Már többektől hallottuk, hogy miattunk kezdtek el Cseh Tamással ismerkedni

Miért épp SICC?

Nincs erre igazán jó sztorim. Meghívták a MOMkultba a Frontátvonulást. Akkor már láttuk, hogy ennek az egésznek társulatilag lesz jövője, „a Színház- és Filmművészeti Egyetem tavaly végzett zenés színész osztálya” viszont nem a legjobb név. Erős csúszásban voltunk az anyagleadással, mert nem találtunk semmilyen használható nevet. Rövid szót akartunk, nyelvhez nem feltétlenül köthetőt és konkrét jelentés nélkülit, hogy ne lehessen előre kategorizálni bennünket. Kínlódtunk, meg aztán untuk is a keresgélést, aztán Sas Zoli hirtelen bedobta ezt. Azonnal lájkolta mindenki. Én meg gyorsan elküldtem a MOMkultnak, hogy végleges és visszavonhatatlan legyen.

A Cseh Tamás–Bereményi Géza-lemezből készült Frontátvonulást egyetemi produkcióként mutattátok be, és azóta is játsszátok folyamatosan. Tudatosan, eleve társulat-létrehozási céllal készült, vagy az, hogy társulattá alakultatok, inkább a siker következménye?

A Frontátvonulás azért készült, mert szerettem volna kipróbálni magamat rendezőként, és ezt az egyetemen különösebb nyomás nélkül megtehettem, ráadásul pályázhattam produkciós támogatásra is. Ebből meg persze rengeteg családi és baráti segítségből csináltuk meg a díszlet vasszerkezetét. Aztán két hónapig próbáltunk úgy, hogy közben mindig hiányzott valaki, mert már színházi gyakorlaton voltunk, de valahogy mégis összeállt az egész. Valószínűleg azért, mert barátok vagyunk, mert hittünk benne, és mert amikor együtt tudtunk lenni, akkor nagyon nyomattuk.

Konfliktusmentesen?

Jaj, dehogy! Az a mindennapokban is elkerülhetetlen, nemhogy az alkotómunkában. Viszont feszültségmentesen, ami sokkal fontosabb, mert a színház ebből a szempontból „veszélyes üzem”. Őszintén kíváncsiak vagyunk egymásra, és ez azt is jelenti, hogy normálisak tudunk lenni egymással, persze, hogy veszekszünk, de utána megyünk tovább, mintha mi se történt volna. A hierarchia csak annyit jelentett, hogy az enyém volt az alapkoncepció és ha kellett, a végső döntés is, de minden mást közösen oldottunk meg.

Ez a SICC Production működésére is áll?

Abszolút. Az igaz, hogy a legtöbben még hozzám kötik a társulatot, és tényleg én ismerem az előadásainkat teljes szerteágazóságukban, én tudok technikai kérdésekre válaszolni, ezért engem keresnek fesztiválszervezők, de hacsak nem valami sürgős ügyről van szó, semmiben nem döntök egyedül. A név kitalálása volt szerintem a vízválasztó, hogy eldőljön, tudunk-e így működni. Havonta egyszer-kétszer vannak amolyan társulati üléseink, jellemzően este tíz után, miután már mindenki lejátszotta az előadását, és akkor reggelig tart a megbeszélés az előre összegyűjtött témák mentén. De ezeket se úgy képzeld, mint valami formális gyűlést, egyszerűen csak dumálunk, bedobunk ötleteket, vitatkozunk. Nem játsszuk azt komolykodva, hogy mi most egy színház vagyunk. Igyekszünk úgy működni, de alapvetően mi egy baráti társaság vagyunk, akik nagyon szeretik a színházat, és azt együtt akarják csinálni.

Azt mondod, nem döntesz semmiben egyedül. Ez azért van, mert félsz a felelősségtől, vagy inkább azért, mert ti már egy egészen más közegben szocializálódtatok?

Egyrészt azt gondolom, hogy egy csomó dologra még nem állok készen, de szerencsére ott vannak a a szüleim, a tesóim, a nagymamám és a barátaim, akikhez bármikor fordulhatok, ha segítségre van szükségem, másrészt meg ténylegesen másképp szocializálódtunk. Magától a felelősségtől egyébként nem félek, de a SICC-ben nincs köztünk semmiféle hatalmi rangsor. Egyébként azt hiszem, minden a felvételi utolsó rostáján kezdődött. Négy csoportra osztottak bennünket, és véletlenül kerültünk össze már akkor sokan a csapatból. Nagyon hamar jóban lettünk, meg el is szomorodtunk, hogy milyen rossz lesz, hogy a felvételi után elválunk, mert nyilván nem vesznek fel mindannyiunkat. De Novák Eszter valami miatt megvett bennünket, szerintem azért, mert látta, hogy az első pillanattól csapatként tudtunk működni.

Valójában a magatok producereként működtök.

Fura ez, mert nagyon sok dologról közben vagy utólag derült ki, hogy jé, ezt mi már csináljuk. A producerkedés is ilyen. Mivel ez is kezd komolyabbá válni, nemrég céget alapítottunk. A SICC Production Kft.-nek van könyvelője, egy gyerekkori barátom személyében ügyvezetője, aki ha kell díszletet is pakol, egy másik barátom jogi tanácsot ad, van egy szuper művészeti titkárunk és asszisztensünk. Szóval lassan kezd kialakulni egy csapat körülöttünk.

És közben épül egy repertoár, amelyben a Frontátvonulást követte Nagy Feró Hamletje (kritikánk az előadásról itt olvasható – A szerk.). Arról már több interjúban beszéltél, hogy milyen személyes kötődésed van ezekhez a lemezekhez, hogy ezt hallgatták a szüleid, ezeken a dalokon nőttél fel. De ezen túl mi a választás oka?

Zenés színész osztályba jártunk, ami azt is jelenti, hogy erős a zenei küldetés- és neveléstudatunk. Rengeteg zeneileg silány dolog van a világban, és döbbenetes mennyiségű ember fogyasztja azokat. A Frontátvonulás meg a Hamlet viszont jóval több, mint két tisztességesen megcsinált lemez: dramaturgiailag átgondolt, jól felépített és óriási szabadságot adó zenés színházi alapanyagok. Fiatal csapatként úgy érezzük, hogy kötelességünk kevésbé ismert vagy elfeledett dolgokat is elővenni, leporolni, vagy esetleg felmutatni egy különös zenei világot.

Kicsit olyan ez, mint a leletmentés. Már több nézőtől kaptuk azt vissza, hogy miattunk kezdett el Cseh Tamással ismerkedni vagy hallgatta újra a lemezeit, és ez szuper érzés. Meg az is szuper, hogy valaki eljön mindenféle előítélet nélkül a Hamletre, és azt mondja, „hú, mennyire kemény volt a Nagy Feró”, vagy hogy mennyire jól van ez a zene összerakva. És nekünk ez jelenti a visszaigazolást arra, hogy ne vegyünk elő valami agyonjátszott dolgot. Nem mondom, hogy nem jutunk el oda, hogy mi is egy úgynevezett klasszikussal jövünk ki – és az mindegy, hogy az prózai vagy zenés darab –, de egyelőre annyi más fontos történetet szeretnénk elmesélni. Előítélet nélkül, csak arra figyelve, hogy értékes anyag legyen.

A zene kapcsán találtatok egymásra az Akváriummal?

Játszottuk itt a Frontátvonulást egyetemistaként, ami nagyon jól sikerült, utána indult el egy közös gondolkodás. A Hamlet már az első közös projektünk, aminek a bemutatóján közel 500 ember jelent meg. Egyrészt fantasztikus, hogy egy új közönséghez értünk el, de azon még dolgoznunk kell, hogy a színházasok itt is ránk találjanak, a közösen alapított Akvárium Színházi Műhelyben.

Brutálisan rossz helyzetben vannak a független színházak, erre itt vagytok ti, akik öntevékenyen szervezkednek, és egészen váratlan választ adnak a kilátástalannak tűnő szituációra.

Azt azért ne felejtsük el, hogy mi könnyebb helyzetben vagyunk, hiszen mindannyian vagy kőszínházban dolgozunk, vagy ha nem, akkor szabadúszóként is szerencsére sok a munkánk, így a SICC valódi szerelemprojekt tud lenni. De persze látjuk azokat a régóta működő társulatokat és csapatokat, akik hirtelen nagyon rossz helyzetbe kerültek. Velük kapcsolatban természetesen ott van bennünk a szakmai szolidaritás, tudjuk, hogy nagyon nehéz helyzetek vannak. Sokan mondták, hogy őrültség ebbe most belevágni, hát mi azért inkább megyünk előre.

Mentek, nem pedig menekültök?

Megyünk bizony, mert irgalmatlan mennyiségű tervünk van, amit szeretnénk megvalósítani! Most is két előadást próbálunk már. Van egy listánk: mindenki bedobta a régi álmait, és ebből szemezgetünk. A legutóbbi bemutatónk, a Majd ha fagy is ilyen, ami hajléktalan költők verseiből és novelláiból készült reneszánsz dalokkal. Zoli és Dávid sok éve szerették volna megcsinálni, és most lett rá lehetőség. A csapatnak azok a tagjai, akik nem szerepeltek az előadásban, producelték, menedzselték vagy egyszerűen csak segítették az előadást. Sokat dolgozunk azon, hogy jól, hatékonyan működjünk, konkrét feladatokra vannak például kisebb csoportjaink, és mindenki beszámol az elvégzett munkáról a már említett társulatikon.

És igen, borzalmas, ami a független területtel történik, mert szükség van olyan színházakra, amilyenek mi is vagyunk, ahol termelési kényszer nélkül lehet létrehozni izgalmas dolgokat, de ha most ilyenek az adottságok, mi ezekhez próbálunk nem is alkalmazkodni, inkább másképp hozzáállni. Nem szeretnék úgy tűnni, mint aki iszonyú tapasztalt és bölcs és birtokában van az igazságnak. Azt remélem, hogy a választásaink mutatják, mit képviselünk. Engem egyébként is megijesztenek a szélsőségek, a véglegesség, a teljes rugalmatlanság, ha valaki kijelent valamit, és onnantól mereven ragaszkodik hozzá. A SICC-ben az is nagyon jó, hogy tudunk magunkon röhögni, akár a leglehetetlenebb helyzetekben is.

Mint egy fiúöltözőben?

Vannak azért csajok is velünk folyamatosan, a különböző projekteken! Varga-Járó Sári mellett a húgom, Krasznai Bora, a Hamletben játszott Gálhidy Sári, a Majd ha fagyban Szaplonczay Mária, aztán ott van Haselbach Ivett, aki az asszisztensünk meg a lelki támaszunk, és Mészáros Zsuzsi művészeti titkár, aki a csúcsok csúcsa. És egyáltalán nem arról van szó, hogy kizárnánk bárkit, mert ez nem a nemtől függ. A SICC alapja a barátság. Nem gondoltam volna, hogy már ennyire piciben is mennyi döntést kell meghoznunk, de úgy érzem, ez törés nélkül egyelőre csak egymás között működik.

Rendben vagy szakmailag? Nincs semmi, ami hiányzik?

Olyan nincs, ami miatt szomorkodnék, hogy még nem jött össze, inkább olyan van, amire vágyom, hogy összejöjjön. Bakancslistám sincs, de az már nemegyszer megtörtént, hogy néztem egy előadást, és arra gondoltam, milyen jó lenne ezt együtt megcsinálni a SICC-cel. Egyébként szerencsére vannak színészi munkáim, és a jövő évadban lesznek újak is, ami határtalanul boldoggá tesz, mert kíváncsi is vagyok, és tanulni is szeretnék. Egészen fantasztikus érzés belépni egy kőszínházba, és iszonyú megtisztelő, hogy tapasztalt, nagy művészek kollégája lehetek, és sok barátság köt ezekhez a helyekhez is. De isteni lenne, ha öt éven belül a SICC lenne a munkahelyünk.

A SICC Production a Frontátvonulást július 28-án játssza a Városmajori Szabadtéri Színpadon, július 30-án duplázik a Hamlettel az Ördögkatlanon, augusztus 26-án pedig évadnyitásként fesztivált rendez az Akvárium Klubban.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu