Kit nevezhetünk olvasó embernek?

Kopriva Nikolett

Lassú olvasó vagyok, emiatt gyakran érzem úgy, hogy minden csoda hozzám jut el utoljára. Ez persze együtt jár egyfajta alapossággal, a legapróbb vesszőhibák, elütések észrevételével, melyek ellen már-már mániákus hadjáratot folytatok. Az az igazi, amikor egy könyv nem enged ilyen szemfülesnek lenni. Ilyenkor a csodák is közelebb kerülnek hozzám. Például elolvasok egy négyszáz oldalas könyvet három nap alatt. Legutóbb Ozzy Osbourne Én, Ozzy című könyvével jártam így.

Nem vagyok a nagy kinyilatkoztatások híve, de kivételt kell tennem: életem legszórakoztatóbb könyve volt. Ozzy júliusi halálhíre késztetett arra, hogy mindjárt a másnapján elővegyem – szerettem volna még egy kicsit magam mellett tudni, az mégsem volt állapot, hogy az utcán könnyezve sétálok az Ordinary Manre. Így zenészt még nem sirattam.

Könyve úgy mesél a szegénysorból való kitörésről, karrierjének felíveléséről, két házasságáról, rettenetes apaságáról, töméntelen alkohol- és droghasználatáról, a számtalan halálközeli élményről (kedvencem, amikor egy autópálya közepén ébredt), évtizedeken át tartó kábulatáról, a mocskos és gyönyörű zenészéletről, hogy az olvasó szó szerint könnyesre röhögi magát.

A legtöbb zenészéletrajz ilyesmiből áll, vethetnék a szememre, de ez most nem. Ozzy könyvének legnagyobb erénye az őszinteség. Az, ahogy nevettetni tud, nevetni saját magán. Ahogy diszlexiája, valamint a szegény gyermekkorból fakadó önbizalomhiány ellenére felépíti magát, a frontembert. Könyve az életre, annak élvezetére tanít, noha mindent megtett azért, hogy kinyírja magát (egy orvosi vizsgálat szerint génhiba következtében élt viszonylag sokáig, életvitele rég a sírba kellett volna hogy vigye). Megtanít arra, hogy az önazonosság, önmagunk megélése felülírja a hétköznapi bosszúságokat, játszmákat, a társadalom vélt vagy valós elvárásait, ám azokra, akik a mieink, iszonyatosan vigyáznunk kell. Ozzy Osbourne könyve a feltétel nélküli szeretet könyve is. Mindenkinek jó szívvel ajánlom, csekkoljon ki a ma divatos traumairodalomból négyszáz oldal erejéig – üdítő, amit látni fog. 

Évem másik fénypontja Miklóssi Szabó István Lopj könyvet! című kötete. Tárca-, recenzió- és esszékötet, mely mindjárt az elején könyvek lopására biztat. Az elkövetkezendő háromszáz oldalon pedig meg is indokolja buzdítását, sőt, csábítgatásba kezd, számtalan régi és új könyvet, sorozatot, élő és halott szerzőt mutat be, de még a ponyva alulértékelt, ám annál fontosabb műfajába is bevezet. A könyv esszenciája a lelkesedés, a közvetlen hangnem, mely intenzív személyes megélésekben gyökerezik.

Teszi ezt helyenként humorosan, máskor mélyen megrendítően, megmutatva gyökereit, az egykori kisfiút, aki a romániai kommunizmusban lett kamasz, aki egy szatyor rothadt halat volt kénytelen vásárolni, hogy könyvhöz jusson. Teszi ezt az író szemszögén keresztül, aki lett, a könyvszerető szemszögén keresztül, akit Méhes György Szikra Ferkója gyújtott lángra.

A Lopj könyvet! üzenete a könyvek iránti alázat mellett az, hogy a lapok közötti világok építhetnek, botránkoztathatnak, nevettethetnek, ríkathatnak, rombolhatnak, hogy aztán újraépítsenek, azaz – megalkotnak egy egész életre. A korok, diktatúrák, köpönyegek változhatnak körülöttünk, még az is lehet, hogy a Don-kanyarban kötünk ki. De van valami, ami sérthetetlen. Talán éppen egy öregasszony tiltott, féltve őrzött könyvtára rejti.

Géczi János

Mióta olvasni tudok, s ez kezdőpontja annak is, hogy olvasónak tartom magamat, sokféle olvasási módot sajátítottam el, s majd mindegyiket gyakoroltam.

Persze az állításom kifejtését megelőző kérdés az, hogy kit nevezhetünk olvasó embernek. Nagyon eltérő mentalitású az, aki az iszlám, illetve keresztény középkorban élt, vagy aki a tizenkilencedik században Skóciában vagy a Kárpát-medencében. Mást értettünk akkor olvasón, amikor a múlt század hatvanas éveiben iskolába kezdtem járni, és mást ma. Olvasóterem, olvasószoba, könyvtárszoba, könyvtár, olvasótábor – különböző kulturális igényt és szokást jelöl. S még nagyobb a változatosság abban, miféle módon, milyen eljárással, milyen testi-szellemi procedúrával nézzük és értelmezzük a mondatokkal teleszórt papírlapokat.

Olvastam én családon belül és oktatási intézményben, közösségi terekben és nem nyilvános helyen – s mindenhol utasításokat tartalmazott az olvasott tárgy, a közeg és természetesen az embertársak jelenléte vagy hiánya.

Kezdetben szerettem magam számára felolvasni, igyekeztem a szöveg partitúráját jól követni, majd amikor gyorsabbá fejlődött a felfogásom, s még inkább, amikor a szövegértésem, áttértem a néma olvasás egymásra épülő, különbözőképpen bonyolódó, sokszor kacifántos módjaira. Zenehallgatással összekötve vagy a csend aláfestését igényelve. Ezek kezdetben hasonlítottak a félbeszakított olvasáshoz, mert feldarabolták a magamhoz közel engedett szöveg mondandóját, és bizony, nemegyszer idegen dolgokat súgtak bele a jelentésbe.

Mára, annyi minden előzmény után, a lírai művek olvasásának két módját szeretem.

A verseket némán, a nagyon jó verseket, ha már biztos vagyok bennük, hogy költemények, cantare móddal olvasom, hogy leginkább azt jelentsék, ami a szerző szándéka szerinti is. A cantaréhoz szükséges felolvasó hang persze a sajátom, de hogy kifejezi-e a mű karakterét, eldönteni nem mindig lehet, pusztán sejteni. Azaz az olvasói hangom nem mindig elégséges a költeményhez – jobb esetben, ha az olvasás módjának felfedezéséhez tartalmaz a szöveg útmutatást, képes vagyok az originális újdonságot is élvezni, máskor bevallom, hogy a kultúrám nem elég a mű befogadásához.

Ebben az évben sok, talán túl sok verskötetet olvastam, minden ízében tökéletes költeménygyűjteményt kevesebbet. A legfontosabbnak Adam Zagajewski Magasztalni a sebzett világot (Írott Szó Alapítvány, 2024) testes kötete bizonyult. Ez a válogatott verseket tartalmazó, egyetlen kitűnő fordító, Zsille Gábor nevével is jegyzett kötet visszavitt a tallózó olvasáshoz: élvezem a bennem feltámadó újjászervezési igényt. Az egész könyvet hetente-havonta átlapozom, hogy aztán a rálelt verset előadjam magamnak (némelykor arra ébredve, hogy az a legjobb, ha előismeretemre támaszkodva, skolasztikus módon vagy a fordító előolvasásának segítségével teszem.

Költőkhöz kapcsolódik a másik, ebben az évben számomra fontos kötet. Annak ellenére, hogy beszélgetésfolyam ez, másodjára már széttörten olvasgattam, hol ezt, hol azt a részletét, ahol éppen felnyílt a (gyomai Knerben igényesen kivitelezett, 2024-es magvetős) könyv. Takács Zsuzsa verseinek újraolvasására biztatott az Átkelés a Szuezi-csatornán – Beszélgetések Wirth Imrével egyszerre poétikusan enigmatikus, egyszerre könyvészeti című munka, s bizony, sokadjára is rá kellett arra ébrednem, hogy félrebeszél az az irodalmár, aki eltagadja a szerző biográfiáját az irodalmi mű megértésétől.

Ami korábban megkülönböztethető volt, az esszéket és a szépprózákat újabban azonosan lassan, olykor meditációs pauzákkal megszakítva olvasom. A prózaolvasásban nem tűröm már azokat a járulékokat, amelyek a szöveget kifordítják az eredeti tartalmából.

Az életem legnagyobb vívmányának tartott gyors olvasási képességemet felülbírálva, az utóbbi időben lemondtam a sok szerző, sok mű olvasásáról. Ugyanis túl sok volt számomra az unalmas mozzanat. Nem érdekel a naprakészség, s az sem, hogy évente legalább 80-100 irodalomnak minősíthető kötetet megismerjek. Hajdan olvasott regényekhez kalandozok vissza, kedves költőket lapozok fel, és mindenféle összehasonlításokra vetemedek, szerzőt, életszakaszokat, magamat, tapasztalatokat taksálok, szégyenkezem vagy hallelujázom. A professzionális olvasás lesoványodott és elsődlegesen expresszív momentumokat is tartalmazó élvezeti olvasássá alakult. Nem vagyok képes megszabadulni Witold Gombrowicz kétkötetnyi terjedelmű Naplójától (Gondolat Kiadó – Waclaw Felczak Alapítvány, 2025), amelyet ugyan olykor ingerülten félreteszek, de a megszerzése óta hetente többször kézbe veszem, és egy-egy csillagtól a másik csillagig, fejezetenként silabizálom, újraértelmezem, átfutom vagy széljegyzetelem.

Szakadáti-Póka Vanessza

Az idei igazi olvasásélményem rendhagyó lett, igen-igen maradandó: nem is igazán az enyém, hanem inkább közös.

Én is a Harry Potter-generáció tagja vagyok, a mai napig emlékszem, milyen volt először olvasni az első könyv izgalmait, az újabb részek utáni sóvárgásra – majd arra a teljes révületre, amikor a külvilág megszűnt létezni csak a történet volt és a benne élő karakterek.

Eljött a pillanat, amikor nagylányom megkapta a könyvet (természetesen az is izgalmas történet, de majd máskor), és nekiállt olvasni. A kezdeti idegen nevek okozta megszeppenés után lehetett látni, ahogy őt is magával ragadja az az aprólékosan felépített világ, ami oly sokunknak lett a legkedvesebb helye.

Látni ezt a hatást – számomra ez volt az idei top élmény.

Szöllősi Mátyás

A 2025-ös év bővelkedett olvasmányélményekben, és szerencsére igen változatos volt, sokféle szerző sokféle műve eljutott hozzám. Fernando Aramburu Pátria című munkája, amit még év elején olvastam, nagyon meghatározó volt, mely az ETA baszk terrorszervezet tevékenysége körüli tragédiák kőkemény látlelete, ahogyan Frank Wilczek Alapelvek című műve is, amely egyszerre fizikatörténet, s ugyanakkor betekintés egy Nobel-díjas tudós gondolkodásmódjába, érzékeny lelkivilágába. De ha egyet, azaz egyetlen szerzőt kellene választani – és úgy tűnik, kell –, akkor Federico García Lorca legyen az, méghozzá a versei, amelyek elemi erővel hatottak, újra, és azt hiszem, most már érettebb fejjel jobban látom, jobban értem őket. Elsőként a fordítókat kell említenem – a teljesség igénye nélkül: Rab Zsuzsa, Orbán Ottó, Vas István, Garai Gábor, Nemes Nagy Ágnes vagy épp Weöres Sándor –, hiszen nem eredeti nyelven olvasom Lorcát.

Lorca ezerarcú, és minden mozzanatában felsejlik valami zseniális, legyen az a népköltészethez köthető játékos vagy épp egy komor, egzisztencialista jellegű mozzanat, s az különösen tetszik benne, hogy szinte bármi, bármilyen téma képes verssé változni a keze alatt. Hihetetlenül eleven, pimasz és ugyanakkor mélyen filozofikus, aki úgy tud rend- és formabontó lenni, hogy egyúttal tiszteli a hagyományokat, és hihetetlenül sokat tud róluk, merít belőlük. A New York-i versei külön kedvenceim, azoknak brutalitása, őszintesége – miközben majd mind egy-egy szürreális, andalító látomás – letaglózó erejű.