fbpx

Kiknek a kezében vagyunk? – Történelmet író betegségek

Ronald D. Gerste Történelmet író betegségek című könyvérben ismert államférfiak betegségeiről olvashatunk. 27 fejezete gazdag ismereteket nyújt nemcsak politikai témákban, hanem az országokra, a világra kiterjedő járványok ügyében is.

Olvasósarok: Történelmet író betegségek. Forrás: Corvina Kiadó

Ha az ember repülőre ül, és éppenséggel aggodalmaskodó típus, a veszélyek közül a legkevésbé gondol arra, hogy a pilóták rosszulléte okozhat tragédiát, bizalma irántuk tökéletes. Pedig az egyik tévécsatornán, a légi katasztrófákat imitáló dokumentumfilmekben gyakran láthatunk olyan eseteket, amikor a pilótáknak aznapi kedvezőtlen fizikai vagy pszichikai állapotuk miatt nem lenne szabad százak életét kockáztatniuk. Egy eltitkolt, leplezett betegség a kritikus pillanatokban végzetes tüneteket produkálhat.

Ez jut eszembe, miközben Ronald D. Gerste könyvét, a Történelmet író betegségeket olvasom olyan államférfiakról, akiket betegségük valamely politikai, sokszor nemzetközi konfliktus idején erősen gátolt abban, hogy felelősen ítéljenek, és lehetséges, hogy ezzel emberek millióit sodorták veszélybe, nemzetek sorsa dőlt el kedvezőtlenül, visszafordíthatatlan események sora következett be.

Ronald D. Gerste orvos, történész, szakíró. Mégpedig jó tollú szakíró: stílusa magával ragadó és élvezetes.

Elismerésre méltó alaposságot érezhetünk történelmi ismereteiben, koronás fők vagy vezető államférfiak élete titkainak felderítésében.

Orvosi tudása hitelessé teszi a diagnózisokat, melyeket exponált személyek esetében a közvélemény előtt mindig meghamisítanak, hiszen ha egy uralkodóról, kormányfőről vagy akár csak egy jelentős miniszterről az egészségét illető hírek szivárognak ki, nincs olyan kormány, amely a vele szimpatizáló sajtóban ne adná azonnal a cáfolatukat.

A könyv 27 fejezetében bőséggel találunk olyan eseményeket, amelyeknek mai életünk kialakulásában is szerepük volt. Olvashatunk III. Frigyesről, aki gégerákkal lett német császár, a trónra már súlyos betegen, némán került, eljegyezve a halállal, amely 99 nap után be is következett, s meggátolta abban, hogy hosszan tartó uralkodásával megvalósíthassa politikáját, amely jobb irányba terelhette volna Németországot. Érdekes az angliai Tudor Mária álterhessége is, amely reményt keltett az angol–spanyol szövetségre. Ha az létrejön, tűzzel-vassal végbemenő rekatolizációhoz vezetett volna, lévén hogy I. Mária királynőként – apjával, VIII. Henrikkel szemben, aki a katolikusból kiszakadva létrehozta az anglikán egyházat – a katolicizmus visszaállítását szorgalmazta, a spanyol inkvizíciót pedig nem kell bemutatni. Noha Mária egymagában is véreskezű politikát folytatott a protestantizmus ellen. (Fiatalkorunk kedvenc koktélja, a paradicsomitalba kevert vodka megfűszerezve, vagyis a Bloody Mary az ő nevéhez fűződik.)

I. Mária angol királynő (Antonius Mor festményén, 1554). Forrás: Wiki

Az író ebben a fejezetben visszatér az apához. A fiatal VIII. Henrik, a tornákban, harci játékokban kitűnő, csinos fiatalember – szerelmi csapongásai következményeként – az abban a  korban még gyógyíthatatlan fertőzöttséggel házasodott, a szifilisz okozta élete folyamán kialakuló további és egyre szörnyűbb betegségeit, teste torzulásait, túlsúlyosságát és kegyetlenné váló természetét. Az egyik lovagi tornán súlyosan megsérült, a lova is megtiporta, fejsérülése utóbb hormonzavarokhoz és nemi szerve elsatnyulásához vezetett. Noha még így is nemzett gyermeket (a későbbi I. Erzsébetet), de felesége, a bővérű Boleyn Anna állandó, lekicsinylő megjegyzéseit nem sokáig tűrte: az asszony karcsú hattyúnyaka a hóhér pallosa alá került. A Holbein-féle VIII. Henrik-portré, amit jól ismerünk, már egy betegségektől gyötört, tönkrement embert mutat.

A Shakespeare-drámák világát idézik ezek a történetek.

III. Richárd is előkerül, mégpedig csontváz képében. Egy leicesteri parkoló alatt ráleltek Bosworth óta elveszettnek hitt földi maradványaira, és csontjait kellő pompával a helyi katedrálisban temették el. A gerincoszlopon megállapítható volt az a torzulás, amelyet a drámában púpként emlegetnek.

A következő fejezetekben a babiloni Nagy Sándorról, a Római Birodalom cézárairól, Európát sújtó járványokról, a londoni pestisről olvashatunk, de számunkra érdekesebb a közelmúlt.

Például Lenin elmeszesedett agya.

A boncasztal körül álló szakemberek döbbenten nézték az 53 éves halott artériáit, amelyek a csipesz érintésétől olyan hangot adtak, mint amikor követ karcolnak. Viktor Oszipov professzor hitetlenkedve állapította meg, hogy az agytörzs artériája gombostűnyire szűkült össze, a baloldali arteria carotis pedig olyan szűk, hogy azon egy szőrszál is alig fért volna át. A XX. század történelmét befolyásoló, átalakító férfiú súlyos arterioszklerózisban szenvedett erősen korlátozott vérellátású aggyal, s ráadásul ennek a fizikai romlásnak egész korábbi életében jelei lehettek.

Leninnek szifilisze volt, amit állítólag egy párizsi prostituálttól kapott 25 éves korában, ennek következtében alakult ki a paralizis progressziva, vagyis agysorvadás, amit genetikai terheltség is súlyosbított (apja és testvérei ugyancsak érelmeszesedésben szenvedtek). Ha a kórboncnokok ámuldoztak, mi még jobban megdöbbenhetünk azon, hogy ki forgatta meg milliók és milliók életét, ugyanakkor kétségtelenül csodálkozhatunk is azon, hogy ezzel a fizikai és szellemi állapottal milyen hatalmas munkabírásra volt képes. Élete utolsó éveiben, súlyosbodó állapotában (agyvérzés, bénulás, a beszédkészség elvesztése) azonban már tolószékbe kényszerült, és homályos, derengő tudattal vegetált.

Az egyik utolsó fénykép Leninről. Gorkiban készült 1923. május 15-e után. Mellette nővére és egyik orvosa. Forrás: Stephen Kotkin: Stalin, Volume I: Paradoxes of Power, 1878–1928, szkennelt fotó
Őrült, elmebeteg – tettei alapján joggal mondta róla uralmának minden elszenvedője, de az orvosok véleménye szerint Hitler, a náci párt vezére, Németország kancellárja, a Wehrmacht legfőbb parancsnoka egészséges és beszámítható volt.

Vagyis nincs mentség a tetteire. Ezek szerint tehát elég a puszta hataloméhség, különösen, ha az világnyi, a személyiség teljes torzulásához?! A szerző megenged egy „mi lett volna, ha” feltételezést. Hitler ugyanis az első világháborúban gáztámadásban szemsérülést szenvedett. A maró hatású mustárgáz megtámadta a szemfelszínt, így napokig tartó vakságot idézett elő. Amikor kiengedték a kórházból, csupán a nagybetűs cégtáblákat tudta elolvasni, nemigen remélhette, hogy teljesen rendbe jön a látása, s ahogy mondta: hivatását (a képzőművészetet vagy építészetet) gyakorolhatja. És itt a „mi lett volna, ha”. A világ szerencsétlenségére felfedezte magában az agitátori képességet, ettől kezdve legféltettebb kincse a hangja lett. Egész életében rettegett a rekedtségtől, ami pedig előfordult, hipochonderként azt képzelte, hogy ugyanolyan baj támadta meg, mint a volt császárt, III. Frigyest. Kisebb műtéten esett át (másodszor a vég előtti napokban!), de azonkívül, hogy rettegett a fertőzésektől, más baja nem lett később sem.

Franklin D. Roosevelt amerikai elnök eleve betegen lépett hivatalába.

A Demokrata Pártban sikeresen felívelő pálya Wilson kormányában már tengerészeti miniszterséget jelentett, 1920-ban pedig pártja alelnöknek jelölte. 1921-ben a Cserkészszövetség elnökeként ellátogatott egy nyári táborba. Néhány nap múlva rosszul lett: paralízis, azaz gyermekbénulás támadta meg, s attól kezdve már sohasem tudott igazán lábra állni. Mégis jelöltette magát az elnöki posztra, 1940-ben megválasztották, és nyolc évnél is tovább vezette az országot a nehéz, háborús időkben.

Betegségét azonban állandóan titkolták. Egy egészséges férfit mutattak a népnek, ő  pedig hősiesen viselte a megpróbáltatásokat. Élete utolsó szakaszában különösen nehéz feladatok hárultak rá, amikor a „három nagy” felosztotta a világot – és a halálos betegen újra vállalt elnökséget aztán már nem is tudta végigvinni.

Franklin D. Roosevelt elnök 1937-ben. Forrás: Britannica/UPI/Bettmann Archive
Anthony Eden angol miniszterelnök betegsége ma már rutinműtéttel gyógyítható.

Eden 1953-ban kínzó, jobb borda alatti görcsöktől szenvedett. Orvosai epekövet állapítottak meg, és az epehólyag eltávolítását javasolták. Több ajánlat közül háziorvosát, a hatvanéves John Basil Hume-ot választotta. Nem volt bölcs választás, mivel a sebész a műtét alatt rosszul lett, és a beavatkozást félbe kellett szakítani, Eden pedig egy óra hosszat narkózisban várta, hogy orvosa visszatérjen. Egész további életére kihatott ez a szerencsétlen fordulat, többszöri operációra lett szükség, és voltaképpen soha nem szabadult meg az epebajától.

1956-ban Egyiptomban a nacionalista és populista Nasszer került hatalomra, aki júliusban államosította a Szuezi-csatornát. A csatorna tulajdonlásában a brit bankok 44 százalékos részesedéssel vettek részt. Eden, bár a királynő kétségbe vonta a munkabíró képességét, a francia kormánnyal és Izraellel tervet dolgozott ki. Eszerint Izraelnek a Sínai-félsziget felől meg kellett támadnia Egyiptomot, a csatornáig nyomulnia, ahol Nagy-Britannia és Franciaország bekapcsolódását tervezték. A hadművelet október 29-én kezdődött. Eden valóban nem volt a helyzet tetőfokán, mert elhibázott epeoperációiból származó rohamaival küszködött, állandóan fájdalomcsillapítók hatása alatt állt, gyógyszerfüggő volt, idegzavarok gyötörték és belázasodott. A franciák és az izraeliek elérték a csatornát, de Eisenhower, az USA akkori elnöke közbelépett, mert félt a válságtól. A másik hidegháborús válság, a magyarországi szovjet beavatkozás miatt attól tartott, hogy a hidegháborúból valóságos háborús konfliktus lehet. Végül minden vonalon engedni kényszerültek. Eden belátta, hogy állapota nem teszi képessé a kormányzásra, és lemondott.

John F. Kennedy gyerekkorában sovány, beteges fiúcska volt.

Ennek ellenére már serdülőként megmutatkozott fokozott szexuális érdeklődése, amely egész életében nagy jelentőséggel bírt a számára. A fiatal Kennedy óriási akaraterővel készült a politikusi pályára, amelyben segítette hősiességének híre. 1943-ban a Csendes-óceán térségében egy japán romboló elsüllyesztette Kennedyék hajóját, amelynek hadnagyként a parancsnoka volt. Legénységének több tagját megmentette, ő maga pedig kiúszott a közeli szigetre, ahonnan végül bennszülöttek vitték ki. Ez az eset jó ürügy volt arra, hogy a már 1940-ben diagnosztizált Addison-kór tüneteit háborús fejsérülésével magyarázzák. A kórt szteroidokkal kezelték, amely később a gerincoszlopban csontritkulást okozott, emiatt az elnököt gyakran kínozták hátfájások.

Vonzó megjelenésű férfi lévén imádták a nők; ahogy mondani szokás, a kisujját sem kellett megmozdítania, hogy fokozott libidóját kiélhesse. Gerincbántalma, amely egyre jobban kínozta, Dallasban vált végzetessé, ha hiszünk abban, hogy a tragédiák sokszor csak egy hajszálon – mozdulaton – múlnak. 1963. november 22-én felesége és a texasi kormányzó társaságában a nyitott autóval az ünneplő tömeg gyűrűjében haladtak, amikor az út menti könyvraktár ötödik emeletének ablakából célba vették. Az első, még nem halálos lövés után merev dereka miatt nem tudott gyors mozdulattal a kocsiban fedezéket keresni, és állandóan viselt kemény fűzője is gátolta ebben, így aztán biztos célpontot jelentett.

Végezetül említsünk még meg egy tragikomikus történelmi pillanatot: a szovjet diktátor szánalmas haláláét.

Szerzőnk azt írja, hogy a brit–francia koprodukcióban 2017-ben készült, Sztálin halála című szatíra cseppet sem túloz. 1953. február 28-án az estétől hajnalig Sztálin társaságában folytatott féktelen ivászat pontosan úgy zajlott, mint ott láthattuk. Berija, Bulganyin, Molotov és Hruscsov hajnali kettőkor hagyták magára a diktátort. Nem tudhatták, hogy néhány perc múlva agyvérzéstől sújtva összeesik, s mindaddig tehetetlenül fekszik majd, míg következő este a személyzet gyanút fogva rá nem nyit. A tragikomédia ekkor kezdődik: a Kremlbe rohanó ivócimborák közül senki sem segít az eszméletlen betegen, hogy az állapota mindaddig ne kerüljön nyilvánosságra, amíg el nem dől, kié lesz a hatalom.

Végül Berija hív orvost, nagy színjátékot produkálva a zokogásával. Nehezen találnak doktort, mert a legjobb – zsidó – szakemberek a hírhedt orvosper miatt letartóztatásban vannak. A paranoia, amely Sztálin mindennapjait kitöltötte és legfőbb betegsége volt, milliók életébe került, de most az övébe is.

Sztálin, Lenin és Kalinyin 1919-ben. Fotó: Pyotr Otsup. Forrás: www.skmrf.ru

Uralkodók, politikusok soha nem voltak mentesek a paranoiától. Gerste szellemesen jegyzi meg, hogy bár ez a jelenben sincs másképpen, legalább most már nem jár vérontással, legfeljebb törvénytelen lehallgatásokkal, az ellenfél gyalázásával, sajtó útján történő lejáratásával, ellenségkép-propagandával és ezernyi más fortéllyal.

Nixon amerikai elnöknek is voltak téveszméi.

Nagy biztonsággal nyerte meg a választásokat, mégsem jellemezte magabiztosság. Igaz, a választások idején a média nem bánt vele kesztyűs kézzel, így nem csoda, hogy az újságírókat mindig is ellenségeinek tekintette. „Soha ne felejtse el: az ellenség a sajtó, az ellenség a sajtó. Az establishment az ellenség, az a sok professzor az ellenség, az a sok professzor. Ezt írja fel százszor a táblára” – hangzott el a Fehér Ház ovális irodájában. A címzett Henry Kissinger és Alexander Haig volt.

Ronald D. Gerste könyve tanulságos olvasmány. 27 fejezete gazdag ismereteket nyújt nemcsak politikai témákban, hanem az országokra, a világra kiterjedő járványok ügyében is. Ez utóbbiak drámai hatásai, éppen úgy, mint az állam- és kormányfők történetei, napjainkban is ismeretesek.

A könyvet Győri László fordította, 2021-ben jelent meg a Corvina kiadásában.

A rovat további cikkei