Közhelyekből katedrálist

Nem egészen bizonyos, hogy szerencsés volt a műsor első részének összeállítása. A bevezetőnek elhangzott, 1888 táján keletkezett Mahler szimfonikus költemény, a Totenfeier, (azaz gyakorlatilag a 2. szimfónia első tétele) önmagában megszólaltatva egyrészt túl sok, másrészt túl kevés. Sok, mert többet ígér, mint amit beváltani képes; kevés, mert kevesebbet teljesít az ígérvényekből. A zenekarnak mindenesetre remek bejátszásnak bizonyult, a csellók a bevezető recitativóban szenvedélyes retorikával deklamáltak, ahogy kell, és általában is: minden úgy szólt, ahogy manapság egy Mahler-interpretációban elvárható, azaz comme il faut, de ez nem okozott különösebb szellemi izgalmat.

Ez után a svéd Miah Persson lépett pódiumra, hogy elénekelje Richard Strauss négy dalát. A szerző egy időben élt Mahlerrel, ám művészi értelemben kevéssé voltak rokonok - valami ilyesfajta summára juthattunk a szép, megkapó, de kissé üres interpretáció hallatán. Miah Persson gyönyörű nő, fjordosan villanó szeme, az északi, fehér éjszakákat idéző hajzuhataga, a ránézésre legalább hathónapos terhességet méltósággal és valami különös átszellemültséggel viselő alakja egyszerűen elbűvölő volt, és aki azt állítaná, hogy mindez független az általa előadott zenétől, az nem érti az előadói művészet lényegét, melyhez szervesen hozzátartozik a megjelenés, az emberi tartás, a zeneszerző képviselete. Kis, de minden pillanatban kontrollált és kellemes, "szférikus" hangon, tökéletes stílusismerettel énekelt, olykor talán túljátszva a dal kínálta helyzetet. De általában rezerváltan, talán hidegen, és valami - ha szabad így mondani - posztstruktualista felfogásban dalolt, melyben az emberi hang nem elsősorban az ember érzelmeinek kifejezésére, hanem inkább egy furcsa élő hangszer emberi vonásaira hívta fel a figyelmet. Hogy Richard Straussnak részben a 19. század végén, részben 1918-ban írt zenekari dalai a giccs határán (néha talán túl is lépve azt) járnak, az éppen ettől a távolságtartó, de mégis roppant érzékeny előadástól vált elviselhetővé. Miah Persson olyan Bergman-hősnő, akitől elvették a szituációt, de ő maga nem képes ennek megteremtésére. Belelép a helyzetbe, megállja benne a helyét, de egyidejűleg kívülről is ábrázolja önmagát. Emberi hang, mely hangszerré alakult.   

A szünet után Mahler 4. szimfóniája következett, és hirtelen minden kifordult medriből. Az eddig is fegyelmezetten és ihletetten muzsikáló zenekar most megtelt élettel, költészettel, ihletettséggel, színek lobbantak, izgalom támadt. Dráma keletkezett itt, melyet végig kellett élnünk, szenvednünk. A hallgatónak Freud 1910-es Mahler-jellemzése juthatott eszébe: "a traumatikus gyerekkori élményei feleltek azért, hogy zenéje a legnemesebb helyeken, éppen azokon a pontokon, amelyeket a legmélyebb érzések ihlettek, sosem érhette el a vágyott tökélyt, mivel valamilyen közönséges dallam mindig közbelépett és mindent tönkresilányított." Fischer Iván a szimfónia előadásával talán magáévá tette azt a legkivált Theodor W. Adorno által képviselt teorémát, mely Mahler zenéjét a törés elve alapján magyarázta, a freudi jellemzéssel összecsengően. Eszerint Mahler a banalitás világának festésével és e világ megtörésével éppen a közönségességet kívánta meghaladni; zenéjében a mindennapiság éppen a túlhangsúlyozott alpáriság révén jut el önmaga megváltásához. Vagyis: Mahler mondhatni a banalitás ördögével kívánta elűzni a giccs ördögét. Fischer felfogásában így aztán minden sokkal pregnánsabb volt, mint megszoktuk: a ländler háromnegyedes lejtése a második tételben minden pillanatban azzal fenyegetett, hogy egy Bécs környéki zöldvendéglő alapritmusává válik, ugyanakkor nem messze a haláltánc dobogásától; a vastagon felrakott zenekari színek harsányan üvöltöttek az arcunkba, mégis minden hang a fölényes irónia jegyében állt: Paraszt Brueghel ecsetjét a végtelenül kifinomult Paul Klee vezette itt. Ellenőrzött hisztéria volt ez, hogy aztán a harmadik tétel zsolozsmáló vonóskarában mégis eljussunk a csillagokig, a pőre szépségig, mely gyógyít és eltakar. Hogy mit? Talán a világ rettentő banalitását. "Nincs oly zene a földön, mely a miénkkel összevethető lenne" - énekelte Miah Persson a negyedik tételben. A 4. szimfónia előadását hallva a hallgató is hasonló érzésekkel hagyhatta el a koncerttermet.