Budapesten először az Operettszínházban tűnt fel, de különben is becsüli műfajt, hiszen vonzalmát a génjeivel hozta.
Illene összeszámolnom: azt hiszem, kisebb-nagyobb megszakításokkal legalább másfél évtizede énekelem Eisensteint. Mindig jó operettet játszani, mert az a zenés színház másik oldala, A denevérről pedig még azt is szokták mondani, hogy „operai igényű” darab. Akármint is, nagyszerű hagyomány, hogy szilveszter környékén az Operaházban többször színre kerül. A sorozat aktualitásához most az is hozzájárul, hogy a világ 2025-ben a keringőkirály születésének kétszázadik évfordulóját ünnepli. Ami a műfajhoz való kötődésemet illeti, édesapám a Budapesti Operettszínház örökös tagja. Szólistaként kezdett a debreceni Csokonai Színházban, ahol a basszus hangfajban jeleskedett.
Majd az élet úgy alakult, hogy a szólistalétet nem vihette tovább, és a szüleim visszaköltöztek a főváros közelébe, Biatorbágyra. Édesapám előbb az Állami Népi Együttes, aztán az Operettszínház kórusában kezdett énekelni. Ezt óriási megtiszteltetésnek érezte, hiszen a Nagymező utcai ház épp a fénykorát élte Honthyval, Latabárral, Feleki Kamillal. Nagyon-nagyon szeretett ott lenni. Tulajdonképpen az Operettszínházban fertőződtem meg a műfaj iránti szeretettel. Egyébként ő is szinte örökségképp kapta ezt a vonzódást, mert a szülei, az én nagyszüleim községi amatőr színkör tagjai voltak, színdarabokat, nép- és műdalokat adtak elő, valamint operettrészleteket szólaltattak meg.
Ön ugyancsak Debrecenben kezdte a pályáját.
Magánénekesként, és a Csokonai Színházban, mint édesapám. Majd Szinetár Miklós elhívott Budapestre: az Operettszínházba szerződtem. A tanár úr azt mondta, hogy az operaéneklést abba ne hagyjam, ő mindenhová ki fog engedni, ahová hívnak; vissza Debrecenbe vagy más együtteshez. Az Operettszínházban két szerepre szemelt ki. Azért volt rám szükség, mert rengeteg külföldi fellépés ígérkezett, az előadásoknak itthon és a turnékon is biztonságban kellett lenniük. Az operettszínpad kitűnő iskolának bizonyult számomra, rengeteget tanultam a neves partnerektől, például a Csárdáskirálynőben Csere Lászlótól, Kalocsai Zsuzsitól, Oszvald Marikától. Ezek feledhetetlen emlékeim. Amikor 1997-ben átkerültem az Operaházba, volt mit magammal vinnem.
Az egyik első szerepe a Három a kislány Schubertje volt.
Horváth Zoltán – nekem Zoli bácsi – rendezte, vele már Debrecenben is dolgoztam. Ő másik iskolát képviselt, mint mai utódai. Azt hiszem, több kollégám nevében mondhatom, szeretni való tulajdonsága volt, hogy elképesztő türelemmel viseltetett az énekesek, különösen a pályakezdők iránt. Aki még alig hagyta el a startvonalat, jóformán semmit sem tud a színpadról. Ő ezt számításba vette, és készségesen elmagyarázott mindent. Nem nagyon látom, hogy ma ennyi türelem venné körül a kezdőket. Annak idején, amikor én vidéken elkezdtem a pályát, Debrecenben, Szegeden, Pécsett és Miskolcon szezononként négy-öt operabemutató volt. Mára ez a szám egyre, kettőre, jó esetben háromra csökkent. Azt hiszem, ha mindjárt az Operaházban kellett volna kezdenem, már nem lennék a pályán. Szerintem hiányzik az a megértés és nagyon alapos műhelymunka, amivel egy-egy vidéki színház képes segíteni a pályakezdő művészeket. Ahol nagyüzem van, oda már felvértezve kell érkezni.
Most már önre támaszkodhatnak a fiatalok. Tanít még a Pécsi Egyetemen?
Ott már nem, de magánúton igen. Ennek családi okai vannak. Édesanyám hála Istennek még köztünk van, és részt veszünk az ápolásában. Hetente két napot kellett Pécsett töltenem, állandóan ingáztam. Néha úgy éreztem, hogy az autó jött haza helyettem, és nem én vezettem. Pokolian fárasztó délelőtt tíztől hét növendéket tanítani délután ötig. És ezek az énekórák nem negyvenöt, hanem hatvanpercesek vagy szükség esetén hosszabbak – ez bizony komoly felelősséggel jár. Aktív énekesként, ha nem tudtam a fix napokon Pécsre menni, előfordult, hogy délelőtt próbáltam, délután beültem a kocsiba, tanítottam estig, másnap délelőtt is foglalkoztam a növendékekkel, aztán mentem az esti próbára... De a tanítást nagyon szeretem, és soha nem bántam meg, hogy belekezdtem.
Mikor?
Úgy hat-hét éve több helyről is megkerestek. A mesterem, Kaposy Margit – aki sajnos már nincs közöttünk – mindig óvott: „István, várj, még sok dolgod van a színpadon.” Aztán amikor jött a felkérés a Pécsi Egyetemtől, már azt mondta: „Menj, most menj.” Mester és növendék viszonya bizalmi kapcsolat: ő tudott rólam mindent. Én ugyancsak elég sok mindent tudok azokról az énekesekről, akikkel együtt dolgozom. Látom, ők is igénylik, hogy bizonyos kérdéseket beszéljünk meg. Eltelt az idő: most már én vagyok az, aki próbálja átadni a tapasztalatait. Otthon, magánúton próbálok segíteni fiataloknak; a pályára készülőknek éppúgy, mint néhány operaházi kollégának, ha érdeklődnek. Nagyon furcsa dolog az énektanítás. A mesternőm az egész életemet végigkísérte. Egy idő után már nemcsak a tanulásról szól a kapcsolat, hanem kell a külső kontroll, fül, amelynek a segítségével mindig visszatalálhatunk a helyes útra. „Hallgass meg, jól csinálom, jó helyen szól?” Ezt a folyamatot nem tudjuk megúszni. Vannak kollégák, akik úgy érzik, hogy meg tudják – lelkük rajta.
Láttam egy operabeavató programot: a Bánk bán volt terítéken, annak is a legnépszerűbb, Hazám, hazám címen ismert áriája. Feltűnt, mennyire egyénien, szinte filozofikusan énekli, és hogy minden szava érthető. Ezt hogyan csinálja?
Azt tanultam, hogy ha egy énekesnek nem értjük a szövegét, akkor ott technikai bajok vannak. A legnagyobb énekeseknél szerintem nincs ilyen probléma. Azt szokták mondani, hogy a férfiaknak egy kicsit könnyebb, de én úgy gondolom, hogy nem. A kiemelkedő énekesnők esetében is nagyon tisztán értjük a szöveget. Ha valaki nem helyez kellő súlyt arra, hogy ez működjön, akkor sajnos mint valami halandzsát halljuk a szavakat. Az igen magas hangoknál kicsit elnézőbbek vagyunk, de hát nem csak magas hangokat énekelünk... A közönség alapvető igénye, hogy tudja követni a cselekményt, kivált ha magyarul énekelünk. Nekem vesszőparipám ez a kérdés: mindig elmondom a növendékeknek, milyen fontos az anyanyelvünk. Az egyetemeken, a középiskolai oktatásban rengeteg népdalfeldolgozást, valamint kortárs művet énekelünk magyar szerzőktől, azoknak az előadása során rendkívül lényeges a jó artikuláció.
Visszakanyarodhatunk a Bánk bánhoz? Tavasszal több előadása is lesz.
Azt hiszem, hogy valóban a hagyományostól eltérően közelítem meg a nagyúr figuráját. Azokkal értek egyet, akik úgy vélik, hogy Bánk bán szerepére meg kell érni. Én is ötvenévesen játszottam először. Az egy dolog, hogy az ember a nagy áriát fiatalabban koncerteken, itt-ott-amott jól-rosszul, nagy svunggal elénekli, de a szólamhoz és a személyiséghez ez kevés. A Bánk bán nagy igénybevételt jelent egy tenorista számára. Ha egy színház vezetése okos, akkor a fiataljait óvja tőle, de gondoskodik arról, hogy mindig legyen egy Bánkja, aki bírja szuflával és lélekkel. Hogy ki hogyan formálja meg a figurát, az érdekes kérdés, én például elég sokat foglalkoztam az eredeti művel, megnéztem több előadást, prózai színháziakat is, és többször elolvastam a drámát. Nem titok, hogy készítettem egy kis keresztmetszetet Bánk éjszakája címmel, mert izgatott, vajon mi történik, amikor vége a darabnak, mi a folytatása Bánk életének, volt-e értelme Gertrúd és Melinda halálának? Az egyfelvonásos kamaradrámán a Covid idején kezdtem dolgozni. Még mindig ott van a fiókban, mert a téma többet érdemel, jobban ki kellene bontani. Meglátjuk, hogy mit hoz az idő...
Jókor kapta meg az első Wagner-szerepét?
Szerintem a lehető legjobbkor, Petrovics Emilnek köszönhetően. Behívott, és azt mondta: itt az idő, meg kellene próbálni. Amikor tiltakozni próbáltam, azzal igyekezett megnyugtatni, hogy hasonlóan kell énekelni, mint Mozartot, csak hangosabban. Emlékszem, a fél Operaház felhördült, hogy most aztán végem van, addig ugyanis főként Mozart-darabokban játszottam. A társulat másik fele meg azt mondta: jaj de jó! 2006-ban debütáltam A nürnbergi mesterdalnokokban Stolzingi Walterként. Igen sikerült produkció jött létre, általa kerültem negyvenévesen külföldre, ahol mindjárt ráállítottak erre a szerepkörre. Jólesett és a mai napig jólesik: a tíz legtöbbet játszott Wagner-operából kilencet már énekeltem külföldön és itthon. Egy hiányzik: a Trisztán, ami vagy meglesz, vagy nem. Szeretném, de nem fogok sírni, ha mégsem. Boldog leszek, ha igen. Mindegyik Wagner hatalmas feladat, egy ilyen mű megtanulása és fejben tartása minimum háromnegyed vagy egyéves munkát igényel.
Más szerepeket is alaposan előkészít? Nem sajnálja rá az időt?
Nem szabad. Én még egy másik iskolából jövök. A növendékeknek is mondom: azt nem lehet csinálni, hogy kapsz egy szerepet, és csak egy hónappal a premier előtt nyitod ki a kottát, nézed meg, hogy mit kell énekelni. Értem, hogy felgyorsult világ, de mi, operaénekesek egy picit megmaradtunk a lassúbban, a konzervatívabban. A Covid döbbenetes változásokat hozott. A járvány alatt kiváló operaházak kiváló korrepetitorai, akik elképesztő szakmai tudás birtokában vannak, felénekelték és feljátszották a zongoraszólamot, és ezzel bárki számára elérhetővé tettek valamiféle távkorrepetíciót. Nem egy olyan oldal létezik, hogy az ember rákattint, letölti, és tulajdonképpen azzal készül fel. Ez segít, mégis úgy gondolom, hogy az élő, személyes találkozás a korrepetitorral, a karmesterrel más, mélyebb konzultáció. Valamit nem tud megspórolni az ember: azt a fél- vagy egyéves munkát, hogy eléneklem, megtanulom, megint eléneklem, egy hétig pihentetem, újra előveszem, rájövök, hogy ez most könnyebben megy, és így tovább folyamatosan. A tanulás különböző fázisai révén elérünk oda, hogy már valóban miénk a darab, ami csodás érzés. Amikor úgy kezdjük a rendelkező próbákat, hogy már tudjuk a darabot, magasabb minőségű munka kezdődik.
Mannheimba Wagner-szerepekre szerződött. Ingázott a két város között, vagy volt ottani „támaszpontja”?
Mannheimba állandó vendégművészként szerződtem, de társulati tagnak mondhattam magam, és úgy is tekintettek rám: évi húsz előadásra köteleztek. Folyamatosan ingáztam, hat évig voltam a színház tagja. Mivel vendégstátuszban voltam, az utazásaimat a színház fizette. Itthon is énekeltem, Budapesten is megvolt a húsz előadás, a két színház fantasztikusan tudott együttműködni. Hálás is vagyok a szervezésért. Negyvenévesen kerültem ki, a gyerekeim már gimnazisták voltak. Ültünk otthon a feleségemmel, és átgondoltuk, hogy menjen-e az egész család. Már volt számítógép, Skype, azon kommunikáltunk a gyerekekkel, akik már kamaszodtak. Egy tinédzser számára elsőrendűen fontos, hogy az apja jelen legyen. Nem akartam, hogy szétessen a család, ez volt az egyik indok, amiért végül hazajöttem Mannheimból, egyébként most is ott lennék.
A két fiú azóta már túl van a kamaszkoron. Követik a pályán?
Mindketten tanultak zongorázni, de aztán látszott, hogy őket másfelé viszi az élet. Az egyik közgazdász lett kiváló lehetőségekkel, most éppen ő készülődik Németországba. A kisebbik pedig először kommunikáció szakot végzett az ELTE-n, most pedig a második diplomáján dolgozik: gyermekpszichológusnak készül. Tudom, hogy milyen sok a nehezen kezelhető gyerek, erről sokat beszélünk otthon. Minden tiszteletem a fiamé. Hogy visszatérjek egy kicsit a tanításra: az énektanításhoz roppant fontos a pszichológia; perdöntő, hogy a tanár mennyire tud a növendék lelkiállapotára hatni. Ha ebből a nyüzsgő világból, ahol mindenki hangos, bejön órára, és az instrukciókat nem tudja venni, akkor az a feladatom, hogy kicsit lenyugtassam, fogékonnyá tegyem.
Érdekesen alakult az éve, és a következő fél év is különleges programokat ígér. Sujszkijt alakította a Borisz Godunovban, ami intrikus szerep. Hogyan barátkozott meg a figurával?
Először jutottam el oda a pályám során, hogy egy jelentős szerepet oroszul énekeljek. Ez viccesnek tűnik, hiszen játszottam Anyegint, és énekeltem orosz dalokat, de azokat mind magyarul. Mi még tanultunk oroszul az iskolában; olvasni, szavakat kiejteni tudunk, több minden elő is jött most. Friss élményem, hogy milyen jól lehet énekelni orosz nyelven. Ehhez kiváló coachunk volt, aki segített áthidalni az esetleges hiányosságokat. A tenor szerepkör elég behatárolt, így kifejezetten ajándék a szerelmes főhős mivoltból kilépni. Nagyon-nagyon élveztem; remélem, hogy még játsszuk majd ezt a remekművet.
Az évad végén ismét romantikus hős jelmezébe bújik: Enzo lesz Amilcare Ponchielli Giocondájában. A színlap szerint három és fél óra hosszú az előadás – nem csekély feladat.
Úgy látszik, a monumentális darabokra vagyok hitelesítve... A Giocondában igen sokrétű történettel találkozik a közönség. A 2019-es rendezés elénk hozta a reneszánsz Velencét, víz volt a színpadon. Almási-Tóth András rendező azt javasolta, hogy ne nézzem meg az akkor készült videót, mert most egészen más produkció kerül színpadra. Ponchielli dallamvilága különleges. Ha az érdekes, talán szokatlan dallamvezetésben elmélyül az ember, igazán jó ezt az operát énekelni.
Furcsálltam, hogy a ház honlapján olvasható pályaképéből hiányzik Az árnyék nélküli asszony császára, pedig a karrierjének egyik csúcspontja volt az előadás.
Azt hiszem, ez az én hibám, nem frissítettem az életrajzomat. Már a premier idején, 2019-ben megállapítottuk a kollégákkal, hogy szerencsés csillagzat alatt született az előadás. Halász Péter vezényelt, és Szikora János rendezte a darabot. A társaim, Sümegi Eszter, Komlósi Ildikó, Rálik Szilvia remek formában voltak, és úgy általában mindenki a helyén volt. Szerettük egymást, élveztük a próbaidőszakot, érződött, hogy valami nagyszerű dolog születik. Szikora elképzelése a műről adekvát volt, Halász igen érzékenyen állt az énekesekhez. Mi, énekesek, ha kicsit megsimogatják a fejünket, képesek vagyunk hegyeket megmozgatni. Szokták kérdezni, hogy vannak-e szerepálmaim. Nincsenek. Rajongok minden produkcióért, amelyben kiváló énekesek, rendező, karmester dolgozik, még akkor is, ha én nem is szerepelek benne! A legutóbbi szenzációs élményem Eötvös Péter Valuskája, ami méltán nyerte el az úgynevezett opera-Oscart.
Húsvétkor, mint már hagyomány, a Parsifal címszerepében hallhatjuk majd. Előtte azonban egyetlen alkalomra megtanulja Waldemar szólamát Schönberg Gurre-dalok című kompozíciójában. Mintha ezzel a páratlan alkotással búcsúznának az Erkel Színháztól. Nem sajnálja, hogy elveszítik?
Azt hiszem, hogy több énekes kollégám nevében mondhatom: egy kicsit megsajdult a szívünk, hogy jaj, valamit elvesztünk. Többen abban a házban debütáltak, én is közéjük tartozom. Tudtuk, hogy az Erkel Színház nem annyira szép, hogy öreg a színpadtechnika, hogy manapság nehéz megtölteni a hatalmas nézőteret... Mégis úgy éreztük, hogy a miénk. Szerettünk ott énekelni, hiszen remek az akusztikája. Hajdan az Erkel bérletsorozatain még a csilláron is lógtak. Tudomásul kell venni, hogy az a korszak már a múlté. Tapasztaljuk, hogy változnak a fiatalok és változik a kor; látom, hogy nemcsak itthon, hanem külföldön is mekkora energiát fektetnek a színházak a közönség megtartásába és a következő nemzedék közönségének felnevelésébe. A musical a tizen-huszonévesek körében ma népszerűbb, mint az opera.
Ide kapcsolódik a Budapesten kívüli társulatok vendégjátékának ügye. Azt az előzőkben már pedzegettem, hogy a pályám kezdetekor a fiatal énekesek kipróbálták magukat vidéken, és megerősödtek. A korábbi koncepció az Erkel Színházba képzelte a népoperákat, az Ybl-palotába pedig a Richard Straussokat, Wagnereket, a klasszikus repertoárt és a különlegességeket. Az Eiffelben meg játsszuk a modern, kísérleti darabokat, a barokk operákat, amire az a miliő tökéletesen alkalmas. Remélem – és csak remélni tudom –, hogy a fiatal közönség nevelése az Erkel híján sem szűnik meg, az Operaházban vagy az Eiffel Műhelyházban folytatódni fog. Szükség van rá ahhoz, hogy legyen, aki tíz-húsz-harminc év múlva is nézzen minket és az utódainkat.
