A zenés komédiának hirdetett előadás zenei és koreográfiai összetevője majdhogynem mellékessé sápadt, mai zamata hiányzik, s alig valamit villant fel a darab 1956-os alapformájából. Persze ahogy telnek az évtizedek, ez a sorsa a muzsika szárnyain röptetett legtöbb színműnek: folyton átírják, áthangszerelik őket. Az Irma, te édes már a megfilmesítéskor (1963) jókora beavatkozást viselt el. Például utóbb nem a komponista Marguerite Monnot-nak (azaz már csak az örököseinek) termett babér: André Previn kapta a legjobb adaptált filmzene Oscar-díját. Alexandre Breffort szövege, Raymond Legrand koncepciója is rengeteg változáson esett át.
Magyar Attila rendező tempósan-iskolásan igyekszik lendületbe hozni a mesét. Ehhez konferansziéként (Bob) alkalmazza saját magát: pergő beszéddel orrunkra köti, aminek legalább részben a látottakból kellene kiderülnie. Debreczeny Borbála kamaraoperettes benyomást keltő, praktikus díszletében a fényüket futtató villanyégők adnak ritmust a műfajnak és a sztorinak. Sok a pótbeszéd, pótmozgás, egymást érik a rosszabbnál rosszabb betoldott nyelvi és játékpoénok, lejárt szavatosságú tréfák.
Szünet után a lomhaság tarkabarka fürgeségbe vált. Ha ezzel nem sértenénk P. Howard szellemét, Rejtő Jenő-i humorforrásokat, közelítést emlegetnénk. Magyar Attila kikiáltói jelenléte ? óriási túlzással ? ekkor a brechti közlő-mozgósító technikára emlékeztet. Az egész vircsaft jobban-rosszabbul összehordott kabaréra. A szó mesterségbeli jelentésének értelmében nem beszélhetünk rendezésről. Ahogy Beleznay Endre ? Bob szerepében Magyar váltótársa ? nyilatkozta: ?Szabadjára vagyunk engedve?. A szinte kontrolltalan munka néha kelthet derűt. Nem először fordul elő, hogy Magyar teljesen nonszensz színpadi jelenlétet tanúsítva garázdálkodik: él vissza saját (pár esztendeje még sokkal gyümölcsözőbb) komikusi tehetségével, de istenáldotta talentuma még ebben az elengedettségben is megnyilatkozik. A második rész bírósági jelenetét ? az Oscart kényszerűségből ?megölő? Nestor felett ítélkeznek ? az ő ügyvéd-karikatúrája generálja, s innentől végre az Irmát pátyolgató bűnözői hármas is vele tart. A süket-viccekből dolgozó Urmai Gábor (Mimóza), az etnikai tájszólást gyakorló Máté Krisztián (Robi) és az okoskodó vagányság kis trükkjeivel próbálkozó Szakács Tibor (Jojo) a slusszpoénban háromkirályokként járulnak az ikreit (a kis Nestort és a kis Oscart) világra hozó Irma elé. Gáspár, Menyhért és Bolti Ár ajándéka: elektromos kés, kávéfőző, porszívó.
Pintér Gábor és Stubnya Béla három-három szerepben is hordja Harák Judit jelmezeit, majdnem találomra kísérletezve a karakter-minimumok kikeverésével. Magyar Attila antirendezését leginkább Tóth Sándor sínyli meg. Az álszakáll és szemüveg fel-le kapdosásán, a gyorsöltözésen kívül nyomát sem észlelni, hogy a két ? ezúttal még életkorban sem nagyon eltérő ? férfi között mélyebb hasonlóságokat és különbségeket óhajtana kimunkálni. Beéri a figura informatív megtestesítésével. A címszereplő Nagyváradi Erzsébettel együtt kívül rekednek a többiek ritka nevetést, a végén vékony tapsot arató igyekvésein. Szerencséjükre. Nagyváradi kedves, mozgékony színi jelenségként korrekten eleget is tesz az Irma-illúzió felkeltésének.
A kvázi szóval a művelt Oscar/Nestor (két évet ült az egyetemen) puhatolja Irma érzelmeit. A lány nem érti, de lelkesen, szerelmetesen szajkózza a becses kifejezést, melyet azután még többször is kimondanak, értelmeznek. Magyar Attila kvázi rendezést tett színpadra. Látszólagosat. Legjobb esetben.
