Tíz éve forgattad magadban ezt a történetet. Miért foglalkoztatott?
Tíz évvel ezelőtt éjszaka az autópályán hallottam egy riportot. Akkor landolt tízévnyi űrutazás után a Rosetta űrszonda Philae leszállóegysége a Csurjumov–Geraszimenko üstökösön, és erről beszéltek a Kossuth rádióban, mert jelentős magyar részvétel is volt ebben az űrmisszióban. Annyira izgalmas volt a téma, hogy leálltam egy parkolóban, és végighallgattam az adást. Arra gondoltam, hogy ebből egy darabot kellene írni. Az űrutazás abszolút nem színpadra való téma. Még a filmstúdiókat is megizzasztaná. Engem elsősorban az emberi része izgatott. Miért áldozza valaki az életét egy ügyre, amely annyi kiszámíthatatlan külső tényezőtől függ, és az utolsó pillanatban is félrecsúszhat?! Beleástam magam a témába, rengeteg anyagot kaptam a Központi Fizikai Kutatóintézettől.
Fél évig dolgoztam, míg rájöttem, hogy ez hiábavaló próbálkozás, ez nem drámai téma. Elsüllyesztettem a fiók mélyére, aztán kilenc évvel később hallottam a Müpában Debussy Pelléas és Mélisande-ját Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában. A koncert előtti nap otthon meghallgattam az operát, és lenyűgözött az eredetisége, hogy Debussy mennyire bátor, mennyire operátlan operát írt, teljesen függetlenítette magát a saját korától. Ez adta a lökést, és azt mondtam magamban: ha Debussy meg merte lépni, hogy ír egy ekkora zeneművet egy alkalmatlan anyagból, akkor én a Rosettával mitől félek?! Elővettem a régi anyagot, és gyakorlatilag három hét alatt megszületett a darab.
Teljesen elvetetted a korábbi koncepciót?
Teljesen, csak az űrutazás maradt meg. Megpróbáltam függetlenedni a saját koromtól, semmilyen – sem színházi, sem praktikus – szempontnak nem engedni, csupán magamnak írni.
Ez kivételes helyzet egy drámaíró számára?
Az én életemben most először fordult elő. Szép kimondani, hogy „szabadság, önazonosság”, de nem egyszerű a gyakorlatban ezek szerint írni. Kizárólag a témára koncentráltam, a dolog belső igazságára, és nem törődtem azzal, hogy milyen lesz a végeredmény, hogy esetleg soha elő sem veszik.
A darab témája, ahogyan említettük, az űrutazás, de ez inkább csak az apropó.
Rosetta útjának tíz évét pontosan végigkövetjük. A néző a teljes utazást látja a fellövéstől a végső pillanatig. De a dráma nem a klasszikus dramaturgiára, hanem egyféle titokdramaturgiára épít. Az volt a szándékom, hogy a nézőt folyamatosan behívjuk a színpadra. Miközben az emberiség történetében egyedülálló űrmisszió zajlik, a színpadon sorakoznak egymás után az emberi történetek, és azt szeretném, ha közben folyamatosan izgulnánk azon, hogy mi lesz. Alig árulok el valamit a szereplőkről, nem építek karaktereket, miközben óriási fordulatok vannak benne. Átélhető, érzelmileg erős pillanatok. Lesz, aki azt fogja mondani, hogy ez egy teljesen új, izgalmas dramaturgia, más meg azt, hogy valószínűleg megbolondultam, és ez a kísérlet egy zsákutca.
Mennyiben rokon ez a klasszikus társalgási drámákkal?
Semennyire. Nincs története, nincs benne konfliktus, sem negatív figura, az időkezelése esetleges. Tehát minden tekintetben szokatlan. Színház az űrben.
Miért reméled mégis, hogy odaszögezi a néző figyelmét?
Mert hihetetlen erős érzelmekkel dolgozik. Megjelenik benne a rajongás, a veszteség, a siker, a halál, az öröm érzése. Közben az egészen végig húzódik a szorongás, hogy vajon ez a páratlan misszió sikerülni fog-e, végig tudják-e csinálni. A makrokozmikus háttér előtt a mikrotörténetek árnyalatai. Ennek a feszültsége teszi izgalmassá a darabot.
De a titokdramaturgiából, a karakterekből elárult és elhallgatott részletekből az következik, hogy a néző a saját tapasztalataival, élményeivel tölti meg a „lyukakat”.
Éppen ez a lényege. Olyan, mintha a néző fejezné be a színpadon három pontra végződő mondatokat, jeleneteket. Azt remélem, hogy nem bírják megállni, hogy ne gondolják tovább. A néző választani fog: szereplőt, lelkialkatot, életproblémát. És azzal megy együtt. A darab nem tereli – szabadon választ.
A hétvégén felolvasószínházi formában adjátok elő a darabot a Magyar Színházban. Ez felolvasószínházként is jól működik?
Szerintem igen, de ha alkalmam lenne színpadra vinni, akkor nagyon látványos előadást készítenék, amelyben az űrutazás vizuális csodáját rendkívül érzékletesen jeleníteném meg. Ebben a darabban – a nagyszabású küldetés miatt – elindul egy idealisztikus, felfelé építkezés, ami manapság nagyon szokatlan. Nekem azonban erős meggyőződésem, hogy az emberek szeretnének levegőhöz jutni, szeretnének kiszabadulni ebből a szürkeségből, ebből a közérzeti deficitből, ebből a semmit nem akaró világból. Az álom az Űr. Az elvágyódás egy értelmesebb, nagyszerűbb életbe. Tehát a darab nagyon modern életérzést közvetít. Sok humor van benne, de ez nem poén, hanem öröm formájában jelenik meg. Ki akarom próbálni, hogy létezik-e történeten, konfliktuson túli dramaturgia. Megnézni, hogy ezt az egyre közhelyesebb, laposabb színházi irodalmat lehet-e máshonnan megközelíteni. Tehát a vállalkozásom ebben az értelemben a tudósokéhoz hasonló, évekig érlelt nagy munka és remény a sikeres landolásban.
Az előadás ingyenes, az alábbi linken regisztrálhatnak.
