Lőrincz P. Gabriella
Nekem egyedül a Biblia meghatározó. A többit szerettem, mindig azt, amit épp olvastam. Többnyire verseket. Hatással voltak rám szerzők, tanultam tőlük, megvilágítottak dolgokat, aztán jött egy új. A Bibliát 12 évesen kezdtem olvasni, mindig újraolvasom, néha elejétől a végéig; az első alkalom hatalmas élmény és kihívás volt. Néha belelapozok csak úgy, néha pedig szükségből veszem elő, mert kell. Nincs jobb, nem is vágyom jobbra.
Török Máté
Mint verséneklő, a legtöbbet verseket olvasok, s keresem az új, általam nem ismert alkotókat, gondolatokat, de számos élmény fűz regényekhez, novellákhoz is, amelyek, akár a versek, olyan gondolatokat indítottak el, amelyek meghatározóvá váltak vagy olyan gondolatokat tettek helyre bennem, amik régóta foglalkoztattak. Sokszor döbbentem rá arra, hogy egyes feladatokat teljesen másként, másféle gondolkozással oldok meg, mint a körülöttem élők. Például egy matematikafeladatot az iskolában, ahol bár a megoldás ugyanaz lett, az oda vezető út teljesen más volt. Talán épp ezért is fogott meg Babits Mihály költészete a harmincas éveimben, és abban az időben olvastam el a legtöbb regényét is. Így bukkantam rá a Gólyakalifára. Ez volt az egyik olyan olvasmányélményem, ahol közel éreztem magamhoz azt a megközelítést, ahogy a cselekmény szála fejezetenként összecsomózódik. Ebben a történetben egy ember két, teljesen más életet él, egy valódit, s egy álombélit, s ez a kettő egyre jobban befolyásolja a másikat. Miközben azon gondolkozik az olvasó, hogy egy skizofrén emberről ír-e Babits, vagy egy emberről, aki „Mint a mesebeli kalifa, [..] gólyává változott, és elfeledte a varázsszót, amivel emberré visszaváltozhat”, arra döbben rá, hogy ez a lélektani regény valójában egy detektívtörténet. Talán azért is szerettem meg a Gólyakalifát, amiért Szabó Lőrinc Dsuang Dszi Álmát és Orosz István Valaki című versét is.
Szöllősi Mátyás
Nehéz lenne egyetlen könyvet kiválasztani, amely az utazásaim során elkísért, illetve a nehéz helyzetekben, amelyekben részem volt, segített. Két könyv jut azonnal eszembe, az első Albert Camus A bukás című kisregénye, amely gyakorlatilag egy élet története, egy középkorú férfi őszinte vagy őszintének tűnő vallomása, amely nagyon sokféle aspektusból vizsgálja az egyént, annak szerepét a modern társadalomban, a lelkiismeret kérdését, a halált, az emberi viszonyok sokféleségét, komplexitását. Megrázó, átlényegítő olvasmány, pláne akkor, ha az ember ráhagyatkozik, ha sikerül belefeledkeznie, és hagyja, hogy csontig hasson. A második egy kifejezetten utazós könyv, bár nem a legszolidabb fajtából, Arne Falk-Rønne Barátaim, a kannibálok című lenyűgözően izgalmas írása a 70-es években tett pápuai és új-guineai útjairól, az ottani kőkorszaki kultúráról – a bennszülöttekkel, danikkal, jalikkal, kukukukkal, aszmatokkal való érintkezése során – szerzett összetett, és néhol félelmetes tapasztalatairól. Nagyban inspirált ez a könyv abban, hogy ellátogassak Pápuára, a Baliem-völgybe, és örülök neki, hogy sikerült egy komoly túrát tenni, fényképeket készíteni, s hogy magam is komoly élményeket éltem át, és olyan tapasztalatokat gyűjtöttem odakint, olyan történetek részleteinek birtokába jutottam, amelyek erősen kapcsolódnak az általa leírtakhoz is.
Balaskó Bence
A hivatásomból adódóan főleg drámákat olvasok. A drámákban pedig cselekvő alakok találkoznak egymással. Írói stílusról csak a témaválasztás és a cselekmény kapcsán beszélhetünk. Talán emiatt lehet, hogy amikor feltöltődés vagy szórakozás céljából olvasok, szívesebben nyúlok elbeszélésekhez, regényekhez, novellákhoz. Ilyenkor a könyv témáján és történetén túl kiemelten fontos számomra az író stílusa. Ha jó az író, akkor olvasás közben nem érzem azt, hogy el kell jutnom valamiféle fordulatig ahhoz, hogy élvezzem. „Még nem indult be”, szokták mondani. Amikor jó az író, akkor bekezdésenként, néha mondatonként, el lehet mélázni valamin. Nekem ilyen élmény Szerb Antalt olvasni. A VII. Olivér volt az első könyve, ami a kezembe került. A könyv címszereplője egy fiatal király, aki szeretné megtapasztalni a hétköznapi emberek életét, ezért felszívódik és egy szélhámos bűnbanda tagja lesz. Később az Utas és holdvilág akadt a kezembe. Ebben a regényben a találkozások és a viszonyok sokfélesége fogott meg: szülő-gyermek relációban, barátságok terén, férfi-női kapcsolatban egyaránt. A Pendragon legenda főszereplője Szerb Antal egyik karakter-archetípusa. Úgy hívják, Bátky János PhD: egy történelem- és irodalomtudós, akinek az a gyengéje, ha egy nő illusztris történelmi személyiségek leszármazottja. A Madelon, az eb című novella ugyancsak egy Dr. Bátky-történet, s aki netán vacillál, hogy nekikezdjen-e vagy sem A Pendragon legendának, annak azt javaslom, ízelítőül indítson ezzel a pár oldalas novellával.
Lackfi János
Jón Kalman Stefansson: A halaknak nincsen lábuk
Egyszer félbehagytam ezt a könyvet, olyan értelmiségi-nyomorgósan indul, és hát abból láttam már egyet-mást, bele is untam, hervasztó szólam. Egy kiégett, nosztalgikus költő hazarepül gyerekkora színterére, Halálfarka-Alsóra, vagyis Keflavíkba, egy izlandi kistelepülésre, ahol véget ér a világ. Sőt, már réges-rég véget ért. Itt lefagy minden lendület, halszagú lesz az összes ruhád, és óhatatlanul bekeseredsz, mintha átitattak volna tengeri sóval. Ennél a hatványozott, kopár fanyarságnál ásítottam be és vágtam sutba az e-book olvasómat, na ne… És most, évek múltán, belefogtam újra, és rájöttem, hogy ez az atomrobbanás utáni táj elképesztő színesen és lenyűgöző erővel kezd el kibomlani, fénytörésekben játszani, viharos szerelmekben és gyilkos depressziókban tobzódni. Izlandi kamaszok fosztogatják az amerikai támaszpontra érkező csodaellátmánnyal teli teherautókat. Ott őrjöng vagy éppen kelleti magát a kiismerhetetlen tenger, ez a marcona szörnyeteg, mely generációkat nyelt el és köpött partra, életet adott és halált. Társadalmi harcok, egyéni megcsalatások, végenincs, büdös halpucolás, mely fájóan hiányozni kezd, mihelyt beüt a halászati kvóta és nem lehet többé halat pucolni. Egy szeplős lányarc, mint a világ energiaközpontja, őrjítő turbulenciák gerjesztője, és a recsegő gitárzenére hangolt ifjúság ajzottsága, vaksága, fájdalmai. Stefansson hol naiv, hol szenvedélyes, hol ellágyuló, hol nyargaló stílusa sodor generációkon keresztül, és belezúdít a megdöbbentő csattanóba, mely nem csak poén a végén, hanem elgondolkodtató, zsigeri létkérdés is egyben. Ahogy ez az izlandi író ír, az, kérem szépen, tudományosan nem megalapozott. Annyira közvetlen, harsány, lírai és öntörvényű. De milyen jó, hogy így írja meg valaki mai harcainkat!
Johannes Hartl: Tűz a szívemben, Vigilia
Irodalmár számára a teológia no-go zóna. Hát még mit nem! Dehogy szolgálólány a művészet! Az irodalmárt maximum a mitológiák érdeklik, az eleven, fertőző, elharapózó, mindent lángra lobbantó hit nem az ő kenyere. És Hartl teológiája cseppet sem száraz vagy elméleti. Egy imában leélt élet kalandsorozata. Pedig az imáról sok minden eszünkbe jut, csak az nem, hogy kaland lenne. Hartl avval tölti az életét, hogy bebújik egy kis szobába és órák hosszat kettesben van egy őt szerető, szeretetből megteremtő személlyel, a Háromságos Egyistennel. Nem hangzik különösebben veszélyesen. Ami durva, hogy ezzel a szenvedélyével sok-sok tízezer német honfitársát és rengeteg külföldit is megfertőzött. Pedig, ugye, Németországot a színes-szagos jaj-de-nagyon-szabadság hazájaként szoktuk elképzelni. Ahol bármit IS lehet. De ha bármit IS, akkor talán őrült módjára, radikálisan imádkozni is, nem? Augsburgban, az általa alapított Imádság Házában idestova tizenöt éve napi huszonnégy órában megy az imádság. Sosem marad abba. Hát persze, logikus: Isten szintén éjjel-nappali szolgáltató, meg lennénk lőve, ha éjszakára már nem vállalná lélegzésünk vagy színdobogásunk üzemeltetését. Akkor hát méltó őt null-huszonnégyben dicsérni… Persze míg Hartl eljutott ehhez a küldetéshez, bebarangolta Tolnát-Baranyát. Vagy ha azt nem is, Jeruzsálemet, Egyiptomot, az Athosz-hegyet, Szíriát, Amerikát és még jó néhány Isten háta mögötti (orra előtti) helyet a tágas világon. Csodákat is látott szép számban. A kötetben leírja, hogyan lobban lángra egyszeriben a semmi ágán vegetáló kültelki drogosok szíve… Hogyan lehet kiimádkozni több ezer kilométer távolból egy fegyveres őr zsebéből a mágikus útlevelet… Mitől katapultál hirtelen a mennybe egy csapat rágózó, unott tinédzser… Energikus, humoros, lírai, sodró történet. És vigyázat! A megtérés kockázata és mellékhatásai nem kizárhatók!
