Kivezetés a szépirodalomból – Lajta Erika könyve Szerdahelyi Istvánról

Aligha van hosszabb hónap a januárnál. Noha például a március is 31 napos, akárcsak az október és a december, a januári 31 a puffadt, vizesedő lábain mintha soha nem akarna elbattyogni. Ez a 31 nap minőségileg is hosszabb a többinél. Sokan ilyenkor nyúlnak egy-egy Rejtő-kötet után, hogy kedélyük felvidításával dacoljanak az ólmos szürkeség ellen. Nem így én, aki feltett kezekkel adom meg magam neki, és fordulok el a szórakozástól. Az íróasztalomon tornyosuló könyvkupac, ha nem is a Himalájára, de a tokaji Nagy-Kopaszra mindenképpen emlékeztet – azt a súlyos fogyatékosságát leszámítva, hogy az asztalom oldalában nem terem jó borszőlő. Mit húzzak ki a kupacból úgy, hogy ne dőljön össze?

Nagy óvatosan kipiszkálom Lajta Erika Kivezetés a szépirodalomból című – mijét is? Azt írja róla: riportregény. Szóval riportregényt fogok olvasni Szerdahelyi Istvánról, aki a Kritika című folyóirat és a Világirodalmi lexikon főszerkesztője volt, a Verstan és még számtalan mű szerzője, a „létezett szocializmus” szellemi életének egyik fő irányítója. Rettentő ítész, cenzor és szigorú tanár, a Kádár-rendszerben Aczél György után a második leghatalmasabb kultúrkomisszár, a posztmodern irodalom ellenlábasa – ez indokolhatja tehát a címválasztást.

A riportregény külföldön kedvelt műfaj, itthon azonban kevésbé bevett, mert hát a riportot valami objektív dolognak képzeljük; olyasminek, amiben a riporter fantáziája kevés szerepet kap és inkább csak eszköze az alany megszólaltatásának. Regény esetén azzal az épp ellenkező elvárással él a kedves olvasó, hogy az író teremtsen világot. A műfaj nevét ízlelgetve egy ideig még dünnyögök magamban, aztán eszembe ötlik a frappáns mondás, miszerint minden véleményünkben, különösen azokban, amelyeket egyetlen szempont figyelembevételével alakítunk ki, ott rejlik az a ragyogó lehetőség, hogy akár meg is tarthatjuk őket magunknak. Nem szöszmötölök tehát a műfajjal, hanem hozzálátok Lajta Erika könyvéhez.

Viszonylag hamar lehull a lepel arról, mit ért a szerző riportregényen. Az a különös sejtésem támad, hogy Lajta Erika, miközben Szerdahelyi István alakját próbálja bemutatni, önmagát is igyekszik megfejteni. Nem is titkolja, milyen párhuzamot lát kettejük életútja között: „Az elakadásban, a megrekedésben társnak lenni nem valami nagy dicsőség. Csakhogy nem csupán ez, hanem az is közös bennünk, hogy mindketten teljes erőbedobással vívtuk meg a harcainkat egy olyan terepen, ahol nem szívesen szorítottak számunkra helyet.” A szerző Szerdahelyit a rendszerváltozás egyik nagy vesztesének, magát pedig kevéssé sikeres írónak kiáltja ki. Pedig „számítóan, szemérmetlenül illegetem magam mindenütt, ahol csak pártfogót, lehetséges támogatót remélhetek az irodalmi karrieremhez”, jellemzi magát. Zavarba ejtő őszinteség – mintha a naplóját csentem volna el Lajta Erika fiókjából. Maga Szerdahelyi különben nem értett egyet a riportregény címkével, egy levelében így ír erről: „Sose hittem volna, hogy valóban megírja ezt a riportot (semmi köze semmiféle regényhez, műfaji kérdésekben higgyen nekem).”

Az első kérdés, amely az olvasást követően felmerült bennem, az volt, hogy a szerző milyen közönséget célzott meg a könyvével. Azt hihetném, hogy azokat tartotta potenciális olvasóknak, akik Szerdahelyi István nevét, munkáit, a múlt rendszer irodalmi életét többé-kevésbé ismerik. Ennek ellenére olyan névmagyarázót fűzött a riportregényhez, amely másoké mellett Petőfi Sándor, Homérosz és Napóleon nevét is tartalmazza – azt feltételezve, hogy az olvasók mindenféle előzetes ismeret nélkül is érdeklődéssel forgatják majd a könyvét. Talán a szélesebb olvasóréteg vonzásának reményében hagyta ki azokat a kínálkozó alkalmakat, amikor valóban fajsúlyos irodalmi, esztétikai kérdésekbe merülhetett volna bele Szerdahelyivel? Fájdalmas mulasztás. Helyette mintha a divatos, úgynevezett hétköznapi pszichológia foglalkoztatná. Az, hogy miért is olyan ez az ember, amilyen – a felszínen. És mivel nem merül mélyre, maga is elunja: „Már csak alig-alig figyeltem oda (ti. Szerdahelyire). Ahogy mondani szokták, pusztán udvariasságból.” A felszínességre mint hibára pedig olykor maguk a riportalanyok is figyelmeztetik, Szilágyi Ákos mellett Szerdahelyi is „Ez így nagyon szimplifikált kép. Ne mosson egybe mindent!”

Lajta Erika nem fukarkodik ítéletekkel, ex cathedra kijelentései olvastán meghökkenek: „Az emberben olyan kevés az eredetiség”, „Ha van valami, amiből egy ember jellemét levezethetjük, az mindenekelőtt a saját édesapja.” A végén pedig Szerdahelyi kapcsán is igyekszik végső mérleget vonni: „Ki is hát Szerdahelyi István? Mennyit ér mint tudós? Mennyit ér mint ember? (…) Rásütöm az illetőre, hogy »ellentmondásos« figura”. Ezzel felmentem magamat az alól, hogy a továbbiakban is törnöm kelljen rajta a fejemet. Szerdahelyi István is ebbe a kategóriába került.”

A könyvismertetés végéhez közeledve én is megpróbálom összegezni, mit olvastam. Úgy gondolom, a Kivezetés a szépirodalomból kevésbé riportregény, inkább sztorik, anekdoták lazán összefűzött, alig szerkesztett gyűjteménye – a gyűjtő személyes kommentárjaival ellátva –, amely az esztétikai, irodalom- és politikatudományi kérdéseket felületesen érinti, de valamiféle szubjektív, vázlatos képet mégiscsak megrajzol – egyrészt Lajta Erikáról, másrészt Szerdahelyi Istvánról, harmadrészt a szocializmusról és arról, mit hozott a rendszerváltás egy olyan ember életébe, aki a szocializmus meghatározó alakja volt.

Nyitókép: Kultúra.hu montázs

#olvasósarok