Mit árul el rólunk a Labubu és Bozó Szabolcs?

Első pillantásra gyermeki báj sugárzik belőle. Nagy szemeivel és kicsi testével a Labubu a japán kawaii-esztétika logikáját idézi. De mosolya nem ártatlan: szabálytalan fogsora, groteszk vigyora megbillenti a cukiságot, és enyhe borzongást, feszengést, sőt fenyegetettséget hív elő. Ez a kettősség teszi igazán érdekessé: a Labubu egyszerre simogatja és provokálja a néző tekintetét.

A kawaii-kultúra a 20. század második felében Japánból kiindulva vált globális irányzattá. A gyermeki arányokat idéző, kölyökszerű karakterek mindenkire hasonlóan hatnak: gondoskodási reflexeket váltanak ki. A túlméretezett szemeket, a nagy fejet és kicsi testet univerzálisan kedvesnek és szerethetőnek látjuk (lásd: neoténia). Nem véletlen, hogy a Disney-figurák, a Pokémonok vagy a Hello Kitty is hasonló logika szerint épül fel. A Labubu esetében azonban az édes felszín mögött felvillan valami baljós: a groteszk torzulások nyugtalanságot csempésznek a kedvességbe. Ez az elmozdulás vezet át a groteszk fogalomkörébe, amelyet a modern gondolkodók közül Mihail Bahtyin írt le a legérzékletesebben.
 

Szerinte a groteszk lényege, hogy össze nem illő dolgokat fűz egybe, feje tetejére állítja a megszokott rendet, egyszerre váltva ki nevetést és félelmet. A karnevál logikája szerint a groteszk felszabadító: a világ határai feloldódnak, a születés és a halál, a komoly és a nevetséges összekapcsolódik, és a nevetésben feloldódik a félelem. A Labubu pontosan ebbe az esztétikai hagyományba illeszkedik: a néző kacag rajta és megriad tőle, egyszerre érzi játékosnak és idegenszerűnek.

Ez a határhelyzet, amelyben a cukiság groteszkbe fordul, a kortárs művészetben is jól ismert. A magyar származású, Londonban élő Bozó Szabolcs festményein színes, állatszerű figurák bukkannak fel, amelyek első ránézésre gyermeki ártatlanságot sugallnak, ám torz arányaikkal, harsány színeikkel és vad expresszivitásukkal gyorsan átlépnek a groteszk tartományába. 

Hasonló kettősség figyelhető meg Murakami Takashi univerzumában is, amelyben a mosolygós virágok és aranyos szörnyecskék egy időben hordozzák a kawaii báját és a horror feszültségét. Yoshitomo Nara is gyakran fest hatalmas szemű, aranyosnak tűnő gyerekeket, akik azonban gonoszan néznek vissza ránk, cigarettát szívnak vagy kést szorongatnak, de Kaws ikonikus, játékfigura-szerű szobrai, Mickey Mouse-féle karakterei üres szemükkel és szétbomló testükkel szintén a Labubu logikáját hordozzák.

Guillermo Lorca chilei festő képein gyönyörű, barokkosan megfestett kislányok és állatok jelennek meg, de az idilli látványt szinte mindig valami baljós, groteszk elem bontja meg: vér, erőszak, torz lények vagy szürreális helyzetek. Ez a kettősség – a klasszikus szépség és a nyugtalanító groteszk együttélése – ugyanazt a paradox esztétikai élményt hozza létre, mint a Labubu esetében a cukiság és a torzulás keveredése. A nyugati szcénában Mark Ryden porcelánarcú gyerekei és állatkái teremtenek hasonlóan édes-borzongató élményt, míg Magyarországon Nyíri Orsi tobzódó horror vacui kompozíciói vagy Verebics Ági ember–állat hibridjei mutatják meg, mennyire termékeny lehet az átjárás cukiság és groteszk között.

És hogy miért éppen most válhatott ekkora ikonná egy torz vigyorú figura? Mert a Labubu nem pusztán sikeres kereskedelmi termék, hanem egy korszak vizuális önarcképe. A mai vizuális kultúra egyik paradoxona, hogy egyszerre vágyunk a cukiság nyugalmára és a groteszk nyugtalanító izgalmára. Formákat keresünk, amelyek otthonosságot, biztonságot sugallnak, ugyanakkor a bizonytalanság, a szorongás és a jövőtől való félelem élményét sem tudjuk elkerülni – és ezeket a groteszk képes játékos formában feldolgozhatóvá tenni. A Labubu tehát nem pusztán szórakoztató figura, hanem olyan kulturális kód, amelyben a vigasz és a szorongás együtt jelenik meg. Játék és bálvány, humorforrás és a szorongás tárgya – Bahtyin karneváli bohóca, aki szabadon ugrál a kategóriák között.