Lackfi János: „Nem tilos mulatni, érezni, szeretni, pörögni, létezni”

Lackfi János 2010 óta megkerülhetetlen alakja a Művészetek Völgyének: a Versműhelyben bábáskodik az új művek megszületésénél, a Kalákával élővé varázsolja kanonizált költőóriásaink verseit, a Momentánnal pedig improvizálnak egy estet. A költőt erről az intenzív jelenlétről, a Völgy hangulatáról és az alkotás mibenlétéről faggattuk.

2010-ben léptél fel először a Völgyben, Palya Bea frissen indult udvarában, ahol az esti koncert előtt és után személyes versrendeléseket teljesítettél. Milyen volt az első benyomásod a Völggyel és az ottani közönséggel kapcsolatban?

Maiasan szólva hatalmas fless volt az akkor nekem. Délután 6-ra hirdettük meg, hogy aki szeretne „instant verset" kapni (verskavicsnak kereszteltük el az akciót), az jöjjön, megadott témára rögtönzök neki. Az est elvileg 7-kor kezdődött volna. Igen ám, de mikor megérkeztem, ott ült, hevert, babzsákozott, függőágyazott már vagy nyolcvan ember. Nem kezdhettem el imprózgatni magánban. Úgyhogy belefogtam a felolvasásba.

Közben beállított még egyszer annyi ember, morcosan, hiszen ők pontosan érkeztek, a buli meg már megy egy órája. Rá kellett hát húzni egy újabb órácskát. Az egész után meghirdettük a versírós akciót is, akadt, aki másfél óra hosszat állt sorba egy személyes pársorosért. Este kilenc tájban még szonettet rendelt tőlem valaki megadott témában. Gorombát gondoltam, de kivágtam a rezet. És persze ámultam, hogy így is lehet, ennyi érdeklődés, várakozás, lelkesedés övezheti a verset.

Azóta minden évben aktívan jelen vagy a fesztiválon. Miben változot az évek során?

Az „ős-völgynek" Márta Pistával, Galkó Balázzsal igazi spontán értelmiségi-vircsaft-hangulata volt, a rendszerváltás (és a megelőző idők) nagy, szent kultúrközösségét hozta szikrázó bolondozással és nagyon komoly értékekkel. Ebből mindannyian igyekszünk továbbvinni valamit a magunk módján, legtöményebben talán Szirtes Edina Mókus udvarán érezhető ez a hangulat.

Közben Kapolcs fesztivállá nőtte ki magát, a táj, a közönség, az összetett művészi teljesítmény miatt viszont nem csak egy a sok közül. Szervezésében, lebonyolításában profibb lett a Völgy, de a közösségérzés felszításáról, a kultúra élvezhető voltába vetett hitről, az egyszerre vásári és minőségi szórakoztatásról nem mondunk le egy percig sem.

Volt meghatározó élményed ott?

Rengeteg fontos pillanat volt, hadd idézzem most Őze Áron és barátai (Dresch Mihály, Csík János, Lukács Miklós) mondhatni hagyományos versdélutánját, amelynél mintha megállt volna a rekkenő nyáridő! „Csak" versek, klasszikusok, igen ám, de belülről mondva, elemi erővel. A zene pedig továbbszőtte az elhangzottakat. Valaki el is ájult a tűző napon, a mentők csendben fellocsolták, a versek zengtek tovább.

De mondhatnám Színész Bobék dinamitos punk-Petőfijét is. Vagy a Misztrál esőkoncertjét, mikor a színpadon csápoltunk a vízözön közepette. Vagy a Mikó Istvános-Huzellás maratoni Ős-Kaláka-koncertet, amit még szívesen végtelenítettünk volna tovább.

Idén is folyamatosan jelen vagy és szerepelsz a Kaláka Versudvarban, például mindennap lehet veled találkozni a Versműhely programon.

Boldog és boldogtalan verseket írunk boldog-boldogtalannal. Száz-százötven ember gyűlik össze az udvaron, a rekkenő hőségben, akikkel szépen a csúcsértékig nyomjuk a kreativitás-gombot, és őrült módjára belevágunk a kalandba.

Dürenmatt mondta, hogy képzelete mindenkinek van, csak esetleg nem tud róla. Na, itt aktiváljuk az agyvihart, és sok pompás kortárs vagy klasszikus szöveg alapján közös erővel írunk vadiúj népdalokat, hexametereket, rakkendrolt, szabadverset.

Olyat, hogy „Én szeretem, ha valaki kasztanyettaként kattogtatja fogsorát". Vagy hogy „Hull a macska a fáról, / Alatta van a sátor, / Ej-haj cica-mica, / Szétszabtad a sátram". Vagy az Imagine dallamára, a Harcsa Veronikával közös dalszerző-műhellyel együtt énekelve: „Most képzeld el, hogy nincsen főni / Anyád sem fog már galuskát főzni". Jól mulatunk, tanulunk is egymástól, nem keveset.

Mit ad ez a közös versírás, a közös alkotás?

Az irodalom-tananyagban gigászok, zsenik, kolosszusok vannak, akik rettentő vajúdással szülnek remekműveket. Ez rémesen romantikus és elidegenítő kép az irodalomról, amely alapvetően játék a nyelvi lehetőségekkel, azok határain túl is. Az élet mint olyan (ebben megegyezhetünk) megfoghatatlan, elillan a kezünkből. Az irodalom mégis képes „letömöríteni", besűríteni, kézzelfoghatóvá tenni egy-egy érzést, pillanatot, gondolatot.

A jókedvű együtt-alkotás akár tragikus lelki tartalmakat is felhozhat, segíthet feldolgozni. Akik járnak a műhelyben, azt mondják, szellemi feltöltődést hoz nekik: bárcsak lehetett volna suliban így beszélni az irodalomról! Én pedig élvezem, hogy száz vagy százötven agyam van a szokásos egy helyett, és csak úgy röpdösnek az ötletek, mint a dobócsillagok.

A Versműhely mintha azt hirdetné, hogy mindenki költő, és rácáfolna arra, hogy az író egy elefántcsonttoronyba zárkózott, magányos figura...

Mindkét kijelentésben van igazság. Egyrészt csakugyan költő mindenki, a legtöbben kicsi gyerekként, szerelmes kamaszként vagy épp nyugdíjasként írnak verset. Szóban pedig tényleg mind próbálunk valamit mondani az életről, annak értelméről, szabályairól, szabálytalanságairól. Másrészt viszont tényleg magányos, bús barom, aki művészi írásra adja fejét.

Ezért is fontosak a közösségi formák, felolvasások, műhelyek, verskoncertek. Ilyenkor megnyílhat az alkotói magány. Hogy kiből lesz profi költő, az másik kérdés, ez nem úszható meg több évtizedes kemény munka nélkül. Itt, a Versudvaron a többiek hozzák a rengeteg ötletet, én meg a saját tapasztalatommal irányítom az alkotási folyamatot. Jó kis kombó ez, bizony!

A folyamatos szereplés rendkívül intenzív jelenlétet kíván. Hogy kell elképzelni téged a Völgy után?

Kifacsarva-feltöltve. Nagyon sok energiát vesz ki a napi két (olykor három) fellépés, muszáj közöttük sétálgatnom, a malompataknál imádkoznom, a fennsíkon hemperegnem az ég alatt, különben megkattanok. Másfelől hihetetlen erőt ad, hogy amit csinálok, amire az életemet tettem, az másoknak ilyen fontos, rengeteg a remek visszajelzés, év közben az országot járva is mindig összefutok szenvedélyes kapolcsolókkal.

Jelen tudsz lenni a Völgy ideje alatt látogatóként is?

A helyi bácsik-nénik közül egyik-másikkal mindig váltok pár kedélyes mondatot. Szállásadónkkal és udvarunk tulajával, Tiborral is eldumálgatunk. A helyi klímához tartoznak a borosaink és lepényeseink, akikkel közösen mindig csapunk egy völgyzáró lakomázást-poharazást. Más udvargazdákkal is vannak szomszédolások. Ha futja energiámból, belehallgatok egy-egy népzenei vagy dzsesszkoncertbe, de ihaj-csuhaj bulizós kedvem nem nagyon van. Ezen egy-két ember meg szokott ütődni, mikor hátba vágnak, hogy most vágjunk neki az éjszakának...

Nekem a Völgy azért munka, bár nagyon örömteli munka. És az is nagyszerű érzés, hogy az udvarunk stábja immár kilencedik éve a lányaimból (újabban vejemből is) áll össze. Nagyon fontos a vasárnapi ökumenikus istentisztelet, egy nyitott égre néző fesztiválon természetes, hogy hálát adunk az eltelt tíz napért a Teremtőnek.

A Völgy után egy hétig legalább pihegek, fürdök a Zsámbéki Magyar Tengerben, ami egy bordó műanyag szőlőskád az udvarunkon, napmelegítette vízzel. Olvasgatok, írok egy kicsit, meg valami nagyon nem szellemi tevékenységet végzek. Tavaly kicsi lányomnak építettem egy faházikót, amiben tud játszani. Idén talán a nagy fakapunkat csiszolom-festem le majd, ráfér bőven.

Lesz egy izgalmas közös produkciótok a Kalákával is Bolero címmel, amelyben holt költők műveit teszitek újra elevenné. Hogyan?

Weöres írta Osváthról, a Nyugat legendás szerkesztőjéről annak halálakor, hogy nemrég beszélt vele telefonon, „a hangját akkor temetik majd, amikor engem". A Kaláka számos holt költő hangját tartja elevenen zenéivel, ez az este inkább azokról a kortársakról szól majd, akik elmentek közülünk, de akiket jól ismertünk.

A Kaláka dolgozott Weöressel, Tamkó Siratóval, Kányádival, én bensőséges viszonyban voltam sokakkal, tobzódunk majd a személyes történetekben, anekdotákban, szép versekben. Ezeket fonjuk eggyé, hiszen a költészet szól az életről és szól a halálról, mint annak kockázatáról és mellékhatásáról. Nem mellékesen.

Mikor ismerkedtetek meg a Kalákával?

2001-ben, Párizsban. Kellett valaki a koncertjükhöz, aki felolvas pár szöveget, Villont, Desnost, Rabndótit franciául. Véletlenül ott voltam, a francia kötetem bemutatója miatt. Kis kommentárokat is fűztem hozzá, ez Daninak megtetszett, és aztán Brüsszel, Dijon, Cluny, Correns, Strasbourg következett, no meg egyre több közös itthoni fellépés.

Szerinted mi a legfontosabb üzenete ma a Völgynek?

Hogy a művészet elsősorban nem könnyű vagy nehéz, fülbemászó vagy elvont, hanem életforma. Reggel Hinta-palinta, délben Bach, délután Kaláka, este Quimby, éjszaka Szánt a babám. Nem tilos mulatni, érezni, szeretni, pörögni, létezni.

Kocsis Katica

Fotók forrása: Művészetek Völgye