 |
| Perencz Béla |
- Az olasz és német operairodalom megannyi baritonhősét megformálta már, kortárs operákban viszont eleddig nem lépett színpadra.
- Ez a felkérés mindenképpen kihívás az énekes számára. Az éneklés nemes harmóniája a beszédnek és az énekhangnak, a kifejezésnek, a gondolatoknak, az értelmi és szellemi mondandóknak a közvetítésére. A kortárs zenében ez a harmónia bizonyos értelemben átformálódik. Ebben a szerepben nem a szép énekhang, hanem maximálisan a kifejezés, a szavaknak a súlya az érdekes, s hogy ezt jobb vagy kevésbé szép színű hangon szólaltatja meg az énekes, az másodlagos. Nem arra törekszem, hogy szépen szóljon a hangom, hanem arra, hogy minél közelebb kerüljek a szavak értelméhez. Tudni kell vállalni, hogy ha az énekelnivaló tartalma nem szép, azt adott esetben nem lehet szép hangon énekelni, mert az nem volna hiteles. Ez nehéz feladat, mert közben az énekesnek vigyáznia kell arra, hogy ez a fajta előadásmód ne ártson a hangjának. Ezért van az ilyen stílusú operák előadásához rendkívül felkészült énekesekre és hosszú, alapos próbafolyamatra szükség.
- Nehezen énekelhető a szólama?
- Verdi, Puccini, Wagner, Richard Strauss és Beethoven után mindenképpen. S ha már az utóbbi a Fidelióval szóba került, ez jó példa, mert a szimfóniák királya nem igazán operaszerző, nem énekesbarát. Nehezen énekelhető szólamokkal van teletűzdelve az egész darab, miként a most bemutatandó Napfogyatkozás is. A szép éneklés a hang orvossága, a hang barátja, ilyen a belcanto áradó dallamvilága. Ez a mű azonban nem a hang barátja, így a szólamok nehezen énekelhetőek és komoly odafigyelést igényelnek.
- A szerep állandó színpadi jelenlétet igényel, és gondolom, igen fárasztó.
- Mint a színpadi állóképesség és az operai énekszólamok abszolút maratonjának számító Hans Sachs szerepének próbáján átesett művész ezt csakis megerősíteni tudom. Fárasztó a szerep, de egyben igen érdekes, mert amikor nincs megszólalásom, azokban a jelenetekben is igen intenzív koncentrációval jelen kell lennem, némán be kell kapcsolódnom a játékba, és együtt kell élnem a cselekménnyel. Az előadásmódhoz hozzátartozik még az is, hogy míg a klasszikus operáknál a művész az ének-hangszerével meg tud eleveníteni egy szituációt anélkül, hogy ez különösen sok mozgást igényelne a színpadon - bár ez rendezőktől is függ -, ebben az operában viszont olyan jelenetek vannak, amelyek Arthur Koestler életét végig viszik szinte az egész XX. században. Az ő életét sodródásnak is nevezhetnénk. Kevés ember mondhat magáénak ilyen sokszínű életutat. Politikai okokból több, egymással ideológiailag gyökeresen ellentétes rendszerben is bebörtönözték: Spanyolországban, Franciaországban, Angliában, és ezek a börtönélmények nagyon meghatározóak a főhős életében. Nem bántam meg, hogy elfogadtam a felkérést, nagyon érdekes a munka. A rendezővel, Kovalik Balázzsal minden jelenetről sokat beszélgetünk. Balázs nem arról híres, hogy megelégszik azzal, hogy az énekes kiálljon, és a hangját eregesse, hanem megpróbál a dolgok mélyére látni.
- Mennyi idő alatt "került a torkába a szerep"?
- Nagyon féltem attól, hogyan fogom ezt a szerepet megtanulni. Viszonyítva a többihez azt mondhatom, nem kellett sokkal többet foglalkoznom vele, talán alig több, mint fél évet készültem rá. Manapság megkövetelik az énekesektől a gyors felkészülést, ami a színházi világ egyik nagy tévedése. Mert egy szerepet először zeneileg kell megtanulni, utána hangilag és technikailag felépíteni, hogy felkészült legyen a művész a színpadon bármilyen váratlan helyzetre. Éppen ezért a minőségi felkészülés érdekében elegendő időt kell biztosítani az énekesek számára egy adott szerep megfelelő elsajátítására.
- Ebben az évadban mindössze ötször kerül színre a Napfogyatkozás.
- Igen, és egyelőre nincs tudomásom arról, hogy a jövő évadban is színre kerülne. Azt viszont tudom, hogy a 2000-ben lezajlott pforzheimi ősbemutató során a nyolc előadás teltházat vonzott, ez a németországi kisváros operaházában kiemelkedő sikernek mondható Mindannyian kíváncsian várjuk itthoni fogadtatását.
- Tenorként kezdte pályáját, többek között Siegmundot, Maxot és Parsifal énekelt - utóbbit a '90-es évek elején idehaza is -, aztán fachot váltott. Mikor és miért? És miért csak 2001-től váltak rendszeressé az itthoni fellépései?
- Édesapám is tenorista volt és sokáig eszembe sem jutott, hogy én más hangfajban énekeljek. Kérdésére pedig egyszerű a válasz: a természet döntött így, amit utólag nem bánok. 1994-ben egy egész nyáron át Maxot énekeltem, de akkor már aláírt szerződésem volt a következő évadra egy bariton szerepre. És aztán jött a többi... Örökké fájó pontom volt, hogy a magyar közönséggel nem lehetett kapcsolatom. Nyolc éve lépek fel rendszeresen a budapesti Operaházban, nagyszerű szerepekben, s ott tartok, hogy ezek fontosabbak számomra. Szó van több külföldi fellépésről, ezekből egyelőre csak a Ring tűnik biztosnak.
- Mi az, ami még hiányzik a repertoárjából?
- Hogy csak egy-két szerepet említsek: szívesen elénekelném A bolygó hollandi vagy a Simon Boccanegra címszerepét. Érdekes, hogy e dalműben még bécsi stúdiós koromban Gabriele Adorno szerepével bíztak meg. És amit mint magyar énekes, fachom alapján rendkívül fontosnak tartok: előbb-utóbb el szeretném énekelni Kékszakállút, és Erkel Bánk bánjának bariton változatában a címszerepet.
