Tudja magáról, hogy mennyire nélkülözhetetlen a szürke hétköznapok megszépítőjeként, az ígéretesen induló életek elrontójaként. Nélküle a vigalom elképzelhetetlen, sőt bizonyos idő után maga az élet is. A főhős nem ölt vendégarcot, végig hőseivel tart, bár a cselekményben betöltött pozíciójáért küzdenie kell.
Komán Attila K utazásai címmel írt színpadi művének K-val jelzett címszereplője a kokain. A rendkívül játékos színpadi szöveg Kokó nevű elbeszélője-főszereplője nem szívesen engedi ki kezéből a karmesteri pálcát. Ám elhatározásának végrehajtása nem egyszerű. Komán nehezen meghatározható műfajú szövegében különös tétje lesz a történetnek. Merthogy az utóbbi nincs, illetve nem a megszokott keretek között működik. Kokó keresi a sztorit és önmagát, de előfordul, hogy egyiket sem találja. A kényelmes olvasó „kezéből” partra vetett, fickándozó halként csúszik ki az ok-okozati összefüggéseket koherensen érvényesítő történet. Aztán mégis elindul valami. A fragmentumok az egységes mese illúziójával kecsegtetnek, ám mire bedőlünk az írói trükköknek, újra a metadráma a hangsúlyos.
A K utazásai a drámai költemény, a pikareszk regény és a szabad asszociációkat működtető próza ötvözeteiből, árnyalataiból épül fel. A szöveg a könnyűzenei slágerek és irodalmi alkotások eltorzított idézetei alkotta törmelékes nyelvből jön létre.
Komán törekvése a posztmodern prózára emlékeztető narratíva, amelyben „semmi nem biztos”. A karakterek ellenszegülnek a mesélőnek, azaz Kokónak. A narrátor, a főszereplő, de még a szereplők történetben elfoglalt helye is megkérdőjeleződik. A maga módján mindegyikük biztosítani igyekszik a helyét a narratívában. Általánosságban elmondható, hogy mindenki eggyel feljebb vágyik. Van, aki már attól boldog lenne, ha egyáltalán a cselekmény része lehetne. Más uralni akarja a szöveget. A többre vágyó karakterek megpróbálják letaszítani trónjáról az elbeszélő-főszereplő Kokót.
Csak simán sztanyiból, halljuk Kokótól (Kövesi Zsombor – a színművésszel korábban készített interjúnk itt olvasható). A Vígszínház Házi Színpadán Konsztantyin Sztanyiszlavszkij rendszerén túlmutatva szórakoztató átlényegüléseket látunk, hiszen a színészek egymástól távol eső karakterek bőrébe bújnak. Gardenö Klaudia (a rendezővel korábban készített interjúnk itt olvasható) rendezése újragondolja a történet fogalmát, mindeközben ötletes a cselekmény szövésében is. A K utazásai atelier jellege ellenére sem szakad (a más előadásokban látott) jópofáskodó betétekre, hanem megmarad az egységes lendülete.
Az előadás világában nem kérdés, hogy kipróbálják-e a drogot a szereplők. A dilemma az, hogy ki mikor és hogyan adja fel e csábítás miatt addigi életét és hullik atomjaira.
A K utazásai inkább a férfi színészeknek kínál hálás lehetőségeket.
Dino Benjaminé a legköltőibb lelkület. Pablo tiszta szívű fiatalember, aki a légynek sem árt. Ezért fájdalmas, amint szinte észrevétlenül gyűri maga alá a testét és a lelkét a kábítószer. A színész előadásában oly természetességgel halljuk a lírai szövegrészeket, mintha egy munkás hétköznap reggelén közlekedési eszközön utazva hallanánk. Dino másik karaktere kietlenül racionális és talán kegyetlen is. Alpár rutinos szerhasználó, aki tudja, hogy sok hibázási lehetősége már nincsen, mert könnyen börtönbe kerülhet. Alpár lelke az élvezet ördögéé, hiszen a világot maga körül az állandósult mámor szemszögéből látja.
Hunor azon az úton halad öles léptekkel, amely sehova sem vezet. Ertl Zsombor nem a földi dimenziókat ostromolja. Eltűnik és megjelenik, hol ruhában, máskor mind hiányosabban öltözve. Ertl Hunor alakítójaként két lábon még a földön halad, de a lelke már fenn jár a csillagok között. Sokszor beszél a semmiről a világ legkézzelfoghatóbb témájaként. Hunor a mennyországot hiszi a feje felett, holott a kénköves pokol fenekére tart, ahonnan lehetetlen lesz szabadulnia. Ertl Löncs szerepében számító és ravasz, azonnal lecsap a sokat ígérő esélyre. Addig „feji” pénzügyileg a közúti baleset miatt beijedt Ottót, a sorozatszínészt (Csapó Attila), amíg az átadja neki Kokót.
Ötvös András villanásaiból teljes életek rajzolódnak ki. Előbb egy nehezen induló, de annál magasabbra ívelő „karriert” látunk tőle. Marzio, a halász a tengerben találja a kokain csomagokat. Eleinte nem ismeri fel a véletlen adta sanszot a hirtelen gazdagodásra, aztán fokozatosan megszedi magát, és városa leggazdagabb polgára válik belőle. Ahogy Marzio emelkedik a társadalmi ranglétrán, úgy veszíti el önmagát. Szinte észre sem veszi, hogy „üzlete” fia, Pablo életét követeli. Ötvös másik karaktere, a hajlott hátú Gizi néni bohózatba illő figura, aki nemcsak vidám pillanatokat okoz. Az öregasszony Füst Milán Boldogtalanok című drámájából Húberné és Sarkadi Imre Oszlopos Simeonjából Vinczéné közeli rokona. Nem egyszerű intrikusok az elődök. Foglalkozásuk bizonytalan, motivációjuk a régmúlt ködös homályába vész, ám rosszindulatuk felülmúlhatatlan. Már a kérdéseik, a hallgatásaik is rosszízűek. Jobb a távolságot tartani tőlük. A fenti hagyománytól némileg eltérően Gizi asszony kellemetlen kotnyeleskedései, nyelvelései mögött nemcsak a környezetét kíméletlenül vegzáló, de egy önreflexív személyiség is rejtőzik. Valamennyire talán szereti ő Karolát, az unokáját. Ötvös finoman érzékelteti, hogy az idős nő tisztában van saját taszító külső és belső tulajdonságaival. Ha a kedve úgy hozza, Gizi asszonyság leteremti a szerinte tutyimutyi Kokót, hogy még önmaga történetét sem bírja irányítani.
Dzsúdló zenéje (korábbi interjúnk itt ovasható), valamint a színészek dalai kellően fülledt hangulatot teremtenek a pszichedelikus utazáshoz. A Vígszínház Házi Színpadán tehetséges előadás látható, amelyben a történet helyére az izgalmas szöveg narratív szegmenseinek küzdelme lép.
Színlap, előadás-időpontok és jegyinformáció a Vígszínház honlapján.
Fotók: Gordon Eszter / Vígszínház
