Kiss Bálint Béla: Harangkórus

Szürke túrahátizsákomat magamhoz ölelve ébredek. Az őszülő buszsofőr feje tetejét vakargatja, majd felénk fordul, és mond valamit, amit nem értek meg. Az emberek körülöttem kollektíven felsóhajtanak, mocorogni kezdenek. Kidörzsölöm a szememből a fáradtságot. Hajnali öt. Fülelek, hátha meghallok valamit a buszsofőr körüli kérdezz-felelekből. Bedöglöttünk. Nem megyünk tovább. A sofőr vállat von, összeszorítja ajkát. A térképen Graz külvárosa. Fogom a két táskámat, és leszállok a többi emberrel. Az utolsók közt érintem a betont, mint aki amúgy is ide tartott. Mindenki álmosan néz körbe az üres utcán, vagy úgy szorongatja a telefont, mintha másképp felkapná a szél. Az ég szürke, felhők nincsenek. Azt mondják, néhány óra múlva jön a felmentő sereg. Hatalmas túratáskám a hátamra veszem, kisebb hátizsákom pedig a hasamra, és otthagyom őket. Nem minden nap ébred az ember idegen városban.

Egy buszmegálló felé sétálok, közben gondolkozom, hogyan jutok majd tovább Bécsbe vagy Pozsonyba. Tizenhét napja nem voltam otthon. Rábukkanok egy Lidlre. Bemennék, de zárva. Vasárnap van. A megállón letöltök egy applikációt, hogy megadhassam az összes személyes adatom, hogy vehessek egy túlárazott buszjegyet, hogy aztán büszkén odamutathassam a sofőrnek, hogy jó turista vagyok. De ő rám se néz.

A Jakominiplatzon szállok le. A közönséges épületek után úgy érzem magam itt, mint egy ékszerdobozban, de ez is hamar elmúlik. Néhány koránkelő vár a villamosra, egy idős néni elhalad mellettem. Kísérteteknek tűnnek, akiket nem kellene látnom, és valahogy mégis. Eszembe jut a kisgyerek a Hatodik érzékből, aztán Bruce Willis. Meg akarok érinteni valakit. De már senki sincs a közelemben.

Éjszaka alig aludtam. A két táska egyszerre nyomja a vállam, de csak kihúzom magam, és gyalogolok tovább. Minél több mindent látni szeretnék a szűk három órám alatt. A távolban egy kis, sárga templom mögül előbújik az égen egy még sárgább, világosabb arany fény. Csendes izgatottság áramlik a mellkasomból le a combomon keresztül a lábujjamig és vissza. Aztán Kronen Zeitung feliratot látok egy oszlopra erősített piros táblán. Beszívom a piszkos levegőt az orromon, és továbbmegyek.

Az operaház nem tűnik túl extrának kívülről, a magas, kardját az égbe emelő fémvázas szerkezetű szobor mellette viszont felkelti az érdeklődésem. Jó turista módjára utánanézek az interneten. A New York-i Szabadságszobor mintájára készült, és ahogy jobban megnézem, valóban hasonlít rá. Mérges vagyok, amiért nem vettem észre magamtól. Csinálok pár képet, de nem valami jók. A telefon kameráját hibáztatom. Ekkor a járdán mögöttem megjelenik egy fura, tetkós, részeges alak. Nyár van, mégis fekete sapkát hord, szürke, cipzáras pulóverrel. Én fázom, szóval végülis ő az okosabb. Valamit motyog magában, és igyekszik úgy tenni, mintha tudna egyenesen járni. Ketten vagyunk, hajnalban. Elsétál mellettem, megnéz magának, és arra gondolok, ha össze akarna verekedni, elvihetné az összes holmim. De aztán továbbáll. Én is.

Tetszik, hogy egyedül vagyok, és egy-egy villamos jön csak szembe az üres utcákon. Beljebb érve már tényleg szép az összes épület. Lila virágok lógnak a fejem fölött, a nap sárgára fest egy templomtornyot. Lassan kiérek a városháza elé. A tér csendes, csak néhány munkás cipekedik. A szökőkút lépcsőin leteszem kicsit a táskáimat, és sétálgatok. Reflexből néha odanézek, de nincs mitől félnem. Leülök egy percre. De már nem is vagyok fáradt.

Amint meglátom a meredek sziklákból kitüremkedő kacskaringós lépcsőket felkígyózni a domb tetején álló kis toronyórához, rögtön eldöntöm, hogy fent a helyem. A hasamon lógó hátizsákomba kapaszkodom. Hamar lihegni kezdek a lépcsőkön, és élvezem, hogy fáradok. Talán már Bécsben kellene járnom ilyenkor. A narancssárga háztetőkön árnyékokat vet a nap. Harangozni kezdenek, minden templomban egyszerre. Látom a távolban a városházát, és visszakövetem, hogy merről jöttem. Számolom a templomokat, de még fent sem vagyok. A harangkórus felébreszti a várost. Elképzelem, ahogy megtelnek az utcák, és ami eddig az enyém volt, már lassan újra mindenkié. Mire leérek, eltűnök majd az emberek közt. Minden más lesz.

Feljutok a világossárga toronyórához. Körülöttem minden zöld, csak a piros, fehér és sárga virágok küzdenek a figyelemért. Az egyik padon már ül valaki. Egy ősz hajú idős úr teszi keresztbe a lábát, szétnyitott újsággal a kezében. Megelőzött.

– Guten Morgen – mondja, és mosolyog.

– Morgen – billentek felé. Lenézünk a városra.