Miért jó a silent book?
„Korunk vizuális kor” – mondja Ernst. H. Gombrich osztrák–brit művészettörténész A látható kép című írásában. Ezt azzal indokolja, hogy bárhol is legyünk, akár otthon egy zabpelyhesdoboz társaságában vagy az utcán, ahol reklámplakátok sora kísér végig bennünket, képeket látunk, melyek mind hatást gyakorolnak a vizuális ingereinkre. A legtöbb esetben manipulálnak, félretájékoztatnak, elbizonytalanítanak. Gombrich arról viszont nem ír, hogy ma már a lábunkat sem kell kitennünk ahhoz, hogy manipulatív tartalmak tömkelegével árasszuk el magunkat. Persze fontos azt is leszögezni, hogy nem minden a manipulációról szól, legtöbbször csupán értékes órákat veszünk el magunktól jelentéktelen tartalmak pörgetésével, amely talán még ártalmasabb is, mintha csak a legújabb arcápolási termékekről akarnának meggyőzni bennünket. Amikor tehát a vizuális – és most már audiovizuális – tartalmakról beszélünk, sokkal több negatív jelzőt társítunk hozzájuk, mint pozitívat. Pedig a vizuális tartalmak legalább ugyanennyi jótékony hatást tudnának kifejteni, ha végre megtanulnánk megfelelően tájékozódni közöttük. S nagyon úgy tűnik, hogy kénytelenek leszünk ezt a tudást elsajátítani, hiszen a legfiatalabb generációk már ebben szocializálódnak.
Gombrich azt is mondja, hogy egy olyan korszak hajnalán vagyunk, „amelyben a kép átveszi az írott szó helyét”. Kissé túlzó ez az állítás, hiszen a könyveket és az írott sajtót még azóta sem temettük el – s valószínűleg még jó sokáig nem is fogjuk –, de tény, hogy nem árt reagálni a megváltozott befogadói igényekre. Azok a gyerekek, akik az internetuniverzumban nőnek fel (és fognak felnőni), másképp viszonyulnak az írott szöveghez, eltérnek az olvasási szokásaik és másképp tájékozódnak az információk között. Itt jön képbe a Nyugat-Európában „silent book”-nak nevezett műfaj, ami itt, Magyarországon, még meglehetősen gyermekcipőben jár.
De mi is az a silent book?
Ennek a műfajnak még nem született pontos magyar megnevezése; egy olyan szöveg nélküli vagy csak minimális szöveggel ellátott képkönyvet jelöl, melyben a grafikus alkotja meg a képek általi történetet, viszont ez a történet befogadónként változik. Mindenki maga dönti el, hogy mit ragad ki belőle, hogyan alakítja a történetet. Ez egy fantázialapú képi olvasás, ami koncentrált odafigyelést igényel. Érdekes, hogy ez a viszonylag modern műfaj épp egy archaikus történetmesélési módhoz nyúl vissza, a szájhagyomány útján terjedő történetek korszakát idézi meg. Az Egyesült Államokban viszonylag korán – már 1970-ben – felismerték a silent bookok jótékony hatásait, és az oktatás szerves részévé tették az illusztrátorok által összeállított könyveket. A silent book segíti a kreatív gondolkodást, a történetmesélést, és az alapvetően vizuálisan tájékozódó legfiatalabb generációk is könnyebben rá tudnak kapcsolódni. A képekből pedig „kiolvashatják” a saját történetüket is, ami abban is segíthet, hogy később a hagyományos, szöveggel ellátott könyveket is a kezükbe vegyék.
Magyar illusztrátorok csendeskönyvei
A magyar befogadóközönség alapvetően szövegközpontú a könyveket illetően, így a nyugati országokhoz képest itthon még nem terjedt úgy el ez a műfaj. A legtöbb magyar illusztrátor is – kiadó híján – külföldön jelentette meg az ilyen jellegű könyveit. Eleinte csak már meglévő, ismert mesék képi interpretációjaként jelentek meg az első silent bookok; ilyen volt a 2006-ban megjelent Piroska és a farkas meséjét ábrázoló sorozat, amit öt illusztrátor formált át képekre, meglehetősen különböző stílusban. A Csimota Kiadó gondozásában később több másik silent book sorozat is megjelent – a Csizmás kandúr, a Csipkerózsika, a Három kismalac stb. –, ami tökéletes választás lehet a kisgyerekek számára. Bár a magyar silent bookok száma még meglehetősen kevés, mégis van néhány, melynek segítségével az egész család megtapasztalhatja az illusztrációk által kínált újfajta befogadói élményt. Most ezekből mutatunk meg néhányat:
Máray Mariann: Elérhetetlen, Az a sok magányos ember
Mindenkinek megvan a saját védőburka, a saját világa, ami védelmet biztosít a sebezhetőség ellen, ugyanakkor kirekeszt és elszeparál. Hol érnek össze ezek a világok és vajon képesek vagyunk-e beengedni egymást? – teszi fel a kérdést Máray Mariann Elérhetetlen című silent bookja. Hasonlóan elgondolkodtató kérdéseket szegez nekünk Máray Az a sok magányos ember című könyve is, melyben a magány kap főszerepet, illetve az, hogy miként tudjunk egymás felé fordulni, gondoskodni, és kimutatni a szeretetünket.
Rofusz Kinga: Otthon
A könyv főhőse egy kisfiú, akinek a szülei eladják a régi házat, hogy újba költözhessenek. A kisfiú megtapasztalja a költözéssel járó érzelmi hullámvasút minden pillanatát: a fájdalmat, a visszavágyódást, és azt is megéli, hogy milyen egy új helyen otthonra lelni.
Maros Krisztina: Milyen színű a boldogság?
A kötet döntősként szerepelt a Silent Book Contest nemzetközi versenyében; később Szabó T. Anna verseivel egészült ki. Ez is rávilágít, hogy a magyar közönség – a kiadók szerint – még nem áll készen a csupán képek általi történetmesélésre, viszont fontos hozzátenni, hogy ennek ellenére ebben a könyvben a versek segítik az illusztrációt és nem fordítva. Maros Krisztina könyve különböző színekben ajánlja fel a boldogság különböző formáit, melyben mindenki maga döntheti el, hogy melyik színt választja.
Forrás:
E. H. Gombrich: A látható kép (Horányi Ö. (szerk.), 2003, Kommunikáció I–II. Budapest: General Press, 92–107. Fordította Pléh Csaba.)
Fehérváry-Ménes Anna: Könyv szöveg nélkül – A silent book csak képekkel mesél (Kult, 2021.)
Máray Mariann: Elérhetetlen (Csimota Kiadó, 2024)
Máray Mariann: Az a sok magányos ember (Csimota Kiadó, 2024)
Rofusz Kinga: Otthon (Vivandra kft ., 2021)
Maros Krisztina: Milyen színű a boldogság? (Pozsonyi Pagony kft., 2017)
