Kovács ikrek: Nem úgy kezdtünk hozzá, hogy nagyregényt írunk, az talán elbizakodottság is lett volna

Színpad

Kovács Viktor és Kovács Dominik állandó szerzőtársak: egymással is folyamatos diskurzusban írják drámáikat, tavaly pedig egy rendkívül szellemes, mágikus fordulatokkal teli nagyregényük jelent meg, amelyért megkapták a Margó különdíját. Pablo és Picasso című családi musicaljük nemrég a veszprémi Pannon Várszínházban debütált, februárban pedig egy kortárs Kisfaludy-átdolgozásuk kerül színre.

A Lesz majd minden című regényetekben írtok egy égetthalmi babonáról. Amikor egy gyermek megszületik és az apja először ránéz, az első dolog, ami az apa eszébe jut, rajta ragad a csecsemőn. Ha eljátszanánk ezzel a gondolattal, akkor mi lenne az, amit édesapátok pillantásából vagy a családi fogadtatásból hoztok?

Kovács Viktor: Mi nagyon nehéz körülmények közt, hét hónapra születtünk, és életveszélyben voltunk, tehát a szüleinknek a legfontosabb kívánsága az lehetett, hogy éljünk és egészségesek legyünk. Ha hihetünk a történetben általunk kitalált babonának, akkor ez jó jel: száz évig fogunk élni. Édesanyánk számára az első két hónap rendkívül megterhelő lehetett. Minden reggel egy ápolónő állt az ágya mellett, hogy közölje az állapotunkat. A történetek pedig rendre úgy kezdődtek, hogy valamelyik gyerekkel valamilyen probléma adódott. Ezért fel volt készülve arra, hogy esetleg az egyikünket elveszti.

Az elmondásodból kitűnik, hogy behatóan ismeritek a születésetek körülményeit. Mindig élt bennetek a vágy, hogy felfejtsétek a gyerekkori történeteket?

K. V.: Nagyon foglalkoztatott bennünket a családtörténet, de nem csupán kettőnk vonatkozásában. Ha megismerkedtünk valakivel – akár gyerekkori barátokkal –, akkor először mindig arról kérdeztük őket, hogy mivel foglalkoznak a szüleik, a nagyszüleik, és ezt sokan nem is értették. Gyakran kérdezték, hogy: Miért érdekel téged az én öreganyám?

Kovács Dominik: Talán ok-okozati összefüggéseket kerestünk, a köznapi értelemben vett múlt összefüggéseit firtattuk. Ez alkati dolog: hajlamosak vagyunk túlgondolni bizonyos kérdéseket és összefüggéseket keresni ott is, ahol nincsen. Egy-egy ember megismerésekor a lehető legterjedelmesebb történetre vagyunk kíváncsiak, hogy minél több tulajdonságát lássuk, és megérthessük, mit miért csinál.

Szokták mondani, hogy az ikrek gyakran jól érzik magukat kettejük közös világában, de ezek szerint ti nyitott, kommunikatív gyerekek voltatok?

K. V.: Volt bennünk valami különcség.

K. D.: A generációnkban egyedüli gyerekek voltunk a családban, ezért az időnk nagy részét felnőttek közt töltöttük. Egyszerre volt jelen a nyitottság és a zárkózottság. Társaságban nem jellemző, hogy mi vagyunk a társalgás motorja, de azt hiszem, ez éppen a már említett elemző attitűdből fakad. Tömöríteni mindig nehéz – az írásban és az életben is. Ahhoz, hogy valaki egy társaságban domináns szerepbe kerüljön, erre óhatatlanul szüksége van.

Ez a fajta analitikus szemlélet az írásaitokban is megjelenik?

K. V.: Az írásban egyszerre két faktorra van szükség: egyrészt ihletettségre, vízióra, másrészt az említett elemzésre, gondolkodásra, javításra. Ez az inspiratív svung és a kontroll, az újraértelmezés igénye egyszerre van jelen.

K. D.: Az elemzés nálunk életforma. Nem csak az íráshoz szükséges, bár valóban előreviszi a munkánkat. Az alkotás legnehezebb része elengedni valamit. A túlgondolás görcsössé tesz.

K. V.: A regénynél naponta ötször-hatszor átolvastuk mindazt, amit addig írtunk – akármekkora terjedelemről volt szó –, és jegyzeteltünk, hogy minden szó a számunkra ideális helyén legyen, a jellemek következetesen cselekedjenek, mert az írás közben vitt minket a természetes lendület, és azt azért fontosnak tartottuk, hogy mindezt utólag felülvizsgáljuk. A regény megírásakor elsajátított szemlélet azonban hamar átterjedt a munkánk más területeire is: rövidprózák, recenziók írásakor is néha azon kaptuk magunkat, hogy amit korábban egy oldalban írtunk volna meg, azt most ötben. Ez pedig nem biztos, hogy szerencsés.

A dráma élő szövet, minden előadásnál alakul. Említettétek korábban, hogy a Pető Katával közös MILF című darab szövege a próbafolyamat során is változott. A drámának ezért nincs is effajta befejezettsége?

K. V.: Érdekes, hogy amikor mi leadjuk, akkor igyekszünk rögzíteni, hogy a magunk részéről így tartjuk a legjobbnak. De nem vesszük zokon, ha a színház természetes folyamatai értelmében a rendező alakít rajta.

K. D.: Erre pszichésen is készíti magát az ember. Mára alaptétel számunkra, hogy ha színpadi szöveget írunk, akkor az változni fog, ez egy ilyen műfaj. Ráadásul, ha egy darabunkat három-négy év elteltével előveszik, akkor az kulturális értelemben sok idő, élővé kell tenni, hogy a színpadon hitelesen működjön.

Korábban beszéltetek arról, hogy a kettőtök közti állandó diskurzus miatt eleve kézenfekvőnek tűnt a dráma párbeszédes műfaja. Szerintem a regényből is kitűnik, hogy erős atmoszféra- és figurateremtő képességgel rendelkeztek, és a szereplők saját mondatai remek karakterrajzokat adnak. Szerintetek számít, hogy a dráma felől indultatok?

K. V.: Némiképp a korábbi tapasztalatainkból következett, hozzánőtt az alkotói stílusunkhoz ez a típusú ábrázolásmód. A helyzetteremtés igénye mindvégig munkált bennünk.

K. D.: Vélhetően a drámaírói tapasztalatunkból kifolyólag. Mindig helyzeteket láttunk magunk előtt, vagy egy-egy mondatot hallottunk, amely az adott szituációban jól működik. Az életben is az az alapelvünk, hogy a cselekedetek beszélnek. Tehát nem egy kijelentés dönti el, hogy én ki vagyok vagy mi vagyok, hanem a tetteim során tudom mindezt bizonyítani. Az égetthalmi közösségből származó elbeszélőnek ugyan voltak a szereplőkhöz illesztett jelzői, de mégis fontos volt számunkra, hogy leghitelesebben a cselekedetek árulkodjanak a szereplők jelleméről.

Közösen dolgoztok, és nagyon hasonlóan gondolkoztok. Előfordul, hogy mégis meglepitek egymást?

(Néhány másodperces csend, gondolkodnak, majd szinte egyszerre felelnek.)

K. V.: Szerintem igen.

K. D.: Szerintem is.

K. V.: Mindig örülök, amikor Dominik fölfedez valamit a világ jelenségeiből és az belekerül az alkotásunkba.

K. D.: Én pedig Viktor esetében a főszöveg írásakor csodálkozom el azon, hogy mi mindenhez „van nyelve”. Megteremti a helyzet elbeszélhetőségét, kimondhatóságát. Lehetséges, hogy van köztünk egy ilyen differenciál: a makro- és mikroszerkezeti nézőpont. Bár időnként cserélünk, engem jellemzően az apróbb részletek kidolgozása köt le.

Vannak legendás alkotópárosok, és még a drámairodalomban is megjelenik hasonló: például Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjának Gál–Turai párosa.

K. D.: Számunkra ezért sem tűnt rendkívülinek, hogy együtt kezdtünk el írni. Ismertük Molnár Ferenc történetét, és abban is remekül kiegészíti egymást a két karakter. Mi a drámaíráshoz szinte evidenciaként rendeltük hozzá a saját kettősünket.

K. V.: Sokat foglalkozunk olyan színpadi szövegekkel is, amelyek opera- vagy táncelőadások szövegkönyvei. Érdekelt bennünket például az a kultúrtörténeti folyamat, amelyet a Csárdáskirálynő című operett járt be: mást mondott a bemutatásakor 1916-ban, mást az 1950-es években Szinetár Miklós rendezése az Operettszínházban, és egészen mást az 1990-es években a Mohácsi testvérek adaptációja. Ennek a műnek a történetében is mindig alkotópárosok vagy alkotócsoportok játszottak fontos szerepet. Számunkra teljesen természetes volt, hogy együtt dolgozunk.

Mit gondoltok, mit ad ehhez a szoros testvéri kötelék?

K. V.: Az őszinteséget és a nyíltságot, ezek az ajtók maguktól kinyílnak, hiszen ismerjük a másik érzelmi világát, tapasztalatait. Annyit beszélgetünk az élet más területein, hogy mire az íráshoz fogunk, már rendelkezünk valamilyen ismerettel a másik gondolatait illetően.

K. D.: Azt gondolom, hogy ennek volt egy – a személyiségünk fejlődésével párhuzamos – folyamata. Ahogy idősödtünk, nyilvánvalóan több mindenről tudtunk beszélni is, és az írás folyamata akkor vált számunkra gördülékenyebbé, mikor már mindenről beszéltünk az életben, nem voltak köztünk tabuk. Ehhez elengedhetetlen, hogy elfogadjuk a különbözőségeinket is.

Tízévesen kezdtetek írni, mikor lehetett ez a pont?

K. D.: Szerintem 17-18 éves korunk körül, miután tettünk egy kísérletet arra, hogy külön dolgozzunk, de rájöttünk, hogy együtt jobban megy, inspiráljuk egymást.

A magyar irodalomban mítosza van a nagyregénynek. Az írók jelentős része úgy gondolja, hogy ezzel teszi le a névjegyét, és sokszor még azok is igyekeznek terjedelmes prózai alkotást létrehozni, akik egyébként a kispróza és a tömörség mesterei. Nektek mi volt a szándékotok a regény megírásakor?

K. D.: Nem úgy kezdtünk hozzá, hogy nagyregényt írunk, az talán elbizakodottság is lett volna. Nagy súlyú életművek állnak össze novellákból, elbeszélésekből is. Nem hiszem, hogy a terjedelem lenne fontos. A Lesz majd mindennél eleinte Balogh Simon figurája foglalkoztatott bennünket. Az a dilemma, hogy hogyan akar szabadságot szerezni magának a századforduló minden tekintetben kötött, hierarchikus társadalmában, és miként alakul át a szabadságeszmény egy magának való megfelelési kényszerré, és korlátozza a saját boldogulását. Bennünk ez a kérdés jelenvaló problémaként élt. Mindenhonnan olyan frázisokat hallunk, hogy „kövesd az álmaidat” vagy „légy önmagad”, de nem tudjuk, hogy ezek valójában mit jelentenek, vagy mit kellene tennünk. Azt érezzük, hogy a törekvés – a legjobb akarat mellett is – kényszeressé válhat. Ezt a vívódást szerettük volna megírni.

K. V.: Az első fejezetet még majdhogynem egy novellafüzér részeként képzeltük el. Simon alakja után jelent meg Aradi Erzsébet Gizella, az ősanya figurája. Simon ugyan nem ismerheti a saját édesanyját, a történet elején mégis gyermeki pozícióban van. Az a megbocsátás, ami Aradi Erzsébet Gizellát jellemzi, a regény atmoszferikus jegyévé vált. Hiába követnek el a szereplők butaságokat, bűnöket – mint mindenki –, vagy érje őket bármilyen veszteség, azt akartuk, hogy körülvegye őket az ősanya megbocsátó légköre, amely feloldja a bűnhődés mélységeit.

K. D.: Azt akartuk, hogy minden történet nemes Aradi Gizella kötényének szélén érjen véget.

Akadnak írók, akik mikor regényt írnak, családfát rajzolnak, a helyszínként szolgáló ház helyiségeit is rögzítik, hogy eligazodjanak a maguk teremtette világban. Ti is így dolgoztatok?

K. V.: Igen, kijelöltük az egyik négyablakos keresztházat a nagyszüleink falujában, Cecén. Minden helyszínt látnunk kellett magunk előtt, és a tárgyi környezet megteremtése is egy mélységes mély kút volt. A nagyapánk gyerek- és fiatalkorából ismerte a gazdálkodásnak a száz évvel ezelőtti formáját: kézi aratás, dinnyefészkelés. Volt, aminek utánanéztünk, adatközlőkre is szükségünk volt. A regény miliőjét ez a dél-mezőföldi közeg szolgáltatja, és e tekintetben ragaszkodtunk a hiteles megjelenítéshez.

K. D.: Érdekes módon éppen az emberi sorsok voltak azok, amiket teljességében a mi fantáziánk hívott életre, bár motiváltak bennünket a családban hallott történetek. Nem akartuk korlátozni a fantáziánkat.

Az említett szabadságkeresés számos művetekben megjelenik. Ez fontos számotokra?

K. V.: Az elején már beszéltünk a mások sorsa iránti kíváncsiságról, és azt hozzá kell tegyem, hogy ezek a sorsok érzékenyen érintenek bennünket, empatikusan fordultunk feléjük – bár ha magamra használom ezt a jelzőt, tán beképzeltségnek tűnik.

K. D.: Az is hozzátartozott a mi gyerekkori vizsgálódásainkhoz, hogy mélyen megéltük azokat a történeteket, interiorizáltuk azt, amit hallottunk. Édesanyánk személyiségében is élt a problémákra való nyitottság, a másik iránti érzékenység, pedagógusként ez talán természetes is.

K. V.: Nekünk szerencsénk volt, hiszen szabad gyerekkorunk volt. Ilyenkor óhatatlanul is felmerül bennünk, hogy milyen lett volna, ha nem ilyen közegben növünk fel. A számunkra legélvezetesebb dramaturgiájú történetek mindig olyan sorsok köré épültek, amelyek alapvetően a szabadság eszményét tűzték ki maguk elé. Emlékszem, hogy gyerekként nagyon érdekelt bennünket Jeanne d’Arc figurája, aki a szabadságtól való megfosztottság szimbolikus alakjává vált.

Számotokra mit jelent a szabadság?

K. V.: Ha azt csinálhatjuk, amit szeretünk, és ebben eddig szerencsénk volt.

K. D.: Ez az egyik. És számomra az, amit a gyerekkoromban és a családomban megkaptam – érzem azt, hogy ez milyen privilegizált helyzet –, hogy nyíltan és őszintén beszélhetünk, akár a műveinken keresztül is.

Mi az, amit külön csináltok?

K. V.: Most mindketten az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola hallgatói vagyunk, és a kutatást külön végezzük. De ha találunk olyan szakirodalmat, ami a másik számára érdekes lehet, akkor azt átküldjük, megbeszéljük.

K. D.: Nyilván a boltba sem ketten megyünk. Amikor takarítunk, akkor általában én porszívózom, Viktor pedig a felmosást vállalja.

Mindketten a reformkori drámákat kutatjátok, ám egyikőtök a népszínműveket, másikotok a rémdrámákat. Február végén mutatja be a Bartók Kamaraszínház Dunaújváros Kisfaludy Károly Csalódások című drámájának kortárs adaptációját. Mennyire kellett hozzányúlni?

K. D.: Erősen. Rendkívül nehézkes a darab nyelvezete, érdekes módon viszont a poéndramaturgiája korszerűvé teszi, és ettől nagyon játszható a történet. Viszont mi kortárs közegbe helyeztük, lényegében egy új darab született.

K. V.: A kutatásaink során arra jöttünk rá, hogy a reformkori drámák közül a komédia és a rémdráma öregszik a legrosszabbul. Mert ami abban a korban rémisztő volt, az ma már röhejes, illetve ami akkor humorosnak számított, az ma egészen másként hat.

K. D.: Csadi Zoltán rendezi az előadást. Ő keresett meg minket azzal, hogy készítsük el az átiratot. Érdekes, hogy a dunaújvárosi színháznak volt egy nyári dunaföldvári játszóhelye, amely húsz évvel ezelőtt műsorára tűzte ezt a darabot, és minket édesanyánk elvitt egy simontornyai vendégjátékra. Csadi Zoli színészként játszott az előadásban. Mi emlékeztünk rá, de csak akkor raktuk össze, amikor megkeresett minket.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu