Kocsányi András: Egyenként kiveszik a szerveket, hátha az egyikben ott lesz a kakukktojás

Ha jól tudom, mérnök szüleid vannak, nincs filmes a családban. Mikor kapott el az a vágy, hogy filmet készíts? 

Nagyon hamar, ötévesen megtanultam írni, olvasni, és nekiláttam képregényeket fabrikálni dinoszauruszokról, fáraókról, Indiana Jones-szerű sírrablókról.

És itt már meg is jelent a film?

A Csillagok háborújával kapcsolatban volt egy meghatározó ősélményem. Elmentünk Ausztriába síelni a családommal, és német nyelven, késő este, egy kistévén láttam először A Jedi visszatért. Talán három-négy éves lehettem. A szüleim el akartak küldeni aludni, de a nővéremmel mindenképp végig akartuk nézni a filmet, látni, ki van Darth Vader maszkja mögött, és ahogy fénysebességre kapcsolnak az űrhajók.

Tehát megnézted németül?

Egy kukkot sem értettem belőle. Másnap nagy hóvihar volt, sötétben mentünk fel a hegyre a kocsival, kavarogtak a hópihék a reflektorok fénycsóvájában, és akkor úgy éreztem magam, mintha én is az Ezeréves Sólyomban ülnék, amikor éppen fénysebességre kapcsol és a csillagok elnyúlnak körülötte.

Belekerültél a filmbe, és ez megpecsételte a sorsod?

Erős korai élmény volt. Aztán jött a tinédzserkor a DVD-kkel. Amit megvettem a kis zsebpénzemből, azt rojtosra néztem, és mondjuk egy hét vagy két hét után tudtam újra venni egyet. Illetve mentek a letöltések is. Volt olyan film, például a Ponyvaregény, ami csak félig volt meg. Az első felét roskadásig néztem, és nem tudtam, mi a vége.

Apámmal néztük, aki realizálta, hogy ez talán még nem nekem való film, és elküldött a tévé elől, de így nem kaptam meg a feloldást. Csak sok évvel később láttam először végig a filmet, addig rengeteg rémálmom volt miatta.

A METU-n indult el a valóság felé az álmod?

Igen, az volt az első átfogó filmes képzésem. A legszebb emlékeim a Szabó Gábor vezette filmklubokhoz kapcsolódnak. Szerdánként megnéztünk egy filmet, és utána jött a beszélgetés az adott rendezővel vagy operatőrrel. Ott volt például Makk Károly, Jancsó Miklós Skype-on jelentkezett be a halála előtt, de itt láttuk Antal Nimródot vagy Szabó Istvánt is. Olyan tanáraim voltak a Metropolitan Egyetemen, mint Gárdos Péter, Miklós Mari vagy Rozgonyi Ádám.

Hogy jött be az SZFE? 

Oda húszévesen vettek fel, akkor már a családom is elhitte, hogy ez valódi irány lehet, talán még meg is lehet élni belőle.

Forgatókönyvíró-dramaturg szakon diplomáztál?

Igen, Forgách András és Németh Gábor volt a két osztályfőnököm, és olyan fontos tanáraim voltak még rajtuk kívül, mint Schulze Éva, Szabó Iván és Stőhr Lóránt, aki a doktori konzulensem is lett. De bekéredzkedtem a rendezők néhány órájára is, Janisch Attilához.

A diploma után most épp a doktoridat írod.

Igen, és ezzel kapcsolatban is eszembe jut egy régi élmény: 16-17 éves koromban láttam Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjét, amiből elsőre nem értettem sokat. Eldöntöttem, hogy addig fogom nézni, amíg minden információt megfejtek, ami a képeken van. 

Sikerült?

Azt hiszem. Volt, hogy kétszer-háromszor néztem meg egy nap alatt, nagyon-nagyon elmélyedtem benne. A nyitójelenete a mai napig meghatározó.

Akkor még nem tudtam, hogy ez maga a kafkai érzés. Máig hatással van a filmes gondolkodásomra. 

Közben a doktori értekezésed gyakorlatilag a szatíra és a burleszk filmes klasszikusait elemezve írod.

A doktorim a szatírák egy típusát vizsgálja Henri Bergson komikumfogalmaival. Elméletem szerint van a filmszatíráknak egy olyan hagyománya, amelyek alkotói egy madártávlati képből szemlélik a társadalmuk visszásságait. Ennek az enyészpontjában Jacques Tati és a Playtime áll, az időben visszamenve előképként olyan burleszkeket látunk, mint Chaplin Modern időkje, a jelenünkben pedig olyan kortárs alkotók munkásságában vélem felfedezni ezt a távlati képet, mint Roy Andersson, Aki Kaurismäki, Jórgosz Lánthimosz vagy Ruben Östlund.

Már a szakdolgozataidban is foglalkoztál a komikummal és a szatírával?

A METU-s szakdolgozatom kapcsán a Bud Spencer–Terence Hill-filmekről írtam, összevetve a néma filmburleszk alakjaival, Chaplinnel, Buster Keatonnel, Stan és Pannal (Laurel és Hardy), még távolabb kitekintve Don Quijote és Sancho Panza alakjára. A címe A spagettiburleszk.

Forgatókönyv szakon diplomáztál, több sikeres kisfilmed megvalósult, a nagyobb munkáid közül pedig bemutatásra vár a Zajkapitány, ahol társ-forgatókönyvíróként szerepelsz. Van egy másik forgatókönyved, filmterved, a Sine morbo, amivel rengeteg pitchfórumon nyertél, és várja a forgatást.

A sine morbo kifejezés azt jelenti az orvosi zárójelentéseken, hogy betegség nélküli, tehát egészséges. A film arról szól, hogy egy egészséges kisember elmegy egy rutinvizsgálatra, és egy véletlen folytán összecserélik egy másik emberrel. Először tiltakozik, aztán szép lassan elkezd átalakulni a másik személlyé, aki a kórház súlyos betege, még a betegségét is kinöveszti magában.

A kórház rendszere szimbolizálja a társadalmat?

Lehet olvasni úgy is, mint a jelenlegi világot, amiben élünk, de lehet absztraktan is értelmezni a kórházat, mint autoritást, ami gyakorlatilag betöri ezt a figurát. Amikor visszakerül a saját régi életébe, már maga kéri, hogy vigyék vissza a kórházba, mert annyira átlényegült a másik személlyé.

Honnan jött az ötlet?

Gyerekkoromban volt egy mandulaműtétem, később kiderült, hogy nem kellett volna kivenni a mandulám, aztán ki akarták venni a vakbelemet is. Ekkor volt egy mentőút is, amikor elszállítottak Keszthelyről Budapestre.

Mikor Budapestre értünk, rögtön ki akarták venni a vakbelem. Azt végül megúsztam, a tüneteim elmúltak másnapra, mivel nem vakbélgyulladásom volt, hanem egy komplexebb betegség, amit sokáig nem tudtak diagnosztizálni. Az az élmény erősen bennem ragadt, amikor nem tudják, mi a megoldás egy tünetegyüttesre, és  egyenként kiveszik a szerveket, hátha az egyikben hirtelen ott lesz a kakukktojás.

A Sine morbo filmtervével rengeteg fesztiválon, fórumon nyertél. Ez segít a megvalósulásban?

Remélhetőleg igen. Szerepelt a Pitch-it at Berlinalén, voltunk vele Berlinben, Tallinnban, Prágában, Cottbusban, Varsóban, Zágrábban, Szarajevóban, megkapta a Cottbusi Filmfesztiválon a Pickastory Audience Awardot, a Budapest International Screenplay Festivalon a legjobb forgatókönyvíró díját, a FilmJus Alapítvány ösztöndíját. A Pitch-it sok ajtót kinyitott, ennek köszönhetek például egy ösztöndíjat a ludwigsburgi Filmakademie Baden-Württembergre is. Varsóban is nyert a Heart of Europe pitchfórumán, és megnyerte a Nemzeti Filmintézet Inkubátor Programját is.

Mikor lesz belőle film?

Nem tudom. Abban az évben vetették el először az NFI inkubátorprogramjában az öt győztes tervből három film gyártási támogatását, amikor én éppen már két filmmel voltam a következő évad döntőjében. Az egyik a Sine morbo, ezt én rendeztem volna, a másik Szabó Márton István rendezése, aminek ketten írtuk a forgatókönyvét, a Zajkapitány, ez ugye idén már le is forgott. Aztán a hivatalos győzelem után nem sokkal a Sine morbo támogatását is leállították – dacára annak, hogy a filmet a pitchfórumon a zsűri és a szakmai közönség is megszavazta –, ami finoman szólva is pokolian megviselt engem és a film producerét, Török Évát is.

Sipos Bence Tegnap még megvolt és Varga Gábor Sújtólég című filmjeinek a forgatókönyvein dolgoztam. Az előbbit Bencével, az utóbbit Noll-Batek Kristóffal írjuk ketten, és Gábor fogja megrendezni. 

Tehát íróként fut a szekér?

Nyilván pozitív élmény volt, hogy fel tudtam állni a Sine morbo kaszájából, és egy év múlva újra meg tudtam mutatni megint két tervet, de a rendezői nagyjátékfilmes debütálásom lehetőségét azóta sem kaptam vissza. Számos helyen tárgyaltam azóta is, illetve még bejött például a varsói győzelem, de a Sine morbo jövője még mindig ködös. Sok helyen vetítjük a film egy leforgatott jelenetét, amit még az Inkubátor pitchfórumára készítettünk.

Külföldi koprodukciók?

Több lehetőség is felmerült, jelenleg egy nagynevű német producerrel is tárgyalok, aki talán eljuttat másokhoz, de ebben az esetben német filmként kéne megcsinálnom, német stábbal, német nyelven, ami egészen mást jelentene, mint Magyarországon, egy fontos rétegét veszítené el a film. A külföldi potenciális koprodukciós partnerek pedig mindig azt kérdezik, mennyi finanszírozást hozok a saját országomból, ami a bezárult egyetlen hazai ablak miatt nincs, tehát egy ilyen furcsa feloldhatatlan állapotba kerültünk.

A független filmkészítés?

Ezt egyelőre nehézkes útnak érzem a magam esetében, de ez is lehetséges. Ez óriási küzdelem.

Egyéb lehetőség? 

Komolyan felmerült, hogy színházban valósulna meg. Erről, amíg nem konkretizálódik, többet nem osztanék meg, de az biztos, hogy teljesen új irány lenne, ami a filmnek is adna egy lökést.

Most min dolgozol?

Több rövidfilmes ötletem van, és sikerült ezeket Ludwigsburgban nemzetközi filmes szakemberekkel, tehetséges hallgatótársakkal a világ minden tájáról fejleszteni. Továbbá várjuk a végső döntéseket a Tegnap még megvolt és a Sújtólég kapcsán a gyártási támogatásról a Filmintézet részéről.

Milyen lesz a Zajkapitány?

A forgatás már befejeződött, láttam egy első vágatot, úgynevezett rough cutot, ami ígéretesnek tűnik.

Ebben a filmben mekkora részt vállaltál?  

A forgatókönyv közös munka volt Marcival, emellett egy apró szerepet is elvállaltam benne. 2022-ben keresett meg az alapötlettel, aztán közösen dolgoztunk a jelenetsorrenden, a struktúrán, az úgynevezett treatmenten.

A Zajkapitányba is próbáltam becsempészni azt a humort, szatirikus, groteszk szemléletmódot, ami végül is a sajátom, és ami minden tervemben visszaköszön.

Erős a vonzódásod az abszurdhoz? 

A legtöbb munkámban megjelenik, igen.

A METU-diplomafilmed, a Kócos Bt. is súrolja az abszurdot. 

Igen, a címszereplő egy fodrász Hegedűs D. Géza alakításában, aki a mindenkori, a társadalom fölé nehezedő apaalak metaforája. A főhős gyerekkorában mágikus, sátáni alaknak látja, de amikor felnőttként revansot vesz, és ismét beül a fodrász székébe, az egykori hatalmas alak jelentéktelen, zavarodott kisemberré változik.

A hétköznapi, triviális dolgok abszurddá válnak, ha nézőpontot váltasz? 

Íróként és rendezőként is azt vizsgálom ezekkel a figurákkal, amit Camus fogalmaz meg a Sziszüphosz mítoszában. Folyamatosan újra és újra gördítjük a követ, tulajdonképpen a boldogságkeresés vágya hajt előre a zord világban, és a két irány ütközése válik abszurddá.

Fotók: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu