Kockaházakban lakunk, és mindig vidámak vagyunk

Az 1975-ben készült, A ház című dokumentumfilmben építészmérnök-hallgatók indulnak épülő kockaházakhoz, hogy meggyőzzék az építkezőket, ennyi pénzből akár más alakú házat is építhetnének. Újragondolt parasztház-prototípussal házalnak, ami belső elrendezésében megfelel a kor igényeinek. Elmondják érveiket a gombamód szaporodó kockaházakkal szemben, például, hogy átalakítja egy település természetes szövetét, sematizálja a faluképet, ráadásul belső elrendezésében sem feltétlenül felel meg az elvárásoknak.

Az ellenérvek változatosak: a paraszti világtól önként vagy társadalmi-politikai nyomásra elszakadni kívánó embereknek sehogy se tetszik a hosszúkás alaprajz, helyette kockát szeretnének, mert az az új divat, de van olyan is, aki úgy fogalmaz, kinevetnék a szomszédok, ha mást építene. Másvalaki nem kapott engedélyt olyan házra, amilyet szeretett volna, azonban a manzárdtetőt sikerült kiharcolnia, ezt pedig büszkén meg is mutatja a kamerának. A filmet végigkísérik az érvek és ellenérvek, a végső üzenet azonban nem lehet más – már csak a film létrejöttének körülményeiből sem –, mint hogy az emberek majd tudják, mit szeretnének. Mi az igazság a kockaházakról? Hogyan látjuk őket a filmhez képest ötven évvel később?

Kádár-kocka vagy kockaház?

Amikor e-mailben megkerestem Tamáska Mátét, a beszélgetés témájára levelemben Kádár-kockaként hivatkoztam. A szociológus válaszában kockaházként emlegette az épületet. Melyik a helyes terminus?

„Nem szeretem a Kádár-kocka kifejezést, mert ez nem kifejezetten a Kádár-rendszer által propagált épülettípus. A kockaházak fénykora a hatvanas évek, és ebben az időszakban a rendszer egyáltalán nem támogatta a vidéket. Az emberek saját maguk építették a házaikat, ők találták ki, mi hogyan legyen”

– foglalja össze Tamáska Máté. Hozzáteszi, hitelt se nagyon kaptak, főleg az elzártabb, úgynevezett funkció nélküli településeken. A hetvenes évek településrendezéseivel létrejöttek a szerepkör nélküli falvak: elvitték az iskolát, fokozatosan megszüntették a közszolgáltatásokat. „Ellentétben a panelházakkal, amely a Kádár-rendszer komoly civilizációs előrelépése volt, a vidéki házak modernizációját az emberek hajtották végre.”

De pontosan mi a kockaház? Tamáska Máté szerint az építészek, szociológusok és a néprajzosok más megközelítéseket alkalmaznak. Az építészek szerint a kockaház négyzetalapú, nyolcszor nyolc vagy tízszer tíz méteres alapterületű, sátortetős ingatlan. A néprajzosok a paraszti kultúrához viszonyítják, annak lezárását látják benne. A szociológusok a társadalmi modernizációt hangsúlyozzák. A hatvanas-hetvenes években azonban egyszerűen családi házként vagy sátortetős családi házként hivatkoztak rá.

A legtöbbje járásközpontokban, új településként létrejött tanyaközpontokban, Budapest környéki kisvárosokban, az árvíz után újjáépült Kelet-Magyarországon vagy a szintén az árvíz után helyreállított Duna menti falvakban található. Olyan helyeken, ahol egyszerre lehetett és kellett nagy mennyiségben építkezni. A szociológusi megközelítés szerint nem a forma a lényeges, hanem a modernizációs törekvés. A tisztaszobát gyakorlatilag kiterjesztették az egész házra, átépült a konyha, palackos gázt kezdtek használni, lecserélték a fűtőtesteket. „A modernizáció része volt, hogy egyetlen cserépkályhával ki tudják fűteni a házat. Ehhez ideális volt egy négyzetes alaprajz. Akiknek nem volt pénzük, azok is igyekeztek modernizálni. Például „kockahomlokzatot” építettek, kőporos vakolattal, csíkozással, háromosztatú városi ablakkal, de ami mögött egy sima parasztház állhatott.”

Parasztnak lenni sosem volt büszkeség

„A paraszti életmódból való kilépés része volt, hogy az emberek elkezdték használni a belső tereket. Addig a parasztudvar és a ház együtt alkotott egy egységet, a parasztember hajnaltól estig kint volt az udvaron, a földeken, legfeljebb télen húzódott be hosszabb időre. Még az asszonyok is a pitvart használták főzésre, ki-be jártak – az udvarra vízért, tojásért hátra a tyúkokhoz. A parasztporta csak az udvarral együtt értelmezhető” – foglalja össze a szociológus.

A hatvanas években még parasztok építették a kockaházakat, azonban úgy tervezték, hogy a gyerekeik már nem lesznek parasztok, polgáriasnak gondolt belső teret próbáltak kialakítani. A kockaházakat építő generáció még nem használja az ingatlanokat. Megvásárolták az NDK-konyhabútorokat, olyan gépeket, amiket aztán sokszor ki sem csomagoltak. A következő generáció már beleszületett ezekbe az épületekbe, elkezdte belakni a tereket.

„Ezért is szoktuk mondani, hogy a kockaházak felnagyított tisztaszobák voltak. A tisztaszoba a régi paraszti kultúrában egy olyan helyiség volt, amelyet nem laktak, nem használtak, »tisztán tartották«, oda halmozták fel a díszes párnákat, szőtteseket, legszebb bútorokat, amiket a vendégeknek mutattak meg. Ez egy kifelé forduló helyiség volt, és a kockaházaknál eleinte az egész épület ugyanígy kifelé kommunikált.”

Eleinte divatosak voltak a polgári bútorok is, csak később jelentek meg a szocialista gyárakban készített elemes bútorok, de a lényeg az volt, hogy ne parasztbútorokkal rendezzék be a tereket.

Ugyanez a kifelé tekintő logika vezetett a kockaház alaprajzához is. „Komoly mintának számított a harmincas-negyvenes években villának nevezett épülettípus. Ez a telek közepén álló, minden irányból zölddel körülvett épület, ami azért négyzetes, hogy mindenhonnan kapja a fényt. Jellemzően a jegyzők, papok, tanítók építettek maguknak ilyet” – sommázza Tamáska Máté. A villával ellentétben azonban a kockaház nem kap minden oldalról fényt. A szalagtelkes falvakban egy parasztház helyén épült kockaház nem funkcionál olyan jól: az utcáról kap fényt, az udvar felől azonban már viszonylag keveset, mert szűk a telek. Vagyis a kockaházakat érintő legfőbb kritika, miszerint sötétek, máig megállja a helyét.

Könnyű lenne azt mondani, hogy a kockaházak külalakja sematikus, azonban Tamáska Máté rögtön kijavít: „Ilyen alapon a parasztház is sematikus. Rengeteg helyi megoldás készült a kockaházakhoz: terepviszonyoknak megfelelően alápincézték őket, és emeletet is kaphatott az épület. Valahol divatba jött az esőbeálló a bejárat előtt, a féltetőt pedig csinos törpeoszlopok tartották – vagyis a díszítésre is figyeltek. Arról nem is beszélve, hogy a kőporos vakolat díszítésébe minden tudásukat beleadták a lakók és a mesterek. Az építőanyagokban is változatosság mutatkozik: sok helyen a régi parasztházak szétszedett vályogtégláit újra beépítették a kockaházakba. De a fal vastagsága is változatos volt. És akkor még nem is beszéltünk a tetőformákról, a sátortető a legegyszerűbb, de valahol manzárdtető épült, valahol tornyocskákat raktak a ház oldalára. Valahol úgynevezett bikaszarvakat úgy, hogy a tető elé egy 30-40 cm magas álfalat húztak, végén »szarvakkal«, amivel kicsit takarták a tetőt, ezzel pedig nagyobbnak tűnt az épület. A kerítések megint külön téma: valahol díszes betonkerítést használtak, a vasgyárak mentén vasat, máshol vasúti kerítéseket hasznosítottak újra.”

A kockaházépítés divatjánál fel kell tenni a kérdést: vajon mennyire számított sikknek, ha az ember lerombolta parasztházát, és kockaházat húzott föl? „Ha egy parasztembert akkoriban megkérdeztek volna, miért hosszú házat épít, nem tudott volna rá válaszolni. Azt felejtjük el, hogy aki épít, az nem feltétlenül verbálisan teszi: nem tudja elmondani minden lépésről, hogy miért teszi. Főleg az átlagember, aki nem foglalkozik építészettel, eleve el sem tud gondolni olyan tereket, amik nincsenek a szeme előtt. Olyan tereket tud elgondolni, amilyet már látott a szomszédban, vagy azt mondja, hogy a szüleim házában kicsi volt a hálószoba, az lehetne nagyobb” – foglalja össze Tamáska Máté. A szociológus szerint, ha jött valaki az építtetőkhöz, aki meggyőzte őket egy szélesebb alapról, akkor kipróbálták. De a legfőbb érv mindig az maradt, hogy mert így szokás: „Ha elhívok egy mestert, és elmondom neki, hogy mit szeretnék, ő olyat fog csinálni, amilyet tud meg amilyet szokott. De nem mer olyan alapanyagokkal dolgozni, amilyet még nem próbált ki. Terepen kérdezgettünk embereket arról, hogy miért építettek kockaházat, és általában az volt a válasz, hogy mert akkoriban ez volt a divat.”

A Kádár-kocka-korszak éppoly hirtelen ért véget, ahogyan kezdődött. Az építészek, néprajzosok azonban ma sem tudják megbocsátani az ősbűnét, hogy kiszorította a hagyományos hosszú házakat, fogalmaz a szociológus. Hozzáteszi, hogy ez a hozzáállás változhat, hiszen a fiatalok képzeletében a kockaházhoz a nagyszülőknél eltöltött idő kapcsolódik – ugyanis a mai vidéki idősek nagy valószínűséggel ilyenben laktak vagy laknak. Ezért nagyon sok érzelmi töltet lehet a Kádár-kockában.

Ami biztos, van érdeklődés a téma iránt. Tavaly nyílt egy kiállítás a szentendrei skanzenban A kockaház – Lakóház, életforma és annak reprezentációja a Kádár-korban címmel, míg a Ludwig Múzeumban szintén tavaly Kis magyar kockológia – A modernitás hajlékai a Kádár-korszakban címmel nyitottak tárlatot, ahol megépítették 1:1-es méretarányban a kockaház vázát. Tamáska Máté két kiállítást is rendezett a témában, a Magyar Építőművészek Szövetsége székházában, a Magyar Nemzeti Levéltár 1980-as években készült falufotóiból, 2021-ben A vidék 20. századi háztípusa és 2022-ben Túl a kockaházakon címmel. Tanulmánykötet is megjelent a témában a Térformák Társadalomformák könyvsorozatban. Az azonban továbbra is nyitott kérdés, hogyan is kezeljük azt a háztípust, ami elhozta a polgárosodás érzését a vidéknek. Az utánunk jövő nemzedék pedig majd eldönti, műemlékek közé emeli vagy hagyja kikopni a kockaházakat.

Fotó: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra