Az irodalom hosszútávfutás – A kortárs gyereklíra helyzetéről

Miben különbözik a gyerekköltészet a „rendes” költészettől? 

Szekeres Nikoletta, a HUBBY – Magyar Gyermekkönyv Fórum egyik alapítója, elnöke szerint probléma, hogy az irodalomtörténészek és a kiadók fenntartják a distinkciót. Egy verset ugyanis elsősorban szövegként kell értékelni, és csak aztán kell foglalkozni a célközönséggel. Ha ugyanis egy versre vonatkozóan azonnal meghatározzuk, hogy gyerekeknek vagy felnőtteknek szól, az leszűkíti az értelmezési tartományát. Kollár Árpád költő szerint is előnyös, ha a határok elmosódnak, és csak magát a szöveget nézzük. Mert ha jó egy szöveg, akkor lehet bármennyire is egyszerű, a felnőtt is élvezni fogja. Vojnics-Rogics Réka, a gyermekirodalom kutatója hozzáteszi: a gyereklíra esetében nagyobb szerep jut az illusztrációnak, a befogadást az adott kötet vizuális megjelenése is befolyásolja.

Szekeres szerint probléma, ha azt gondoljuk, hogy a gyerekvers olyasféle líra, ami egyszerűbb és jobban épít a hangzásra, mint a felnőtteknek szóló. Sokszor ugyanis a formai bravúrok mögött olyan gondolati réteg húzódik meg, amely a felnőtt olvasókat is megfogja.

Hol a helye a kortárs gyereklírának a klasszikusok uralta kánonban?

Pósa Lajos, akit a magyar gyereklíra megteremtőjének tartunk, a didaktikus gyerekvers mellett tette a voksát.

Így írt erről:

„A gyermek az ő romlatlanságában szeret mindenkit. (...) Elfeledteti velünk a nagyvilág tomboló harcait, hiúságos voltát. (...) Szeretetért hát szeretetet kell nyújtanunk a gyermekeknek. A gyermekköltő lantjának minden húrjáról a szeretet hangjai szóljanak a kicsinyekhez. A gyermek a szeretet költészetét érti meg. Szép, jó, igaz tárgyakat kell választanunk, melyek a szeretetből sarjadzanak ki. Mihelyt a rosszat emlegetjük, kezdi a szép tündérvilág zománcait hullatni…” 

Pósa versei csak a világ szűk szeletét mutatták meg a gyerekeknek, de őt már saját korában is sokat támadták, az 1920-as évektől kezdve pedig stílusban és témában is sokszínűbbé vált a gyereklíra.

Pósa versei ma már elavultnak számítanak, ám ezeknek is megvan a helyük a gyerekirodalmi univerzumban. Kollár hangsúlyozza: rossz gyerekverset is lehet vagy kell olvasni a kicsiknek, mivel ezek segítségével tud kialakulni a kritikai érzékük. Szekeres szerint azonban az is fontos, hogy a szülők bonyolultabb műveket is elővegyenek, hogy „felfelé olvassanak” a gyerekeknek, mert a gondolkodásuk attól válik komplexebbé.

Ki dönti el, hogy mit olvasson a gyerek? Mik lehetnek a befogadás korlátai?

A kisgyerekeknek jellemzően még a szülő választ könyvet. Ők egyre jobb helyzetben vannak, hiszen a kiadók nagyon sokféle eszközzel (ajánlókkal, online könyvbemutatókkal, listákkal) segítik őket, hogy jól tájékozódjanak a hatalmas választékban. Aki tehát informálódni akar, annak számtalan lehetősége van rá.

Kollár azonban rámutat: ez csak középosztálybeli, értelmiségi szemszögből állja meg a helyét, vagyis csak a társadalom egy kis szeletére érvényes. De mi a helyzet azokkal, akik számára az olvasás nem evidencia? Hogyan jut el az irodalom a leszakadó társadalmi rétegekhez?

Kollár és Szekeres egyetért abban: az egyetlen megoldás az, ha nehéz helyzetű emberek által lakott településeken ténylegesen jelen vannak a szerzők és a kiadók. Kollár kiemeli, hogy a szegényebb térségekben az iskoláknak óriási szerep jut, mivel arrafelé nem igazán létezik más kapu, amelyen át az irodalom el tudna jutni a gyerekekhez.

Ismeretesek a Fiatal Írók Szövetsége, a HUBBY és a Bagázs Közhasznú Egyesület kezdeményezései, amelyek lényege éppen a személyes jelenlét és a diskurzusok beindítása. Kollár szerint nagyon fontos, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek megértsék az olvasás hasznát. Az irodalom empátiára nevel és önbizalmat ad, az olvasás közösséget teremt.

„Az irodalom nem varázsszer, hanem hosszútávfutás, amivel csökkenteni lehet bizonyos társadalmi csoportok közötti kulturális távolságot” – állítja Kollár, majd hozzáteszi, hogy ezek a kezdeményezések csak akkor működnek, ha a foglalkozások rendszeresek. A szerzőknek bizonyos társadalmi felelősségvállalási kötelezettségük van e téren. Jó lenne, ha részt vennének az olvasást népszerűsítő kezdeményezésekben.

Hogyan lehet becsempészni a kortárs gyerekverset a tantervbe?

Előkerül a kötelező olvasmányok elavultságának témája. Kollár úgy látja, hogy a magyar irodalomnak vannak cölöpei (Jókai, Móricz stb.), amelyeket „le kell verni”, ám ezek mellett érdemes lenne kortárs szerzőket is beemelni az oktatásba. A kortárs regényekhez-versekhez könnyebben kapcsolódnak a mai fiatalok, egyszerűbben tudják őket értelmezni, ezért a befogadásuk sikerélményt jelent számukra. Ha viszont nincsenek ilyen, az olvasáshoz és irodalomhoz köthető sikerélményeik, akkor később sem válnak olvasóvá.

A beszélgetőpartnerek hangsúlyozzák, hogy az egyes iskolák között is óriási különbségek vannak szemléletben, ezért komoly strukturális változásokra lenne szükség. Jól működne például, ha a kötelező mellé témába vágó kortársakat is beemelnének, mert a kortárs és klasszikus irodalom párhuzamos oktatása és egymásra reflektáltatása árnyalná a gyerekek gondolkodását.

Kollár szerint ha az iskolában nem kerülnek elő olyan szövegek, amelyeket a gyerekek jó szívvel olvasnak, akkor nem fogják megtudni, hogy olvasni jó élmény. Rá kell(ene) ébredniük, hogy az olvasás ugyan magányos tevékenység, de egy könyv által beszélgetések indulhatnak el, és kapcsolatba kerülhetünk másokkal. 

A költő pozitív példaként említi a Bárka folyóirat pályázatát, amelynek kiírói az ünnepeket nem banalizáló, hanem tartalommal megtöltő verseket vártak. Kollár erre a felkérésre írta meg Félbevágott március című költeményét, ami didaxistól mentesen adja át a forradalom lényegét, és átélhetővé teszi a mai fiatalok számára az 1848-as események hangulatát. De hasonlóan jól működnek a gyerekversek megzenésítései.

Az antológiáknak is fontos szerepük lehet az iskolai irodalomórákon. Segítséget nyújtanak a tanároknak, gyors tájékozódást tesznek lehetővé.

Az összirodalmi térben hogyan alakul a gyereklíra helyzete?

Megvannak a törekvések, a területek felzárkóznak, a tendenciák javulók. Szekeres azonban még mindig hiányolja, hogy az irodalomtörténetben rendes helye legyen a gyerek- és ifjúsági irodalomnak. Kollár szerint jó szövegeket kell írni, azok majd kitapossák a gyerekirodalom helyét az irodalomtörténetben is. Néhány évtized múlva épp a gyerekirodalom lesz a mentőöv, ami gyökérként szállítja a tápanyagokat a lombkoronába, a felnőttirodalomba. Ez a terület lesz az, amely kineveli a következő generációk olvasóit, véli.

A beszélgetés itt visszanézhető.

Nyitókép: Andrea Piacquadio/Pexels