Nem megy rosszul utóéletében a százegy évet megért, 2003-ban elhunyt német filmrendezőnek, Leni Riefenstahlnak. Néhány hónapja hagyta el a nyomdát Lovas Ildikó A kis kavics című regénye, alcíme szerint Léni és Leni Riefenstahl könyve. Abban a párhuzamképződés tárgya a középkorú szingli tanárnő, Kozma Léni sorsbogozó reményű képzelgése, melyet egy váratlanul megtalált öngyilkos halott látványa indít el, és részleges filmszerűségében egészen Leniig forgat. Forgách András kissé erőltetett című színműve, a Léni vagy nem Léni három Lenit is játékba hoz. Az 1945 nyarán francia kihallgató tisztje előtt magát érzéki-taktikusan (összességében nem sikertelenül) menteni igyekvő, negyvenhárom éves nőt ? aki Hitler szeretője volt és művészként a nácikkal kollaborált ? a fejedelmi matróna Riefenstahl, majd a szexéhes, számító bakfisból kezdő színésznővé avanzsáló Leni időbontó megjelenése követi. Hosszabb-rövidebb snittekben körvonalazódik a címszereplő pályájának néhány állomása, váltogatva a kihallgatás, a visszaemlékezés, valamint a Hitler közelében töltött időszak képeit. Az anyag helyenként terjengős, epikusan ismeretközlő, és érveivel nincs mindig szerencséje. Darabon belüli súlya csekély annak, hogy Riefenstahl ? a filmtörténészek úgy tartják: valóban úttörő jelentőségű ? alkotásait ő maga és mások is nagyszerűnek titulálják, s a kényszerű rendezői passzivitás évtizedeiben készített afrikai fotóalbuma sem hétköznapi (noha manipulált) teljesítmény. Az is mindössze szólamos magamentegetés, hogy Lenit ? úgymond ? mindig ?csak a szépség? érdekelte, politikával, pénzzel ? és tömeghisztériával, erőszakkal, koncentrációs táborokkal, jogfosztott közösségekkel ? állítólag sosem törődött, észre sem vette őket.
Leninek szinte mindig alájátszik egy férfi (legtöbbször történelmileg azonosítható személy, az őt szerelmével üldöző Goebbelstől a vizsgáló tiszten át a második férjig, Horst Kettnerig). Forgách új művében a tőle megszokottan nagyvonalú ? de most szokatlanul vegyes technikájú ? anyagkezelésnél lényegesebb, hogy vérbeli színpadi lehetőségeket kínál a sokszor gyorsöltözéssel külsőt váltó színésznek, és addig-addig járatja egymás körött-mögött a Leniket, míg azok a Hitlerrel közös, betetőző bravúrjelenetben ? egymásnak adva a szót ? mindhárman részt vesznek, egy személy három másaként. Leni egyéniségének épp e sokszorozódás, szóródás a lényege, s mellette valóban mindenki csupán statisztál (még a Führer is). A mindenkori férfit ? fasiszta vezért, defloreáló teniszbajnokot, hű férjcselédet ? Szegezdi Róbert egyik figurából a másikba olvadva formálja meg. Időnként nem ártana alakításának némi koffein; legalább az a kávé, amelyet Balázs Bélaként majdnem megkap, Kettnerként maga szolgál fel. A filmesztéta Balázs (Riefenstahl szerelme és alkotótársa egy periódusban) csak azért nem Szegezdi felső foka a Pinceszínház premierjén, mert erőit a nem-chaplines, szomorú bohóc Führer-paródiára tartalékolja, s azt hibátlanul göngyölítve ? pantomimes, kabarészínész, mozgásművész és egyéb készségeket is bevetve ? valósítja meg.
Marjai Virágnak kisebb feladatok után kell az elsöprő, gátlástalan fiatal Lenit megjelenítenie, s akkor, amikor már a fő-Lenik letették a garast. Marjai ugyan Riefenstahl készülődő nagy kaliberével adós marad, de a fékezhetetlen, öntörvényű nőt jól felmutatja. Pápai Erika időhúzásra, esetleg testi alkura játszó, eszes (1945-ös) Riefenstahlja megérzéseiből kiindulva a tizenkilencre lapot húzó vakmerőt és az ösztönös pszichológust hívja elő az élete felezőidejéhez érkezett, kritikai és realitásérzékét makacsul működésbe nem léptető művész-szépasszonyból. A nagy szerep, a százegy éves (2003-as) Leni Almási Éváé, aki mélységes öniróniával, biztos szakmai fogásokkal dolgozza ki a ?Szörnyella de Frász? vénség bűnbánatra ekkor is képtelen, a maga amorális én-habzsolásában mégis formátumos lényét. Almási természetesen túlontúl fiatal a szerepre, de száz esztendő feletti Leni-önmagához történő, a humor által is vezérelt viszonyulásának éppen a narcisztikus, hódoltató ego relatív józansága, szeszélyességéből kibukó olykori lényeglátása a motorja.
Ki vagy te, Leni? A maga által feltett kérdésre a darab a legelőnyösebb választ találja azzal, hogy nyitva hagyja a döntést. A hiányzó morális és a meglévő művészi komponensek ? meg az egymásnak feszülő számos további adottság, háromféle leniségben ? alig tennék lehetővé az egyértelmű ítélkezést. A Léni vagy nem Léni ?Lenni vagy nem lenni? dilemmája egyébként sem a hősnőhöz, s nem a közvetlenül szóra bírt, karikírozott Hitler-figurához tapad. Forgách András színművének sötétebb asszociációi egy bábuhoz kötődnek. A színpad előterében horogkeresztes egyenruha lóg egy fogas-babán, melynek fehér tányérfejére projektor irányozza a Führer arcát. A hol megfagyó, hol önmagát ismétlőn mozogni kezdő arc Riefenstahl Hitler-filmjéből való, ám attól független életet él. Egy legkevésbé sem nevetséges zsarnok demagóg mondatainak harsogásával aláfestett külön életet.
