Kosztolányi regényalakjai között több olyan szereplőre is bukkanhatunk, akik valóságos személyekhez kötődnek. De miért érdekes száz év távlatából az, hogy a fiktív hősök hogyan kapcsolódnak ezekhez? Parádi Andrea irodalomtörténésszel, a Petőfi Irodalmi Múzeum Édes Anna című kiállításának kurátorával arról beszélgettünk, hogy hozzásegíthet-e a művek jobb megértéséhez annak megismerése, milyen elemekből gyúrta össze az író a kitalált világának figuráit.
Kosztolányi 1927-ben, a Nyugat Indiszkréció az irodalomban körkérdésére válaszolva így fogalmaz: „Mindegyik alakomnak meg tudnám adni pontos lakáscímét. Gyakran több lakáscímet is, mert némelyik kettőből-háromból van összeróva.” Hogyan viszonyuljunk ehhez az állításához?
A körkérdés előzménye Babits Mihály Tímár Virgil fia című regénye volt, amelynek egyik karakterét az író a Nyugat szerkesztőjéről mintázta. A ráismerésből kisebbfajta botrány kerekedett; éppúgy, mint amikor Somlyó Zoltán az Esti Kornél egyik hősében magára ismert vagy amikor Kosztolányi családja a csúnya, szerencsétlen vénkisasszony alakjában, akit Pacsirta néven ismer az irodalomtörténet, Kosztolányi húgát vélte felfedezni. A családi botrányt követően az író a leveleiben az Aranysárkány témáját illetően inkább már ködösített, de nyilvánvaló, hogy ebben a műben is sokat merített a gyermekkori élményeiből.
Ezeket a valóban létező személyeket azonban összegyúrta, sőt inkább azt mondanám, hogy szétírta őket, különféle fiktív szereplőknek kölcsönözve egy-egy jellemző gesztusukat, szófordulatukat, külsejüket; attól függően, hogy az anyag mit kívánt.
Kosztolányi mennyiben tipizálta a karaktereit?
Kosztolányi egyáltalán nem tipizál. Többször is kijelenti, leírja, hogy nem hisz az „emberiségben”. Azt mondja: emberiség nincs, csak Péter és Pál van, csak konkrét emberek vannak, és az egyes ember belső világát igyekszik nagyon közelről bemutatni, méghozzá úgynevezett tükröztető technikával. Erről így nyilatkozik: „Én az embereket úgy igyekszem bemutatni, ahogy egymásban tükröződnek, és magukban tulajdonképpen nincsenek is. Az egyén annyiféle alakban létezik, ahányszor látjuk.”
Ugyanakkor publicisztikájában, riportjaiban gyakran rajzol meg embertípusokat, ebből egy kötetre valót 1929-ben ki is adott Alakok címmel.
Hogyan formálja meg Kosztolányi a karaktereit?
Alkotói módszeréhez jó támpontot nyújt a megmaradt kéziratok vizsgálata: folytonosan át- és átírja a szövegeit, így a készülő szöveg több fázisa tetten érhető. Fontos megjegyezni, hogy lírai művek esetében többnyire tisztázatok maradtak fenn, a kisepikai darabok kéziratos fogalmazványából alig-alig ismerünk példányt, regényeiből azonban több-kevesebb kéziratot sikerült megőrizni.
Az Aranysárkánynak például majdnem hiánytalanul megvan a nyomdába leadott, letisztázott szerzői kézirata és a korábbi fogalmazványok egy része, sőt az összeragasztott lapok közül egy nagyon korai vázlat is előkerült. Kosztolányi ezen a vázlatlapon megadja a cselekmény fordulópontját – ami a végleges változatban teljesen átalakul –, és felsorolja a szereplőket. Ezek egytől-egyig a szabadkai gimnázium valaha élt tanárai, akik ebben a fogalmazványban még valódi nevükön szerepelnek.
A már elkészült regényszövegben is jól beazonosíthatók a figurák, akiket gyermekkori benyomásaiból merítve formált meg, és akiket a cselekményben meghatározott funkcióval látott el. Rögtön a történet elején megismerjük a tanártípusok skálájának két végpontján elhelyezkedő merev, a diákokat ellenségként kezelő Fórizs Ferencet és az engedékeny Tálas Bélát; azért, hogy valahol középen helyezzük el a köztiszteletnek örvendő főszereplőt, Novák Antalt. A kéziratvázlatok alapján az is jól nyomon követhető, hogy ezzel a második fejezettel kezdett először foglalkozni; a diákokat bemutató első fejezetet később, a kézirat tisztázásakor illesztette a regény elejére.
Feleségének, Harmos Ilonának Kosztolányi Dezső című életrajzi regényéből például azt is tudjuk, hogy az Édes Annában Jancsi alakját részben önmagáról, részben pedig egy rokonukról mintázta. Ha cselédlányokhoz való viszonyára és Karinthyval való legendás viccelődéseire gondolunk – de jellegzetes öltözködési stílusát is említhetnénk –, Kosztolányiné megállapítása nem tűnik megalapozatlannak.
Ilyen értelemben a karakterformálásról elmondható, hogy élményanyagként tekint a történeti figurákra, szétbontja őket, és aszerint használja fel egy-egy jellegzetességüket, hogy a szereplőnek milyen funkciót szán a történetben.
Milyen típusú alakokba írta bele magát?
A már említett Patikárius Jancsi mellett a legismertebb példa maga Esti Kornél. Kosztolányi az Esti Kornél-novellák esetében olyan önreflexív prózanyelvet alakít ki, amely rendkívül jelentősnek bizonyul a magyar irodalomtörténetben, hiszen nyelvszemlélete erős hatással van a későbbi posztmodern meghatározó szövegeire. Ezekben a novellákban a szerzői hang többféle szinten megjelenik, az író és alakmása folyamatosan egymásnak ütközik, és végig homályban marad, hogy két figuráról vagy egy alak két arcáról van-e szó. Esti Kornél korántsem szimpatikus, idealizált figura, hanem gonoszkodó, néha egyenesen démonikus alteregó.
Mennyiben tekinthetünk az írói imázsépítés részeként a karaktereiről szóló nyilatkozataira?
Az mindig az adott szerző felfogásától (bizonyos értelemben küldetéstudatától) és az adott kor írókkal szemben támasztott elvárásától is függ, hogy egy művész miként jeleníti meg önmagát a nyilvánosság előtt. Az 1920-as évektől kezdődően mindent átitatott az Ady-kultusz, amit korábban maga a költő is épített, Kosztolányi azonban határozottan állást foglalt a kultuszépítés ellen. Ő sem volt kevésbé exhibicionista, mint Ady, ugyanakkor híres Ady-revíziójában kifejti, hogy a kultusz milyen sokat tud ártani az életműnek: eltakarja a szövegeket, ellehetetleníti az értelmezést.
Természetesen Kosztolányi sem vetette meg az önreklámot, sőt minden alkalmat megragadott, hogy propagálja az írásait. Rendszeresen adott interjút; gyanítható, hogy egy-egy regényének megjelenése előtt ő maga írt beharangozót a napilapokba (saját lapjába, a Pesti Hírlapba bizonyosan).
Mennyire volt fontos a korabeli olvasók számára, hogy az adott szerző kikről mintázta a karaktereit?
Ez a kérdés ma is felmerülhet egy-egy irodalmi mű, képzőművészeti, film- vagy zenei alkotás kapcsán, de száz évvel ezelőtt még jellemzőbb befogadói attitűd volt az életrajzi vonatkozások kutatása. Tovább erősítette ezt a kíváncsiságot az, hogy az 1900-as évek elején az irodalom mindenki által ismert terepnek számított. A napilapoknak volt irodalmi rovatuk, amit az olvasók rendszeresen figyelemmel követtek; a vers, a novella, a regény jelen volt a mindennapokban, így a fiktív karakterek valódi arca iránt is jobban érdeklődtek az emberek.
Milyen forrásokra támaszkodhat a kutató, ha meg akarja fejteni a fiktív szereplők valós kilétét, és ezek a források mennyire ellentmondásosak?
Kosztolányi naplójára, leveleire, kézirataira, nyilatkozataira, a kortársak beszámolóira, a gégemetszése miatt használt beszélgetőlapokra, valamint Kosztolányiné visszaemlékezésére támaszkodhatunk. Fontos forrásnak számítanak a korábban figyelmen kívül hagyott sajtóhírek, beszámolók, az egyes kötetek promotálásához készített interjúk is.
Ezek olykor látszólag ellentmondásos információkat közölnek, de figyelmes vizsgálat után kiderül, hogy a különböző állítások nem oltják ki egymást. Például Kosztolányinénak is megvan a saját sztorija az Édes Annáról: életrajzi könyvében azt állítja, hogy a regény alapötlete az ő fejéből pattant ki. Kosztolányi is többfélét nyilatkozik: egyszer azt mondja, hogy a fiókjában őrzi Édes Anna cselédkönyvét, máskor azt, hogy egy budai kapualjban megpillantott, zöld almába harapó cselédlány ihlette hősének alakját. De a múzsája lehetett Kosztolányiék dadája, Keresztes Erzsébet is, akinek a cselédkönyvét Kosztolányi tényleg az asztalfiókjában őrizte. Vagy Maris, a megejtett szabadkai cselédlány, akihez Kosztolányi diákkorában gyakran kilopódzott esténként, és akiről azt írta a naplójában, hogy „életem szerelme” volt.
Mi a szerepük az Édes Annában a történelmi személyeknek, mint például Kun Béla vagy maga Kosztolányi, aki a regény utolsó fejezetében jelenik meg?
Kun Béla alakja a történeti valósága ellenére egy legendával fonódik egybe: a bukott politikus kárörvendő, inkább nevetséges, mint gonosz figuraként jelenik meg a színen. Repülőn menekül, és utoljára még visszainteget a krisztinai polgároknak, miközben rablott kincseiből egy aranylánc a Vérmezőre pottyan. Kosztolányi nem véletlenül ültette repülőre Kun Bélát, akiről köztudomású volt, hogy különvonattal hagyta el az országot. Ezzel a fogással (és ne feledjük a zserbóval teletömött zsebeket sem) jól érzékeltette a korabeli legendaképződés irracionalitását, és a kommün alatt hangoztatott elveknek is fricskát adott.
Az utolsó fejezetben önmagát is szerepelteti, ami a korban igazán szokatlan gesztus volt; ez a rész le is válik a történetről. Az első kritikai reakciók felróják Kosztolányinak ezt a fogását, többen didaktikus magyarázkodásnak tekintik és a regény gyengéi közé sorolják a záró fejezetet. Mai szemmel olvasva nem olyan egyszerű dekódolni a korban közismert történetet Kosztolányi köpönyegforgatásáról, s kissé ironikus, hogy éppen ezzel a gesztussal tette a kirakatba emberi gyengeségét.
Az Édes Anna kiállításon külön falon szerepelnek a szereplők életbeli mintáinak megfejtései. Hogyan állt össze a tárlatnak ez az egysége?
Egy irodalmi műről kiállítást készíteni mindig nagy kihívás. Ebben az esetben az is nehézséget okozott, hogy fotókon és egy félbevágott könyvespolcon kívül csak írásos anyagokat őrzünk Kosztolányitól. Ahhoz, hogy az irodalom sokféleképpen való értelmezhetőségét megmutassuk, és vizuálisan is érdekes legyen a kiállítás, fontos volt a fikció mögött megbújó hús-vér emberek felkutatása és bemutatása. Ezt azért is tartottam megkerülhetetlennek, mert Kosztolányiné egy teljes fejezetet szentel a témának.
Aztán kiderült, hogy a kérdés érdekes felvetéseket rejt. A piskótajelenetben ott szerepel például az Apostol figurája, aki növényeket eszik és bőrsaruban jár. Ezt a fiatalembert Kosztolányi több versében, prózájában és a levelezésében is említi, és ő ihleti az Apostol című novelláját. Végül sikerült felfejtenem, hogy az egyik egyetemi társáról van szó, akiről fotót is találtam, amit azóta a PIM gyűjteményezett.
Jancsi figurájánál természetesen engem az idáig tisztázatlan rokon kiléte érdekelt leginkább. Ennek eredtem nyomába, és sikerült egy leszármazottal felvennem a kapcsolatot, megkaptuk a dédnagyapa fotóját. De ennek a történetét majd a kapolcsi előadáson mondom el.
A kiállításon fotók és szövegidézetek illusztrálják a valós szereplők és a fiktív karakterek közötti kapcsolatokat, a Művészetek Völgyében, július 24-én pedig a PIM Szabadegyetem eseményeként Kosztolányi regényalakjaival ismerkedhetnek az érdeklődők.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
