A Kárpátaljai Református Egyházkerülethez tartozó területeket, elsősorban a magyarok lakta falvakat látogatta végig Mohai Balázs fotóriporter, hogy a Külgazdasági és Külügyminisztérium megbízásából felhívja a figyelmet a kelet-ukrajnai honfitársainkat érintő állapotokra. A fotós az interjú után is mesélt a kárpátaljai Beregszászon és környékén fekvő magyar falvakban uralkodó elképesztő állapotokról: az átlagosan 35 ezer forintos fizetésről, a napról napra élő, több gyerekes családokról, amelyeknek csak a földjeiken megtermelt kevéske élelmiszer nyújt vigaszt. A férfiak ezért sokszor a szomszédos országokban vállalnak munkát, ezáltal kénytelenek hátrahagyni családjukat, és gyerekeik olykor több hónapig nem látják édesapjukat.

 

Hogyan lettél fényképész?

A pályafutásom nagyon klasszikusan indult: ez az ?apukámnak volt egy fényképezőgépe? című történet. Ő fotósként dolgozott a Határőr Magazinnál még a ?70-es, ?80-as években; engem akkoriban a csillagászat, az objektívek és a csillagászati fotózás érdekelt, és végül apukám segítségével kialakult a fotográfia iránti érdeklődésem. Tizenhárom-tizennégy éves koromban már több diákköri pályázaton nyertem díjakat és szép lassan, tudat alatt elindultam ebbe az irányba.

A művészi fotózás vonzott először, vagy már a kezdetektől a sajtófotó világa érdekelt?

Az érettségi után jelentkeztem a Kaposvári Egyetem fotoriporter-képszerkesztő szakára, ahová fel is vettek, de nem nagyon akartam menni. Akkoriban a fotózás művészeti ága érdekelt: illusztrációkat készítettem versekhez, Szöllősi Mátyás íróval is dolgoztam együtt és viszonylag hamar voltak már kiállításaim és megrendeléseim. Még a képzés első két évében sem szerettem a dokumentarista fotózást, elvontabban szerettem volna gondolkozni. Aztán elérkezett a 2006-os év és vele a tévéostrom, amikor is azt éreztem, hogy le kell fényképeznem a történéseket. Ekkor éltem át igazán, milyen egy nemzetközileg számon tartott eseményen részt venni és azt saját szemmel megörökíteni.

_D0A7312_Copy

Hogyan jött létre a Magyar mindennapok Kárpátalján című kiállításod?

A Külgazdasági és Külügyminisztérium indította el a kezdeményezést: szerettek volna a Kárpátaljai Református Egyházzal és a Magyar Református Szeretetszolgálattal együttműködve több figyelmet ráirányítani a kárpátaljai magyarságra és jótékonysági akciót indítani. Ők kértek fel, hogy utazzam oda és mutassam meg, milyen ott az élet. Tetszett a megbízás, a szocio- és a dokumentarista fotó érzékenyebb vonalai közel állnak hozzám. Felkerestem Virágvölgyi Istvánt, aki nem csak a kiállítás kurátora lett, de végig mindenben segített, irányt mutatott. Az út során hat-hét települést jártam be, a beregszászi református gyülekezet tagjait látogattam végig a helyi lelkészek segítségével ? ez körülbelül 350 magyar családot érintett.

Fotósként milyen élményekben volt részed?

Hétköznapokon és hétvégéken, reggeltől estig jártam a családokat, végül kézről kézre adtak. Az egyik lakótelep például külön megért volna egy sorozatot. Egy elhagyatott épületet foglaltak el a lakói, nincs bevezetve áram, nincs víz; aki meg tudja oldani, az visz egy akkumulátort és segít a többieknek, hogy este legyen világítás. Mikor megláttam az épületet, először rettegtem attól, hogy be kell mennem. Ennek ellenére pozitív fogadtatásban volt részem, a lakók kérték, hogy menjek be mindenhova, és hadd mutassák meg, hogyan tudnak boldogulni. Öt percen belül befogadtak és utána élték az életüket. Egyáltalán nem éreztem, hogy zavarja őket a jelenlétem. A körülményekhez képest mindenki rendben tartotta a házát, szép ruhába öltöztek, és nem miattam ? én általában véletlenszerűen estem be hozzájuk ?, hanem azért, mert büszke és a lehetőségekhez képest boldog családokról van szó. Számomra megdöbbentő volt, hogy bár nagyon szegény családokról beszélünk – nemcsak a pénz hiánya a probléma, hanem a kilátástalanság is ? mégsem látszott rajtuk annyira a letörtség.

DMOHA20170623006

Akkor ezek szerint nem tartottak tőled, mint idegentől, ráadásul fotóstól?

Nem volt egyszerű. Egy fotósnak mindig nehéz az alanyok bizalmába férkőznie, főleg úgy, hogy ismeretlenül beállítok egy kocsival a faluba, és közlöm: a Külügyminisztériumtól jöttem fotókat készíteni. Volt olyan hely, ahol éreztem, nem nagyon szeretnének beengedni, ott nem is erőltettem a dolgot. Viszont több helyen is szívesen fogadtak, szerettek volna mesélni magukról, a családjukról. Voltak persze, akik nem tudtak hamar feloldódni, ezért előfordult, hogy órákat töltöttem egy adott családdal, mert éreztem: érdemes ottmaradnom.

Hogyan találtad meg végül a képen látható beállításokat, nézőpontokat?

Kerestem a történeteket, és ezáltal az érdekes képeket is, ezért egy jódarabig csak beszélgettem a családokkal. Aztán elkezdtek ebédhez készülődni, és egyszer csak ott volt a pillanat, amikor azt éreztem, hogy fotóznom kell. Ez egyébként jellemző volt: mindig csak akkor fényképeztem, amikor úgy éreztem, hogy meg kell örökítenem valamit. Figyeltem arra is, hogy ne legyen semmi túlzás a képeken, nem az volt a célom, hogy borzasztó szegény emberekről készítsek szomorú, de látványos képeket. Mélyre kellett ásnom, sok mindent meg kellett értenem, összetett feladat volt.

Több bensőséges pillanatot is megörökítettél a fényképeken. Mennyire tudtak természetesen viselkedni a jelenlétedben?

Azokat a pillanatokat állítottuk ki, amelyek teljesen természetes módon születtek. Sokáig voltam kinn, sok helyet bejártam, nem egy hittanórán voltam, hanem tizenötön. Amikor ott voltam, akkor tényleg részt vettem minden közösségi vagy éppen privát eseményen, amelybe belefutottam, és eközben jöttek létre ezek a titkos, lopott pillanatok. Például ezzel a hölggyel (egy olvasó nő ? a szerk.) nagyon jót beszélgettem, nagyon jól megértettük egymást. A többi családnál pedig olyan nagy volt a nyüzsgés, annyi gyerkőc volt és annyi probléma, hogy én voltam a legutolsó dolog, ami zavarta őket.

DMOHA20170623020

Mennyire magányos egy fényképész élete?

Mindenki másképp, máshogy dolgozik; én egyedül tudok fényképezni. Itt is előfordult, hogy egy lelkész próbálta kicsit pesztrálni a családot, meg is kellett kérnem udvariasan, hogy menjen ki, mert ez így nem fog menni (nevet). Csak úgy tudom megélni a helyzetet, ha azt érzem, hogy a lehető legkevésbé zavarok. Így is szinte lehetetlen feladat volt, hiszen a fotós már azzal, hogy ott van, befolyásol mindent ? ez a gyerekeknél kifejezetten igaz, mert ők gyakran szeretnek szerepelni, és a fotós láttán felpörögnek. Éppen ezért bizonyos családoknál órákat töltöttem, és a gépet elő se vettem, amíg nem oldódott kicsit a hangulat.

Jelenleg az MTI külsős fotoriportere vagy. Változatos a munka itt is, vagy inkább egy témakörre osztanak be?

Igen, lassan kilenc éve dolgozom az MTI-nél, gyakoronokként kezdtem. Nagyon élvezem az itteni munkát, mert az MTI-nél mint nemzeti hír- és képügynökségnél nagyon sokféle dolgot lehet fényképezni. Vannak fotósok, akik szeretnek specializálódni például sportra, kultúrára, politikára, én viszont mindig szerettem a változatosságot: reggel barlangászatot fényképezni, délben egy díjátadót, este pedig egy operagálát. Élvezem a sokszínűséget.

_D0A7321_Copy

Mi az, amit a legjobban szeretsz fotózni mostanában a munkádon kívül?

Ahogy utaltam rá korábban, a szociofotók területén olyan témák érdekelnek, amelyek nem feltétlenül a felszínen történnek. A borzasztó mély szegénység, a látványos elhagyatottság, a hajléktalanság megjelenítése helyett inkább olyan dolgok iránt érdeklődöm, amelyeket ki kell bontani, amelyekre oda kell figyelni, amelyeket meg kell érteni. Nem is feltétlenül a fénykép a lényeg, inkább az, hogy szeretek ilyesmit átélni. Mostanában a hegymászók és a falmászók a kedvelt témaköröm, az ő világukba próbálok beférkőzni. Leginkább a hobbijaimhoz közel álló dolgokat szeretem fotózni: sokáig a highline-osokat, akik két sziklacsúcs közé kifeszített hevederen egyensúlyoznak. Az ember a munkájában és a hobbijában is el tudja veszteni a lelkesedését, de egymással keverve, egymást váltva nálam nagyon jól működik a kettő.

Mennyire tervezed meg akár egy sorozatnak, akár egy konkrét képnek a felépítését, koncepcióját?

Úgy gondolom, hogy manapság a hagyományos dokumentarista fotográfia sokszor nem éri el az emberek ingerküszöbét, és így gyakran unalmassá válik. Talán szükség lenne egy erősebb vizuális/tartalmi koncepciót végigvinni, erre nekem is van erre igényem, de valahogy mégsem tudok így működni. Sosem szerettem beletenni a sorozatba olyan képeket, amelyekről tudom, hogy a rajtuk megjelenített pillanatot én generáltam. Csak az őszinte dolgokat használom. A hegymászós sorozatra is van elképzelésem, tudom, mit és hogyan szeretnék fényképezni, de mégis majdnem biztos vagyok benne, hogy egészen más lesz a végeredmény (nevet).

 

Mohai Balázs érzékeny beállítású, mintegy 40 fényképből álló Magyar mindennapok Kárpátalján című kiállítása június 26-án nyílt a Külgazdasági és Külügyminisztériumban.

DMOHA20170623001

027_8U5A2742

DMOHA20170623007

DMOHA20170623021

DMOHA20170623027

Révy Orsolya

Portréfotók: Csákvári Zsigmond

Kiállításfotók: Mohai Balázs