Hogyan éled meg a jelenlegi helyzetet?

Amennyire lehet, jól. Az elején úgy éreztem magam, mintha egy disztópia közepén ülnék, és Isten, akár egy sakkfigurát, rakosgatna ide vagy oda. Vagy lehet, hogy nem Isten. Sokat gondolkodtam rajta, hogy akkor most tényleg ez-e a valóság, esetleg egy balfék sorozatgyilkos fejében élem az életem. Még mindig azt érzem, hogy minden csak fikció, ami most történik, vagy úgy látszik, mintha történne. Még jobban felértékelődött számomra a kétely, a radikális kétely. De amúgy sok pozitív része is van ennek a sci-fi létnek. Több időt töltök a családommal: nagy beszélgetések jobbról, közepes veszekedések balról. Mondjuk a kedvenc sörözőm nagyon hiányzik, illetve a regénybe illő figurák, akik oda járnak iszogatni, beszélgetni. És az edzőterem is, oda mehetnék hivatalosan, de inkább az óvatosságot választom. Közben azért elindítottam a Tapsrend: töredékek fertőzötteknek Facebook-oldalt, ahová napi szinten írok olyan majdnem prózaversszerű dolgokat, igazából nem is tudom, miért, talán a kétely miatt. Saját fotókat is rakok ki hozzájuk és Ferenczi Gábor Bajóton élő képzőművész barátom alkotásait, amiket nagyon szeretek. Igazán eredeti, felkavaró és hatványozottan ironikus képek.

Mi volt a legutóbbi kulturális élményed, amire szívesen emlékszel vissza?

Még a járvány, vagy az annak látszó valami előtt voltunk a családdal a Duda Éva Társulat Utópia című zseniális előadásán a Jászai Mari Színházban. Ők valami nagyon különlegeset képviselnek, bár egyáltalán nem értek a kortárs tánchoz ( miért is kellene?), csak érzem. Ezeknek a táncosoknak minden mozdulatuk egy vers, és ez a legtöbb szerintem.

Kérlek, ajánlj három olyan művet, amit most olvasol/nézel!

Újraolvasásban vagyok éppen, megint Földényi F. László A melankólia dicsérete című könyvét olvasom párhuzamosan Czeslaw Milosz A rabul ejtett értelem című könyvével – valahogy most az esszék tesznek jót nekem. És akkor megy a játékos ráolvasás is, hogy Milosz mennyire lehetett melankolikus a szövegei alapján, mármint ahogy Földényi meghatározza azt. Bár inkább érzem, hogy mit gondol róla, minthogy érteném. Egyébként mindkét könyvet regényként is lehet olvasni, legalábbis én így olvastam. De az is lehet, hogy hülyeségeket beszélek, sebaj. És nemrég fejeztük be a Ray Donovan című sorozatot a kedvesemmel. Pollágh Péter ajánlotta, és nagyon behúzott minket vagy másfél hónapra, igazi pszichológiai látomás az egész.

Szerintem ez a folyamat már most elkezdődött, gondoljunk csak a karantén-drámákra, de ha tovább megyek tudományos irányba, ott van H. Nagy Péter készülő könyve a karanténkultúráról. Biztos, hogy sokan fogják majd tematizálni ezt az egészet, ha vége lesz a járványnak, „divat” lesz reflektálni rá, ami abszolút érthető. Ez a mostani járvány vagy a járvány árnyéka biztos, hogy valamilyen módon átalakítja a gondolkodásunkat, nyomot hagy az emberi pszichén, és ha nem is mindig explicit módon, de be fog épülni az irodalmi művekbe is. Ez a fikció, amiben most vagyunk, mindenkivel történik, mindenki megéli valahogy, tehát elkerülhetetlen, hogy ne foglalkozzon, foglalkozzunk vele. Én mindig utáltam, amikor hirtelen rárepültek írók az aktualitásokra, ilyen-olyan motivációkkal a mellényzsebükben, és lám, most én is ezt csinálom. Saját magamtól is hideg futkos a hátamon, ha ebbe jobban belegondolok.

Az interjúsorozat többi része itt olvasható.