Az augusztus 2-án nyíló kiállítás a két életmű közös pontjaira fókuszál, a szín- és formabeli párhuzamosságokat kutatja. Nem törekszik teljességre, csupán felvillant olyan pillanatokat, amelyeken keresztül egybefonható ez a két oeuvre, megmutatja, hogy Keserü Ilona varázslatosan sokszínű életműve hogyan inspirálta a formák, a vonalak, a képépítés és a színek szintjén Kun Fruzsina alkotói hangját.
Mindkét művészt foglalkoztatja a látvány mibenléte, a láthatóság kérdése. Keserü Ilona Utóképek sorozatán a lecsukott szemhéjak mögött az empirikus látvány vibráló utóvilága tárul fel. A befelé forduló tekintet fénnyel telített képei a testhatárok képlékenységéről, a kontúraink bizonytalanságáról, a saját végtelenségünkről mesélnek. Keserü Utóképek sorozatán a tárgyi világ tünékenysége tételeződik, a vibráló kontúrok érzéki tapasztalattá, érzetté puhítják a konkrét valót, miközben bizonyítják, hogy csukott szemmel is lehet látni, hogy bár a külső világ lehet szűk és lehatárolt, a belső mégis tág és végtelen.
Kun Fruzsinát a nem látás, a nem tisztán látás érzésének képi megjelenítése foglalkoztatja. „Egy ambivalens érzés, megnyugtató, mégis izgalmas, mint mikor gyerekként lufiba fúrtam az arcom; kápráztató, színes, homályos és egyben fullasztó burok. Ugyanezzel az érzéssel találkoztam egy novemberi napon, amikor a kutyámmal a dunaparton jártam. Annyira sűrű volt a köd, hogy egészen közel kellett menni a folyóhoz, hogy láthassuk, hol kezdődik a víz, de a túlpart sehol sem látszott. Ekkortól kezdtem festeni azt, amit ott nem láttam, a túlpartot, amint tükröződik a vízben.”
Nem látunk mindent, mondják Kun képei, amit látunk, az pedig nem minden, szólnak Keserü festményei, miközben, ha végignézünk e tereken, akkor különféle tájak tűnnek fel a szemünk előtt, amelyek olykor valószerűnek, máskor különösnek, olykor pedig szürreálisnak hatnak. Keserü Ilona az évtizedek óta jelen levő, időszakosan fel-feltűnő alapmotívumaiból, például a két ponton befűződő hullámvonalból vagy a gubancból olykor letisztult, halkan hömpölygő, máskor szenvedélyesen kavargó, hemzsegő világokat komponál, a sokszor ismételt színekkel, vibráló kolorittal tündöklő látványokat hoz létre. Kun Fruzsina tájait gyakran egy éles horizont dominálja, ami egyszerre elválasztja a kép két síkját, miközben tükrözi is azokat. A vonal, ami elválasztja a látszatot a valóságtól, a belső univerzumot a külső realitástól.
Mindkét alkotó előszeretettel él a motívumismétlés eszközével, a formákat olykor duplikálják, máskor tükrözik, de gyakran vertikálisan, kvázi mantraszerűen építik azokat kompozícióvá. Keserünél a szív alakú sírkövekből eredeztethető ívelt formák olykor hierarchikusan épülnek egymásra, máskor mellérendelően sorolja őket, olykor rétegzi. A rétegzettség Kun Fruzsina műveinek is fontos sajátossága, a dobozképein az egymásra kerülő pauszlayerek az alsó látványokat egyre inkább elmosódottá, bizonytalanná és hozzáférhetetlenné teszik, míg a festményeken megjelenő rétegek különféle szférákat tételeznek. Nem látunk mindent, de Kun képein olyan rések és lyukak vannak, amelyek kukucskálóként hatnak, és szinte kényszerítenek, hogy voyeurré váljunk. Kapuk, amelyeken keresztül egy másik világ vagy dimenzió nyílik meg a számunkra, ahová azonban nem tudunk igazán belépni.
A mostani kiállításon vibráló, foszforeszkáló, tündöklő és intenzív látványok tárulnak a befogadó elé. Friss gesztusok, a rátalálás és megismerés öröme, a szenvedély és vágyakozás képei ezek, amelyekben a művészi ösztön és a tudatosság különös egyensúlyokat hoz létre. A kompozíciók zsigeriek, fontos jellemzőjük a közelítés, az érintés, a gubanc, valamint a természet törvényeihez simuló folyamatosság, hullámzás és áramlás.
