Megköszöni a vendégeknek, hogy elfogadták a meghívását. Mindenki mosolyog és tapsol. Koccintanak, majd a házigazda azt mondja, kezdődhet a játék, vagy inkább a sztorizás, hiszen mind azért vannak itt, hogy elmeséljék, milyen kapcsolat fűzi őket Köleséri Sándor színészhez. Az, hogy miért éppen Zoli bohóc otthonában gyűltek össze, senkinek nem kérdés, hiszen tudják, hogy Hirsch Zoltán az egyik szerepálma az alacsony termetű színésznek, akinek nagy vágya, hogy egyszer egy színházi darabban vagy játékfilmben eljátszhassa Zoli bohócot. Senkit ne zavarjon meg, hogy Hirsch Zoltán, aki cirkuszművész volt, de azt is mondhatnánk, hogy a magyar cirkuszművészet egyik legnagyobb sztárjaként emlegették, 1944-ben elhunyt. A vendégek között egyaránt vannak élők és eltávozottak. Ez egy ilyen történet, lebegés a valóság és a mese határán.
Számomra mindig is egyértelmű volt, hogy beszélgetni szeretnék Köleséri Sándorral, aki a honlapján magát alacsony termetű színésznek nevezi. Már találkozásunk első perceiben kiderül, hogy a kisemberek között 132 centiméteres testmagasságával a színművész magasabbnak számít – volt, hogy ezért nem kapott meg egy reklámfilmszerepet. Ezen persze mindketten mosolygunk. Ugyanakkor azért nem lehetett szakács, mert ahhoz alacsony volt.
Akárcsak Köleséri Sándor életének szereplői Zoli bohóc otthonában, mi is terített asztal mellé ülünk a színésszel, hogy mesélhessen életének fontos állomásairól. Azt nem árulom el neki, hogy közben én tudomást szereztem arról a bizonyos titkos vendégségről. Nézzük meg, hogy kik Zoli bohóc meghívottjai, kik azok, akik Köleséri Sándor életében így vagy úgy, de jelentős szerepet játszottak.
Az asztalnál jelen van Sanyi édesanyja és édesapja. Mindketten elhunytak már, és mindketten alacsony termetűek voltak. A társaság része a színész egykori tanítónője, de ülnek itt kollégák, gyerekkori barátok és olyanok is, akik csak a színpadról ismerik őt, és kedvelik, amit csinál. Az asztalfőn természetesen Zoli bohóc foglal helyet. Ma azért gyűltek össze, hogy Sanyiról meséljenek nekünk, akik szeretnénk kicsit jobban megismerni történetét, és természetesen arra is kíváncsiak vagyunk, hogyan éli meg, hogy a magassága eltér attól, amit mi átlagosnak nevezünk.
A szegénységet sokszor jobban szégyelltem, mint a termetemet
Számodra mit jelent a test fogalma? – kérdezem tőle.
Van egy mondás: a testünk egymilliárd sejt szeszélye – válaszolja elgondolkodva. – Minden test egy csoda. Ha jobban belegondolunk, sejtek halmazai vagyunk, mégis összeáll egy gondolkodó egésszé. Szerencsések vagyunk, hogy élünk, hogy szerethetünk.
Sanyi szavai mögött mély bölcsesség húzódik. Azt is megtudom tőle, hogy gyerekkorában nem volt könnyű elfogadnia önmagát. Bár mindkét szülője alacsony termetű volt, kamaszkorában sokszor nem jó érzéssel nézett a tükörbe és a testére. A színész történetéhez tartozik az is, hogy szülei családjában rajtuk kívül senki nem volt alacsony növésű.
Emlékszel arra a pontra, amikor elfogadtad önmagad? – faggatom tovább.
Nem tudok egyetlen konkrét pillanatot megnevezni – mondja. – Nagyon sok minden és idő kellett ahhoz, hogy végül képes legyek elfogadni önmagam. Ma már sokkal tudatosabban élek, az életet is ajándéknak tekintem.
Említettem már, hogy Zoli bohóc asztalánál Sanyi szülei is helyet foglalnak. Édesanyja a szemét törölgeti, miközben a fiát hallgatja. Ma is nagyon ragaszkodik egyetlen gyermekéhez, s fentről figyeli, mi történik vele. A vendégeknek arról beszél éppen, mi mindent tett érte a fia, akit nem korlátozott alacsony termete sem a fárasztó fizikai munkában, sem abban, hogy végül megvalósítsa az álmait.
Mélyszegénységben éltünk. Egy olyan vályogházban laktunk, ahol a padló földes volt – meséli a vendégeknek a színész édesanyja. – Ez azt jelentette, hogy az ajtó és az ágy előtt, ahol gyakran jártunk, gödrök alakultak ki. Nem volt fürdőszoba, sem vécé, és az utcai kútról kellett vizet hordani télen-nyáron. Főzéshez a fiam is sokszor cipelte a vizet, esőben, hóban. Szégyen, nem szégyen, féltem a gáztól, így nálunk nem volt palack, se vezetékes gáz, fával tüzeltünk és azzal főztünk. Nyáron is tüzet kellett rakni egy rántottához vagy teához, hiába volt odakint negyven fok.
Miközben Köleséri Sándor édesanyja Zoli bohócéknak feleleveníti élete egyik legnehezebb időszakát, addig fia szintén erről az időszakról beszél nekem.
Utcai kútról hordtam a vizet, amikor nem volt pénzünk tüzelőre, fáért az erdőbe jártam.
Amíg a velem egykorúak csajoztak vagy udvaroltak, én azzal voltam elfoglalva, hogy fáért menjek talicskával az erdőbe vagy sárgarépát szedni a földekre. Sokszor gondoltam, hogy ez nem lehet vonzó egy nő számára. Ez az időszak mégis megerősített, és olyan értékrendet adott, ami által ma talán jobban megbecsülök mindent. Most, ha fázom, csak feltekerem a fűtést, és a meleg víz is azonnal jön a fürdőszobában. Minden apró kényelmet nagyra értékelek, ami másnak talán természetes.
Sanyi abban az időszakban kihasznált minden alkalmi lehetőséget, hogy ne éhezzenek. Elment Miskolcra szórólapot osztogatni, statisztálni forgatásokra, volt, hogy nagyobb feladatokat is kapott. Közben elkezdte rendbe hozni édesanyja házát: lebetonozták a padlót, levakolta a falakat, és bevezettette a vizet. Azt mondta, nem érdekli, hogy tiltakozik az édesanyja, de kell a gáz is a házba. Fokozatosan egyre komfortosabbá vált az otthonuk.
Az apa, aki távozott
Beszélgetésünk során szóba kerül a színész édesapja is. Ő is elhunyt már, nem sokkal édesanyja után. Kapcsolatuk nem volt egyszerű. Sanyi az édesapjával mindössze kétszer találkozott.
Nem volt rád kíváncsi? – kérdezem.
Nem igazán – feleli csendesen. – Egyszer felhívott, hogy kölcsönkérjen. Jólesett volna, ha előtte megkérdezi, hogy vagyok. De nem tette meg. Egész életemben édesanyám verzióját hallottam erről az egész történetről, arról, hogyan jutottak el odáig, hogy édesanyámat terhesen elhagyta az apám.
Téged hordott a szíve alatt, amikor apád elhagyta őt?
Igen. Érdekes lett volna megismerni az apám verzióját is. Valószínűleg ennek is, mint minden történetnek, két oldala van. Minimum. De sajnos sosem sikerült ezt vele megbeszélnem. A halála előtt egyszer találkoztunk. Akkor Dobray György keresett meg, aki azóta elhunyt. Ő a nagyjátékfilmek mellett rövidfilmeket is készített különböző témákról, és próbált megszervezni egy találkozást az apámmal. Dobray is idealista volt, én is az vagyok, ezért hitte, hogy az újbóli találkozásból valami jó sülhet ki. Mondtam neki, hogy ez veszett fejsze nyele, de ha az apám belemegy, akkor legyen. Így történt, hogy leültünk együtt a kamerák elé beszélgetni. Ezután már csak a temetésére mentem el.
Mikor hunyt el?
2012-ben. A dunabogdányi önkormányzattól hívtak fel, hogy apám meghalt.
A temetésen csak négyen voltunk: én, két sírásó és az önkormányzat képviselője. Egyértelművé tettem, hogy én nem akarok semmit örökölni, sem ingóságot, sem ingatlant. Ha esetleg van. Édesanyám 69 évesen, apám pedig 71 évesen hunyt el.
Zoli bohóc asztalánál hirtelen mindenki elcsendesedik. Olyan képet látok, mint amikor egy kamera ráközelít valakire, ebben az esetben Sanyi édesapjára. A férfi arca elgyötörtnek tűnik. Alig hallhatóan azt mondja, sajnálja, amit életében tett. Illetve nem tett meg.
Bentlakásos intézetben
Aztán vált a kép, és ismét a színész édesanyját látjuk. Jelzi, szólni szeretne. Azt mondja, ő pedig azt bánja, hogy kisfiát hatévesen speciális intézetbe kellett küldenie.
Nem tehettem mást – állítja. – Kisfiam, ugye tudod, hogy neked akartam segíteni? Nem akartam, hogy Tarcalon nőjél fel, abban a mérhetetlen szegénységben és csúfolódások közepette.
Édesanyám nem azért küldött a Mozgássérültek Állami Intézete és Nevelőotthonába, mert rosszat akart volna nekem, hanem hogy segítsen – meséli a színész. – Ma már hálát adok a sorsnak, hogy ilyen bölcs volt, de akkor nagyon nehéz volt nekem. Első osztályos kisgyerekként szeretetre, családra lett volna szükségem, és a bentlakásos iskolában ezt nem kaphattam meg.
Sanyi nem láthatja a Zoli bohócnál összegyűlt társaságot, én azonban tudom, hogy miközben ő a gyerekkoráról beszél, mindenki mélyen magába száll, édesanyja pedig a könnyeivel küzd.
Emlékszem, hogy ott bent mindenkinek volt egy száma – folytatja Sanyi az intézeti időkről szóló történetét. – Sokszor úgy éreztem, mintha tizennégy éves koromra már nem lenne nevem, a számunkat kellett minden ruhánkba hímezni.
Én hímeztem fel mindegyikre a tizenkettes számot – mondja közben a színész édesanyja, aki szerint ez volt a legegyszerűbb megoldás a bentlakásos iskolában, hiszen nem lehetett mindig megkérdezni: „Sanyika, melyik a te zoknid?”
A színész szintén tudja, hogy a számok akkor praktikus okokból kerültek a ruháira.
Időközben a Zoli bohóc asztalánál ülő tanítónő is hozzászól a beszélgetéshez. Azt mondja, Sanyika mindig nagyon aranyos gyerek volt, semmi baj nem volt vele az iskolában, mindenki szerette.
Magdi néni sokáig volt az osztályfőnököm alsó tagozatban. Ő mindig kedvesen viselkedett velem és az osztálytársaimmal is – emlékszik vissza a jólelkű pedagógusra Köleséri Sándor.
Az irodalmi előadásokat és iskolai színdarabokat a történelemtanárunk rendezte. Amikor egyszer visszalátogattam az iskolába, megkérdeztem Gyöngyi nénit, hogy ha bármikor lenne lehetőségem, újra felléphetnék-e. Nagyon örült ennek, és a diákok is boldogok voltak, hogy együtt játszhattunk. Így szerepeltem velük egy 1956-os darabban, ami az iskoláról szólt.
Zoli bohócnál vendégeskedik az emlegetett Gyöngyi néni is, és helyeslően bólogat, amikor Sanyi az iskolai színjátszásról beszél. Ő is örömmel emlékszik vissza a színész kezdeti szárnypróbálgatásaira.
Kialakultak a bentlakásos intézetben baráti kapcsolataid? – kérdezem Sanyit.
Persze, több is. Volt ott egy kerekesszékes fiú, Józsi, aki hatodikos koromban csatlakozott hozzánk. A többiek látták, hogy ritkán megyek haza Tarcalra, gyakran hétvégére is ott maradtam, míg másokat a szüleik hazavittek. Józsi szülei egyre többször meghívtak magukhoz a lajosmizsei tanyavilágba, ők lettek a pótcsaládom. Azóta is nagyon szeretjük egymást, sokszor találkozunk. Idővel a szüleink is jóban lettek, és amíg édesanyám élt, rendszeresen látogattuk egymást, például együtt ünnepeltük velük a születésnapokat is.
Józsi és a szülei most is a színész édesanyja mellett ülnek a különös vendégségben, látszik, mennyire ragaszkodnak egymáshoz. Mindannyiuknak jelentős szerepe volt abban, hogy a színész végül elfogadja azt a testet, amelyben született.
Az iskolai közegben, ahol mindenki valamilyen fogyatékkal élt, te is átlagos gyereknek számítottál, de miután tizennégy évesen visszakerültél a hétköznapi, nem fogyatékkal élő emberek közé, egy új iskolába, újra rosszul érezted magad. Mi volt ennek a fő oka?
Ez egy nehéz időszak volt. Az alacsony termetemmel ott ismét látványosság lettem. Ráadásul rá kellett jönnöm, hogy az, amit választottam magamnak az általános iskola után, nem az én utam. Híradásipari műszerész szakra mentem. Jól hangzott, hiszen akkor kezdtek elterjedni a videómagnók és CD-k, sok új műszaki eszköz jött külföldről. Eleinte izgalmasnak tűnt, de aztán rájöttem, hogy sem az iskola, sem a közösség nem az én világom. Persze elvégeztem az iskolát, de csak azért, hogy valahogy túl legyek rajta.
Négy évet töltöttem Budapesten, aztán érettségi után hazaköltöztem.
Szórakoztat, ha néznek
Sanyi édesanyja itt szintén bekapcsolódik a beszélgetésbe. Határozottan állítja, hogy öt elpazarolt év következett ezután a fia életében, hiszen nem csinálhatta azt, amit szeretett volna, ahelyett csak nélkülözés és sokszor fizikai munka jutott neki. Valamiből élni kellett, így gyakran elment alkalmi munkákat végezni. Almát, szőlőt szüretelt, kőműves mellett dolgozott, mikor milyen szezonális lehetőség adódott.
Akkoriban fiatalabb voltam, jobban bírtam a kemény megterhelést – eleveníti fel emlékeit az ötvenkét éves színész. – Vidéken mindig van ház körüli munka, fát kellett vágni, szenet hordani, kerti munkákat végezni, az állatokat gondozni. Szerettem ezeket a feladatokat, és sokkal jobb kondícióban voltam akkor – nevet. – Amikor Lajosmizsén vagyok a pótcsaládomnál, ma is mindig örömmel segítek az állatok körül, vagy ha be kell rakni harminc mázsa szenet, akkor sem futok el. Ezeket tényleg élvezem csinálni, és sokszor hiányzik Budapesten.
A család hiánya ellenére Köleséri Sándor megtalálta a saját útját. A színészet nemcsak hivatás számára, eleinte szinte művészetterápia is volt neki.
Régebben sokszor zavart, ha ok nélkül néztek – vallja be. – Most már szórakoztat, és okot is adok rá. A színház nagyban segített abban, hogy elfogadjam magam.
Előfordul, hogy utánam szólnak, hogy „Megérkezett a cirkusz?”. Ez régen bántó volt, ma már nevetek rajta. Ennek ellenére a bántást nem mindig lehet megúszni. Ez épp olyan, mint egy kerekesszékes vagy egy végtaghiányos ember, hiszen ő sem tudja elkerülni, hogy ne nézzék meg. A mai napig előfordul, hogy azt hiszik, azért, mert alacsony vagyok, a szellemi képességeim is kisebbek. Gyakran előfordul, hogy kérdezek valamit, és nem nekem válaszolnak, hanem annak, akivel vagyok, mintha én gondozott lennék. A gyerekek a legőszintébbek, ők mindig kimondják, amit gondolnak. Régebben tartottam a velük való találkozásoktól, de amióta mesedarabokban is játszom, megtanultam kezelni őket. A humor is sokat segített ebben, ma már megpróbálom viccesen venni azokat a beszólásokat, amiket kapok, és humorosan vágok vissza. Régen gyakran feltettem magamnak a kérdést: miért csúfolnak, ha nem én akartam ebben a testben élni? Egyszerűen meg kellett tanulnom elfogadnom önmagamat, a helyzetemet, a testemet. Szeretni magamat, de nem narcisztikus módon. Ebben a színészet rengeteget segített. Egy színésznek a test nemcsak munkaeszköz, hanem az önkifejezés része is, ami néha akadályként jelentkezhet. Bizonyos szempontból az én testem is gát volt a színházi vagy filmes rendezők számára, mert sokáig nem tudtak ettől elvonatkoztatni. Nem mertek nagyobb feladatokat bízni rám, vagy nem hitték, hogy képes lennék eljátszani őket. Azért is esett nagyon jól, amikor Verebes István rám írta a Lucifert Szolnokon vagy az RTL bennem gondolkodott Láng Manfréd kapcsán az Oltári csajok című telenovellában. Ebben egy gazdag, ám szélhámos pénzügyi vállalkozót alakítottam. Ezt a szerepet egy magas, tipikus, sármos férfi színész is játszhatta volna. Azért örültem, hogy rám gondoltak, mert így bizonyíthattam, hogy nem csak a külső számít és bíznak a képességeimben.
Nem tartod magad sármosnak?
Nem, én csak élem az életem, és végzem a „dolgom”. A testem a munkaeszközöm, amit használok a színészetben. Azáltal, hogy ilyen testben élek, kaptam lehetőségeket. Sokszor hátrány, néha előny. Az elmúlt években szerencsére egyre több színházi szerepet ajánlanak fel. Jelenleg is több színházban játszom vendégként. Például a Karinthy Színházban egy amerikai nagykövetet alakítok, míg a Pinceszínházban decemberben lesz egy francia vígjáték bemutatója, amelyben újságírót játszom. Idén tavasszal mutattuk be az Operettszínházban a Carmen című musicalt, amit Homonnay Zsolt rendezett, és cirkuszi kikiáltót alakítok benne. Korábban a Madách Színházban már játszottunk együtt a Will Shakespeare, vagy amit akartok című musicalben, és nagyon örültem, hogy megkeresett ezzel kapcsolatban. Most pedig szintén az Operettszínházban a Hamupipőke című zenés darabra készülünk, amelyben majd hóhért alakítok. Érdekes kapcsolat fűz ehhez a szerephez, mert korábban egyszer már kaptam ilyen feladatot.
A hóhérszerep most visszatér az életemben, hiszen a Pozsgai Zsolt által írt és rendezett Magyar Golgota című darabban is hóhért alakítottam. A darab Török Ignác, az egyik aradi vértanú utolsó napjait mutatja be. Aradon is bemutattuk, számomra különleges élmény volt pont ott játszani. Emellett a vígjátékok is megtalálnak, ahogy jelenleg több meseelőadásban is játszom. Ugyanakkor a komolyabb szerepeket is kedvelem, például Csehov egyik darabjában, A sirályban Samrajevet, az intézőt alakítottam. Bagossy Julitól kaptam ezt a szerepet, aminek nagyon örültem, hiszen korábban senki nem gondolt rám Csehov-darabok kapcsán. Egy másik meghatározó élményem a korábban említett Lucifer Show volt. Ez volt az első nagy lehetőség az életemben, zenés-táncos revü, élő zenekarral. Akkor még nem voltam teljesen felkészülve egy ilyen nagy szerepre, de a szolnoki társulat nagyon sokat segített, és a bemutató végül sikeres lett. Rengeteget tanultam az ottani próbafolyamat során. Utólag úgy érzem, ma már másképp játszanám és jobban, mégis fontos állomás volt a karrieremben.
Féltél ettől a szereptől? Hiszen nem tanultad ezt a szakmát.
Nem volt időm félni. Öt-hat hetünk volt a bemutatóig, a legtöbb szöveg az enyém volt, ráadásul három dalt is énekeltem a zenekarral. Persze volt bennem stressz, de félni nem szabad. Inkább boldog várakozással szoktam a jövőbe tekinteni.
Mindig tudtál énekelni?
Igazából most sem tudok, csak néha hagynak. (Mosolyog.) Eleinte nem is ajánlották, azt mondták, inkább táncoljak. Nem adtam fel, elkezdtem járni hangképzésre és énekelni tanulni. Ma is rendszeresen tanulok Kristofori Ferenc énektanártól. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy szerinte van-e értelme tovább próbálkoznom, nem veszem-e el az értékes időt másoktól? Azt mondta, hogy lesznek olyan dalok, amiket majd tisztességesen el tudok énekelni, és nem lesz ciki. Ez nagyon jólesett, mert ezen a pályán fontos, hogy bízzanak az emberben.
Az, hogy valaki elhiszi rólam: lehet, hogy nem vagyok magas, de mégis jól el tudom játszani a szerepet vagy új jelentést adok a karakternek. A szakmai bizalom megszerzése az első lépés, és ha ez megvan, akkor ideális esetben az előadás is gazdagodni fog.
Zoli bohóc vendégei között Sanyi egykori kollégái is helyet foglalnak. Beszélgetésünk ezen pontján egyikük azt mondja, biztosan tudja, hogy Köleséri Sándor a szolnoki előadások idején a közönség kedvence volt.
Amikor erre rákérdezek a színésznél, ő a következőket válaszolja:
Ezt nem annyira éreztem, mert akkoriban Budapesten laktam, és sokat ingáztam. De például Komáromban, ahol már hat előadásban is játszottam, inkább érzem a közönség figyelmét. Ott néha meg-megállítanak, hogy láttak ebben vagy abban a darabban, és ez nagyon jó érzés.
Kis utánajárással egyébként azt is megtudtam, hogy ma Magyarországon alacsony termetű színész, aki valóban csak ebből él, és nem csak statiszta, Köleséri Sándoron kívül nincs más.
A testem bizonyos szempontból előny is lehet. Az én számból mondott szöveg más jelentéstartalmat is nyerhet. De ez csak akkor működik jól, ha az embernek sikerül megtalálni a neki való szerepeket, és ha mások is hisznek benne vagy bizalmat kap, és nem csupán a termete miatt hívják szerepelni – magyarázza Sanyi, akit a színház és a filmek mellett ikonikus videóklipekben is láthattunk már.
A színpadon nem a testem a lényeg, hanem amit általa közvetíteni tudok – hangsúlyozza, és persze arról is beszél, hogy mint minden színésznek, neki is vigyáznia kell az egészségére és a testére, hiszen azzal dolgozik. A szerződésekben ki van kötve, hogy felkészülten, pontosan kell érkezni, és előadóművészi tevékenységét a tőle elvárható legmagasabb művészi színvonalon, képességei szerint a legjobban kell megoldania.
Vigyázni kell magunkra, de nincs külön biztosításom a testemre, mint például a világsztároknak. Régebben hetente kétszer jártam a színészválogatottal focizni, ott is mindig figyeltünk egymásra, hogy még véletlenül se okozzunk sérülést a másiknak.
Milyen poszton játszottál?
Csatár voltam. Én kis pályán szeretek játszani, mert ott jobban tudok érvényesülni, és többször van nálam a labda. A gólok persze fontosak, de én jobban szeretek gólpasszt adni vagy védekezni egy jól időzített szereléssel. Igazából oda is a játék öröméért mentem. Színészként szerencsések vagyunk, hogy a játék nem ér véget a gyerekkorral, és áldás az, amikor ehhez nagyon jó játszótársakat sodor mellénk az élet.
Miközben a színészt hallgatom, eszembe jutnak Zoli bohóc vendégei. Az egykori csapattársak egyöntetűen vallják, Sanyi esetében sem a termet, hanem a lélek az, ami igazán fontos.
Mindannyian azt kívánják a színművésznek, hogy mihamarabb teljesüljenek a legfőbb vágyai. Hogy mik ezek? Azt mondja, ötvenkét évesen a gyermekről már kezd lemondani. Én ennek ellenére biztatom, hogy még ez sincs veszve, hiszen hány példa van arra, hogy a férfiak ötvenéves koruk után lesznek édesapák. Vágyai között jó szerepek szerepelnek, az egyik pedig éppen Zoli bohóchoz kapcsolódik.
Van egy álmod, hogy eljátszd Zoli bohócot.
Igen – mosolyodik el. – Ő egy nagy régi vágy. Az ő története fontos számomra, és nem csak azért, mert sokban hasonlít az enyémhez.
Ez olyan sors, ami megérdemli, hogy elmeséljék – mondja lelkesedéssel. – A pandémia alatt született ebből egy színpadi szövegkönyv, amit Horgas Ádám írt. Megkerestünk vele színházakat, de eddig egyik sem vállalta. Fekete Péternek, a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ főigazgatójának nagyon tetszett, és azt mondta, egy koprodukcióban el tudja képzelni. Reméljük, előbb-utóbb valahol létrejön a zenés előadás, és méltó emléke lesz Hirsch Zoltánnak is.
Az este lassan véget ér. Zoli bohóc feláll, és köszönetet mond mindenkinek, hogy meglátogatták. A vendégek lassan elszállingóznak, de a történetek, amelyeket megosztottak, tovább élnek.
Mielőtt kilépek az ajtón, visszafordulok egy pillanatra. Látom, ahogy Köleséri Sándor és Zoli bohóc kedélyesen beszélget. Hallom, ahogy Sanyi azt mondja: – Ne arra koncentráljunk, ami nincs, hanem örüljünk annak, ami van. Az élet ajándék, és minden test egy csoda. Ráadásul a mai világban nagyon boldog lehet az az ember, aki azt csinálhatja, amit szeret, és még meg is tud élni belőle.
Erre koccintanak, és mindketten mosolyognak – két alacsony termetű ember, akik nagyot alkottak.
Fotó: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra
