A kisfiú látogatása - KIKÖTŐI TÖRTÉNET

Rózsaszínűen naiv, bájosan kedves, egyszerű és optimista tündérmese Aki Kaurismäki filmje egy olyan világból, ahol a jó szándék és jóindulat az élet fő vezérlőelvei. A sztori Az öreg hölgy látogatásának életvidám ellentétpárja: a kis kikötővárosba ? aminek a neve is ennyi: Le Havre (Kikötő) ? egy csapat illegális bevándorló érkezik Szenegálból, akik közül egy kisfiú megszökik a rendőrök elől. Marcel, az idős, jóravaló utcai cipőtisztító menedéket nyújt a fiúnak, a városka népe pedig egy csapásra végtelenül segítőkésszé válik, és mindenki összefog, hogy együtt segítsenek Marcelnek a fiú Londonba juttatásában. A zöldséges, aki eddig ingyenélőnek tartotta Marcelt, töredelmesen bocsánatot kér durva modoráért, és egész rekesz ételt adományoz neki; a pék, aki az előző nap még tartozásaira figyelmeztette a férfit, öt bagettet dug a hóna alá, és így tovább ? mígnem a helyi ?gonosz varázslóról? is kiderül, hogy a szíve aranyból van.

Ennek az egyszerű és ragyogó világnak ? ahol a jó emberekkel még valódi csodák is megeshetnek ? ugyanaz a hibája, ami a bája is: a kedves mese a néző aktuális hangulatától függően vagy örömmel tölti fel a szíveket, vagy gügyögésnek hat. A filmből sütő jóindulat, az örökérvényű tanulságok a jóságról nyilván az előbbi irányába mozdítják a mérleg nyelvét.

Igaz, afelett még a Karácsonyi énekből kölcsönvett tanítással feltöltődve sem kell feltétlenül szemet hunyni, hogy még véletlenül sem a nagyon is kortárs problémafelvetésből (az illegális bevándorlók problémája) derül ki, hogy a Kikötői történet nem a hatvanas-hetvenes években játszódik, hanem pusztán egy-két mobiltelefon jelenlétéből. Nem is csak azért tűnhet több évtizedesnek a történet, mert Kaurismäki látszólag visszasírja hatvanas évek filmkészítését: szinte kizárólag közeliben felvett és a vászon mértani közepén elhelyezett arcok adják elő a párbeszédeket, ráadásul úgy, hogy ha valaki kérdez valamit a másiktól, akkor az előbb teátrálisan felé fordul, közben a kamera ráközelít, és csak ez után a hatásszünet után válaszol (az operatőrnek); a szomorúságból felviduló férfi az árnyékból a fénybe fordítja az arcát, és így tovább. De nem utal a huszonegyedik századra a probléma körüljárása (megkerülése) sem: a migrációról annyit mond el Kaurismäki, hogy csúf dolog üldözni a hontalanokat. A Kikötői történetben nem komplex társadalmi problémák, csak olyan morális kérdések jelennek meg, amelyekre úgyis mindenki azonnal tudja a jó és egyetlen helyes választ, akinek helyén van a szíve.

A szereplők ? a helyzetekhez hasonló ? népmesei egyszerűségéhez népmesei kedélyesség társul, ehhez pedig nagypapásan jó poénok: kevesen fogják a hasukat fogni a nevetéstől, de egyszer-egyszer mindenki elmosolyodik majd. A legemlékezetesebb figura persze a főszereplő, Marcel: a rendező egy korábbi filmje, a Bohémélet Párizsából Le Havre-ba öregedett André Wilms némi melankóliát csempész az életét egyszerűen csak elfogadó ? azzal sem nem elégedetlen, sem nem ujjongva elégedett ? férfi karakterébe. (Kaurismäki nem csak a színészt és a karakter nevét hozta át abból a filmből, de egy mondattal is utal rá: ?régebben bohém életet éltem? ? mondja egy ponton Marcel.) A többiek pedig ugyanolyan bájos alkatrészei ennek a mesedoboznak, mint a városka házikói vagy a mindig vidáman csaholó kutya Marcel kertjében.

A Kikötői történetet sosem fogják a filmtörténet fajsúlyos alkotásai között számon tartani ? de a mesék között a polcon érdemes szorítani neki egy helyet.