdonképpeni létmódja az embernek az, amikor szembenéz a saját halálával. Kertész ezt úgy fogalmazza meg, hogy haláltudattal élni az életet. Ez a haláltudat az, ami új az egzisztencia fogalomban az élményhez képest. Az egzisztencializmus alapvetően a véges embert, a halandó embert állítja a középpontba, aki szembenéz a halálával, végességével” – fogalmazott az életműkutató.
Hidas Zoltán a hatvanas években kibontakozó strukturalizmusra terelte a szót, mely Kertész gondolatvilágában ugyancsak kardinális jelentőségű: „a struktúrákban az ember mindig azzal szembesül, hogy funkciókra redukálódik, a szabadságot csakis úgy képes megtalálni, ha eltávolodik önmagától. Ennek a rendszernek lesz az egyik legszélsőségesebb határhelyzete a fogolytábor, a megsemmisítő tábor.”
„Meg akartam teremteni azt az eredeti időt, amikor mindez lezajlott. Egy linearitást akartam, ami a valóságban történt. Azt mondják, jó művészi fogás volt, hogy én egy gyereket állítottam a központba. […] De én azért választottam a gyereket, mert az a tapasztalatom, hogy a diktatúra mindenkit gyerekként fokoz le, infantilizál. A szabadság hiánya megfosztja az embert a férfi vagy a női mivoltától, megfosztja attól, ami a legtöbb, ami az embert emberré teszi” – mesélte maga Kertész Imre egy interjúban.
Kitérve Heideggerre, a Kádár-rendszer működésére, Kertész írói magánéletére és a Magvető Kiadó visszautasító levelére, a Lét és írásból és a kötet bemutatójának végére kirajzolódott „egy nagyon tudatos író, aki perfekcionista, aki folyamatosan javítja a saját hangját, a saját formai elvárásait. Kirajzolódott egy filozófus, egy nagy gondolkodó, akit a lélek legfontosabb alapfogalmai érdekelnek, de az az ember is, aki nagyon sokszor ostorozza magát, ha nem megy neki az írás” – vonta le a következtetéseket az est moderátora.
