2008. nehéz esztendő volt. Sok kiváló muzsikust vesztettünk el. A tökéletesig letisztult játékukat, egyedi stílusukat, bölcsességüket immár az égiek élvezik helyettünk. Talán csak néhány ember találkozásán, apró véletleneken múlott, hogy e javakból részesülhettünk valamelyest mi is, s hogy ma, illetve október 11-én felidézhetők, újra hallhatók Zerkula bácsi megejtő keservesei, magával ragadó táncdallamai és nótái, amelyekből megszámlálhatatlan sokat hordozott magában. Kérdezték is tőle egyszer, hány nótát ismer: "Jaj, ez nagy kérdés! De nagy, de nagy! Nem tudom azt megmondani, egyáltalán. Ha akarnám, milliókat es mondhatnék, Isten tudja, mennyi, s mennyi van."
És mégis, ebből a sok-sok millióból mindig oly pontosan tudta, melyiket vegye föl a húrokra, hogy aki hallgatja, annak lába földbe gyökerezzék, és ne is akarjon onnan elmozdulni soha többé, vagy csak ha táncolni kapna kedvet a muzsika hangjára, amíg szólt a János bácsi hegedűje. S hogy most nem szól többé, bizony nehezebb lett így nélküle. Itt hagyta nekünk a nótaválasztás nagy feladatát is, meg még megannyi megválaszolatlan kérdést. "A szívben még megvan" - mondja a róla szóló portréfilm címe.
Ez a végtelenül kedves, jó kedélyű, páratlan tehetséggel megáldott cigányember bizony mindig megtalálta, melyik nótára olvad meg az emberi szív egy parányit, éppen csak annyit, hogy a muzsika oda befészkelje magát örökre. És mi visszük könnyedén tovább János bácsi, Mihály bácsi és a valamikori többi nagy prímások örökségét, dudorászva, mintha csak úgy ajándékba kaptuk volna. Mert olyan a dal: "a bú hozza, s a kedv hordozza."
Október 11-én hazai és gyimesi zenészek, táncosok segítenek az emlékezésben, illetve olyan kiváló zenészek, mint a Szigony Zenekar, a Mokányos Együttes, az Egyszólam, Dresch Mihály, Vizeli Balázs, a Zerkula János Zenekar, illetve a gyimesi csángók táncainak leghitelesebb tolmácsolói, Sára Ferenc és Varga Zsuzsi, valamint az Ordasok táncegyüttes.
