Rusznyák Gábor elárulta, hogy a darab román címe A pók hálójában, amely egy Magyarországon kevésbé ismert gyerekdalocska refrénjére utal. A dalban először egyre több elefánt ugrál jókedvűen egy pókhálóban, a tizediknél a háló leszakad, az ormányosok pedig leesnek. Ez a dalocska elhangzik a darabban is, ám a fordításban a pókfonál jött ki jól, így a cím is változott.
A darab alaphelyzete Magyarországon szokatlannak tűnik, hiszen abból indul ki, hogy egy férj látszólag minden előjel nélkül fogja magát és közli, hogy ő kolostorba vonul. A rendező szerint a román alapvetően ortodox katolikus nép, és náluk ez „másfajta kötödés az istenhez, mint amit mi alapvetően ismerünk a különféle katolikus és református felekezeteken keresztül. Ennek a másfajta spiritualitásnak fontos része az elvonulás, az elmélyülés, így megszámlálhatatlan kolostor található az országban, amelyek között vannak újak és nagyon régiek is. Akad például olyan falu, amelyben öt-hat különböző kolostor is megtalálható.”
– De nálunk se elképzelhetetlen ez a helyzet – tette hozzá Rusznyák Gábor, aki magyar történetet is ismer, amelyben a család kiment Görögországba, az apuka kíváncsiságból felhúzatta magát kötélen az Athosz-hegy egyik kolostorába, ahonnan azóta sem jött le.
Alexandru Popa darabját a rendező realisztikus, szinte naturalista történetnek látja. A szereplők hétköznapi, beszélt nyelvet használnak, a szituációk minden abszurditásuk és váratlan fordulatok ellenére is életszerűek, de eközben az egész mögött és alatt ott van a titok, az a fajta misztikum, amely magát a hitet, a vallást is körbeöleli.
„A darab egy döntés dilemmájáról szól, az utakról, amelyek előttünk felsejlenek, és mi döntünk valamit arról, hogy merre indulunk és hogy »az igazság kimondása nem mindig a legtisztességesebb dolog a másikkal szemben, azzal szemben, aki nem tehet semmiről... aki tehetetlen!« Rendkívül sok mindent felkavar egy ilyen történet az emberben. Az alkotóban is és a magánemberben is. Azt tudom, hogy ez egy nagyon fontos munka a számomra, egy nagyon mély találkozás egy anyaggal és egy szerzővel, aki valami olyasmiről és úgy ír, hpgy az hozzám rendkívüli módon közel áll. A létezés egyszerűsége, végtelen bonyolultsága és összetettsége, ahogy azt gondoljuk, értjük, tudjuk, ismerjük, hogy mi van a másikkal, a másikban, a világgal, az élettel, miközben meg igazából fogalmunk sincs róla.”
Lajos András főszereplő Andu karakterét kelti életre a miskolci Játékszín színpadán, a szövegkönyvet először olvasva pedig arra volt kíváncsi, vajon mivel tudja megindokolni döntését a darabban szereplő családapa, aki otthagyja feleségét és kislányát. Az asszony is erről faggatja Andut, amikor először előáll döntésével, majd áthívja magukhoz a barátaikat, egy másik házaspárt, akik szintén próbálják megfejteni a döntés okát. Andu ráadásul azt mondja feleségének, hogy mivel ő reklámszövegíró, és többször vonult már el a munkája miatt írni, ezért a mostani szituáció sem lenne igazán rendkívüli.
„Ez a fajta ideiglenes távolság az én életemben is jelen van, hiszen amikor itt játszom Miskolcon, akkor a feleségem hihetetlen odaadással viszi a család életét és a gyerekek nevelését” – mondja Lajos András.
Szereplőként rendkívül erősnek érzi a darab felütését, amelyet öt szereplővel adnak elő a Játékszínben. Bár gyakorlatilag egy óra negyven percen keresztül beszélgetnek egy szobában, mégis hallatlanul izgalmasnak tartja a történetet, amelyben „láthatjuk, milyen utakat járnak be a szereplők saját maguk és a másik problémájának megismerésében”.
Olyan kérdéseket vet fel az előadás – mondja –, hogy vajon törvényszerű-e az ember életében az életközepi válság; hogy lehet azt kezelni, lehet-e tudatosan készülni, felkészülni, a párunkkal együtt túljutni rajta. Andunak azonba van egy rendkívül nyomós oka is, amely majd az előadásból derül ki.
