Sok boldog születésnapot, Lackfi János!

Hogyan ünnepled a születésnapod?
Az a perspektíva nem hoz lázba, hogy egy nagy fotelba beüljek, és hallgassam, amint mások égbe menesztenek, vélt vagy valós kiválóságaimat méltatva. Akkor már inkább álljak én is a színpadon, olyan társakkal, akikkel szívesen dolgozom, és közösen adjunk valamit a közönségnek. Mert az elmúlt 34 alkotói évem is erről szólt: szétosztani az összegyűjtögetett életleleteimet.

A MOM központban terveztünk idén tavaszra három nagyszabású koncertet, de ezt a kavargó vírushelyzetre tekintettel áthelyeztük a jövő évre. Lackfi50+1, ez a jelszó. Lesz Kaláka, Lovasi, Racka, Malek Andi, Tompos Kátya, két lányom is énekel majd. Na de addig is… A zsámbéki színházi esték alkalmával azért fellépünk Dorottya lányommal, és lesz egy közös estünk Vecsei H. Miklóssal a #jóéjtpuszi című kötetem kapcsán. A Zemplénfeszten is lesz két önálló estem, és persze mindig sok örömöt ad a Művészetek Völgye, ahol tíz napon át folyamatosan színpadon vagyok. Ott mutatjuk majd be egy érdekes, a POKET-sorozatban megjelent régebbi munkámat könyvalakban, Dupla medve címmel.

Kell-e összegezni az eddigieket az emberélet útjának felén?
A kerek évforduló mindenképp erre ösztönöz. Nekem tetszik ez a félszáz; úgy érzem, nem lazsáltam. Kedvtelve legeltetem a tekintetemet kisded nyájamon: hat gyerekemen, négy unokámon, szép házunkon, 61 könyvemen. A következő év pedig az elengedésről szól majd; biztos, hogy nagyon keveset fogok fellépni. Az eddigi évi 120–150 szereplés helyett most igyekszem tartani a havi egyet. Persze ehhez hozzájön még a netes kreatívírás-képzésem és a kapolcsi napok. Igyekszem összegezni sok mindent, és örömmel nézem, amint az évek munkái összeérnek. Aratok is, vetek is, jó évjáratok fognak itt kikerekedni!

Voltak-e olyan pillanatok ebben az ötven évben, amikor volt időd megpihenni?
Van egy pörgős énem és egy meditatív. A karantén segített az utóbbinak: több időt szánok imasétára, szemlélődésre, felhőnézésre, kertben dolgozásra; próbálom visszafogni a workaholizmusomat. Vasárnap egyáltalán nem dolgozom, Istennel meg a családommal időzöm. Amikor négy kiröppent gyermekünk valamelyike hazajön, és társasjátékozunk vagy beszélgetünk, vagy amikor a feleségemmel tudunk kettesben lenni, az mind-mind nyugalmi idő. De persze még elalvás előtt is állandóan agyalok, „gyorsreagálok”, fejemben formálódik az eljövendő regények cselekménye.

Ha visszatekintek a pályádra, akkor mindig egy olyan embert látok, aki képes hidat verni a magaskultúra és a közönség között. Mennyiben missziód, hogy lerángasd az irodalmat az elefántcsonttoronyból?
Mindig is azt a jó hírt hirdettem, hogy az elefántcsonttorony babona, kamu, nem létezik. Az irodalom világába belépni teljesen természetes és egyszerű dolog. Akiben benne van a kutyavér, annak lehetősége és kötelessége, hogy megmutassa, az íróféle is ember: ugyanolyan botladozó, hol ügyesebb, hol ügyetlen, érző, valóságos köznapi ember, mint bárki más. Nem vagyunk kiválasztottak. Vagyis de. Annyira, mint bárki más. Itt mindenki VIP.

Kezdetben te is nagy, komoly költőnek készültél, az első köteteid még a felnőttekhez szóltak. Most hogyan definiálnád magad?
Író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász vagyok. Mert küzd az ember a szövegekkel, égnek oltandó vagy gyújtandó tüzek a lélekben, s elég sok emberi indulatot is terelget a művészet. Köteteim fele felnőtteknek, fele gyerekeknek szól. Beszélek a lehető legtöbb korosztályhoz. A legfontosabb, hogy íróember vagyok, sőt író ember… Ember, aki ír. És minden más ebből következik.

Melyik az a 19–20. századi költő, akinek az alkatához leginkább közel érzed a saját költői hangod?
Kettőt szoktam mondani egy helyett, mohó vagyok. Weöres sokarcúsága, játékossága, minden maszkot felöltő, minden formával kísérletező alkata elképesztően inspirál. Csakúgy, mint Kosztolányi embersége, kölykös komolykodása, lázas lüktetése. Ja, és tekintve, hogy legnagyobb sikereim prózakönyvek, Örkényt és Karinthyt is muszáj említeni, hiszen a groteszk, az abszurd, a fájdalmas komikum kihagyhatatlan.

Van előtted egy olvasó az írás során?
Nem lát olyankor olvasót az ember, csak bötűt meg bötűt. De az már eldől az elején, hogy felnőtteknek vagy gyerekeknek fog szólni, próza vagy vers; milyen formákat, trükköket vetek be. Van a fejemben egy buborék, amit a műnek majd ki kell töltenie. Afféle öntőforma: csak szépen bele kell nyomni az anyagot, hagyni megszilárdulni, kavargatni, aztán csiszolgatni sokat, míg elkészül.

Másképp kell szólni a gyerekekhez, mint a felnőttekhez?
Vannak átfedések, mert sok felnőtt szeret gyerekverseket olvasni. Mindamellett gyerekekhez szólva érdemes ismerni a világukat, a szavaikat, nem elbeszélni a fejük felett, őket foglalkoztató dolgokról szólni. Például hogy mi van, ha egy elefánt berúg a hullott gyümölcstől… Vagy ha egér szabadul be az osztályterembe… Érdemes gyerekszemmel nézni a világot. Nem oktatni, vagy csak nagyon áttételesen. Lehet beszélni tabutémákról: halálról, drogról, bármiről. Csak legyen benne dinamit.

Nagyon sokféle nyelvi regiszterben tudsz megszólalni.
Nagyon érdekel a mások beszéde, szavajárása; tömegközlekedésben, internetes hozzászólásokban folyton pecázok, szavakat nyúlok. Lesem, hogyan köszön valaki, „szia, uram” vagy „csocsi-csumi” vagy „szervusz, vízibusz”… A szavakból rögtön kirajzolódik a karakter. Sokszor el is kölcsönzöm egyik-másik szörnyeteg kifejezést, és mindennapi szóhasználatommá válik. Aztán néha lehámlik róluk az irónia, és ott állok talpig mások levetett verbális atlétájában, susogójában… Nehéz szakma ez, sok kockázattal és mellékhatással. Ellenben így sokféle figurát elő tudok rántani a kalapból, ha írás közben szükségem van rájuk.

Változtatott a hangodon az apaság?
Naná, még szép, a fiam-lányaim miatt kezdtem el gyerekeknek írni. És a felnőtteknek szóló műveimre is rányomta bélyegét az a félelmetes asszociációs készség, amit a gyerekek spontán és virtuóz módon használnak. A feldúlt lakást kinevezik Magyar Kosztársaságnak. A felújítás alatt álló házra felnézve azt mondják, fel van „bálványozva”. És egy-egy ilyen apró félrehalláson az egész univerzum csodásan a feje tetejére áll.

Hogyan éled meg az apaságot, a nagyszülőséget?
Érzelmileg egészen döbbenetes tapasztalat az apaság. Amikor ott állsz a szülőszobán, karodban egy apró élettel, amely nemrég még a feleséged egyik testrészeként funkcionált… Az valami nagyon erős dolog, komolyabb, mint 120 kilót felemelni. A férfiember amúgy kompetitív lény, szeret nyerni, elsőként célba érni. Nos, amikor a gyermekedet tartod, akkor nem azért vagy pótolhatatlan, mert egy nővérke nem fogná profibban, hanem mert te vagy te. Nehéz is férfiembernek ezt megszokni, hogy a gyereke mellett nem feltétlen kell ügyesnek, erősnek, „jó fejnek” lennie. JELEN kell lennie. Brutálisan szép kihívás.

Mivel minálunk a nemzedékek összecsúsztak, a legkisebb lányunk, Julcsi született nagynéni. Amikor megszületett, Vilmos unokánk már három hete világra jött. Szóval Julcsi megszületett, s hopp, máris nagynéni. Éppen ezért nem vagyunk igazi babusgatós, lerohanós, gyerekszétszedős nagyszülők, hiszen hasonló korú kicsink szórakoztat minket 24 órában. Viszont ha jönnek az unokák vagy mi megyünk látogatóba, az megint csak nagyon mély élmény.

Úgy képzelem, nálatok folyamatos a nyüzsgés. Ki kell ebből vonulni a csendbe, amikor írsz?
Ha csak csöndben tudtam volna írni, sosem írok semmit. Vagy legfeljebb éjszaka. A gyerekzsivaj inspirált, egész minitörténelmek zajlottak le előttem. Nagyon hálás vagyok az alkatomért, hogy tényleg bárhol, bármikor tudok és szeretek is írni. Volt, hogy 48 négyzetméteren laktunk hatan, és az egyik szoba a munkahelyemként is funkcionált. Ez felkészített arra a több száz színpadi improvizációra, amikor egyáltalán nem zavar, hogy a zenészek zenélnek, hanem alkothatom alkalmi művemet. Most már évek óta luxuskörülmények közt alkotok itthon, az alagsorban van a dolgozószobám. Könyveim és jegyzetfüzeteim a kezem ügyében... Mintha igazi író lennék, juhú! Olykor felvonulok azért a konyhába, hogy egy kis élet vegyen körül alkotás közben.

Napi penzum az írás nálad. Miért fontos, hogy egy író mindennap írjon?
Zenésztől sose kérdik, zenél-e mindennap, hiszen az természetes. Én is örülök, ha gyakorolhatom a szakmámat. Berozsdásodás ellen is jó, funkcióörömet is ad, a megbízásokat is kipipálom. A lelkemet is borotválom ilyenkor, hiszen mindig rendbe teszek magamban valamit, valahányszor írok.

Régóta tanítasz kreatív írást mindenféle helyeken, újabban online, tavaly pedig megjelent a Hogyan írjunk verset? című könyved, ami különféle írói gyakorlatokat tartalmaz. Az írásnak melyik eleme az, ami tanítható?
Szinte minden trükk tanítható, de a tanár senki helyett nem válhat íróvá, senki helyett nem végezheti el a megfelelő munkamennyiséget. A jelenlegi kreatívírás-kurzusomnak érdemes nekivágni, ha valaki úgy érzi, hogy örömét leli az írásban. Nagyon sokrétű tevékenység ez: ima meg lélekfitnesz, mesélés meg kitárulkozás, kézműveskedés meg minőségi szórakozás.

Elképesztő sebességgel készülnek a könyveid. Miből fakad ez a fajta termékenységed?
Szeretném átölelni az életet, eljátszani minden jelenetét, akár a kisgyerek a maga playmobil-terepasztalával. Érdekel az ember a maga sokféleségében, ahogy képes a legjobbra és a legrosszabbra. Rettentően csodálatos és csodálatosan rettentő társaság vagyunk.

A köteteid közül azok a kedvenceim, amelyekben nagyon hangsúlyosan elődomborodik az egyedülálló humorod.
Volt egy sajátos, belső családi humorunk, ahogy ez a legtöbb háznál megvan. De az én kísérletezésem nem torpant meg a „házi humor” berkein belül. Folyamatosan nyomtam a külön műsort az iskolában, egy sikerültebb poénért bármit megadtam volna. Feltűnési viszketegség, nyilván. Egyetemi társaságban is szerettem mesecentrum lenni, nagy vicckészletem van fejben most is. Később íróként is rájöttem, hogy jó hasznát vehetem a humoromnak. A legjobb lepedékoldó: felröhögjük szépen a rosszkedvünket.

A groteszket is előszeretettel használod a gyerekeknek szánt írásaidban.
A groteszk, ugye, tragikomikum, azaz vegyes esztétikai minőség. Nagyon is sokat tanít a valóságról. Hiszen ami tragikus, az másfelől nézve ellenállhatatlanul mulatságos. Persze nem az a cél, hogy érzéketlenek legyünk mások szenvedésére, hanem hogy tudjuk: mindent lehet többfelől nézni.

Az írásaidban legtöbbször ott van a derű is, de a lényedből is árad egyfajta életöröm. De milyen az, amikor Lackfi János rosszkedvű, szomorú vagy dühös?
Alapvetően vidám természet vagyok, de természetesen engem is elkap olykor a düh, a szomorúság vagy a csüggedés. Barkácsolás közben felfortyanok, ha nem úgy működnek a dolgok, ahogy akarom. De tanulom a haragkezelést, elég sokat kupálódtam már. Nem akarom elnyomni a negatív gondolatokat sem, inkább csak átkelni rajtuk szép csendesen; átgázolni, mint egy folyón. Tudom, hogy hozzátartoznak az úthoz. És igen, tudok sírni. Szeretek is. Olyankor érzem, hogy élek, hogy ember vagyok, nem érzéketlen hústömb.

2011-ben egy pillanatra nagyon közel kerültél a halálhoz. Melyek azok a dolgok, amiket azt követően átértékeltél? 
Tulajdonképpen kész voltam akkor visszaadni az életemet Istennek. Pontosabban visszamenni hozzá. Szép és teljes életem volt; több minden történt velem, mint mással esetleg nyolcvanéves koráig. Jó néhány dolgon változtattam utána: kisebb fordulatszámon élek, kedves menedzserem sok szervezést átvett, jobban tervezek, listázok, összegzek. Igyekszem az igazán fontos dolgokra koncentrálni.

Változott-e akkor az Istenhez való viszonyod? Milyen a te Istened?
Felnőttkorom óta Istennel járok, de négy éve a Teremtő mellbe lőtt egy vállról indítós rakétával, azóta még intenzívebb a kapcsolatunk. Milyen az én Istenem? Elég döbbenetes. Ha nem volna, ki kéne találni. Csakhogy ilyet ember nem tud kitalálni. Az ember kitalálta, hogy az istenek hisztisek, vérszomjasak, kéjsóvárak, rivalizálók, kicsinyesek. Ő pedig szövetséget köt, s ha azt eláruljuk, mindig újraindítja. Ő adott lelket nekünk, minden szívdobbanásunkat neki köszönhetjük, mégis szeretne albérlő lenni a szívünkben. Pedig ő ott a tulaj. De ez neki miért jó? Hát mert szeretetből teremtett minket, hogy társai legyünk. Eléggé lehidal az ember, ha belegondol.

Hogyan találod meg a konkrét alkotás és a fellépések közötti egyensúlyt?
Nyilván elsősorban alkotó vagyok, de azért alkotok, hogy amit létrehoztam, eljusson a befogadóhoz. Nagy varázslat a színpad, de muszáj vigyázni a terheléssel, mert az utazás, a fellépés izgalma sokat kivesz az emberből, muszáj utána töltőre tenni magamat. Érzékeny egyensúlyi játék. A könyveket is röppályára kell állítani eseményekkel, a brandet is fontos karbantartani, a figyelmet is muszáj csigázni, de ha nem jut idő írni, az is frusztráló. Most például interjúzom ahelyett, hogy dolgoznék mindenki nagyobb örömére…

Olvasóként hogyan változtál az idők során?
Gyerekkoromban a kalandregényeket faltam. Viszont ebbe a körbe tartoztak nekem a nagy orosz realisták meg a magyar parasztregények is. 14 évesen rávetettem magam a Háború és békére, és ugyanúgy kivégeztem, mint a Hugo-féle Nyomorultakat. Szerettem nagyon Mikszáthot, Tömörkényt, az anekdotikus irodalmat is. Egyetemistaként, ha kikészített a tanulás, felballagtam a Csehov-novellákhoz vagy a Maupassant-polchoz, és szép lassan kimazsoláztam az összes kötetet. Mostanában Gion Nándort és Jack Londont vettem elő, eszméletlen atmoszférát teremtenek. Rengeteget olvastam Alice Munrótól, Vargas Llosától, Orhan Pamuktól, Murakami Harukitól. De rengeteget olvasok neten is; kortársakat, régieket, verset-prózát. És igen, figyelek rá, hogy az örömolvasót megőrizzem magamban: ne váljak betűszakivá, akinek mindig hátsó szándékai vannak.

Az talán természetes, hogy két író, könyvszerető ember mellett olvasóvá válsz, de mennyire volt evidencia, hogy te magad is művészi pályát választasz?
Tőlük jön az irodalom kézműves öröme. Az, hogy az írás-olvasás szépen illeszkedett paradicsomtermesztés, körteszedés, tyúketetés, kerítésfestés, dzsúdóedzéstartás, tetőtér-beépítés közé. Az apámék indította folyóiratnak köszönhetően láttam az irodalmat szerelőaknából. És persze az is igaz, hogy meg kellett találnom a saját utamat, és persze ki kellett válogatnom a saját szavaimat a nagy készletből, mint afféle irodalmi Hamupipőkének.

Készül a Vízen járni tilos! című életregényed, amelyben kisebb-nagyobb családi csodákat fogsz megosztani. Lesznek titkok, amelyekre majd most derül fény?
Őszre kész a kötet, afféle „családom és egyéb állatfajták”; már megvan az anyag, csak össze kell fésülni, lesz benne minden, mi szem-szájnak ingere. Bensőséges hangulata lesz, biztos akad pár olyan információ, amiről nem tudott a nagyközönség. Szó esik benne aszfalton szülésről, égből pottyant milliókról, földi boszorkányokról, nehezen szelídíthető bombanőkről, elpezsgőzött ösztöndíjról, felgyújtott lakásról, otthonkát viselő atomreaktorról, karácsonyi görényillatról vagy tetőről potyogó gyerekeket mentő angyalkommandóról…

Miket tervezel a következő ötven évre?
Alakul folyamatosan egy regény, amely két éven belül elkészül. Összeállt két novelláskötetre való anyag, valamint egy zsoltárokat és zsiványságokat felölelő, vaskos versgyűjtemény. Mostanában elkezdtem ritmikus prózalüktetésű, újfajta verseket írni; ez már, úgy érzem, a jövő zenéje, öt-hat év, míg beérik. Sztori és dallam van bőven; ha rajtam múlik, nem fogok unatkozni a következő évtizedekben. Remélem, az olvasók sem.

Nyitókép: Molnár Mihály 

Fotók forrása: Lackfi János