Lakatos Fleisz Katalin: Dívaság

Itt ül előttem. Sötét bársonyszék, visszafogott elegancia. A díva is klasszikusan elegáns. Semmi bántó harsányság. Puha, hízelgő fények, reflektor. Kérdezem, hogy jutott el idáig. Emelkedők, buktatók. A díva szerény, visszafogott. Hogy ő sem gondolta volna az elején. Még csak nem is fővárosi egyáltalán. Egy vidéki kisvárosból indult. Biztatom, hogy meséljen erről a vidéki kisvárosról. A díva mesél. Csupa jót persze. A szüleiről, az ottani kedves emberekről. Akik kiteszik érte a lelküket. Csúszós talajra tévedt, mert a családi disznóvágások témájába is beleszalad, de látom, hogy meg is bánta, visszakozna. Mégiscsak a Magyar Zene Házában vagyunk, válogatott belvárosi közönséggel. Nevet, ezzel valahogy megmenti a helyzetet. Mióta befutott, megkülönböztetett szeretettel fogadják – ezt már megkönnyebbülve említi, úgy látszik, visszatalált önmagához. Így mondja, hogy megkülönböztetett. A díva mesél. Elengedi magát. Érzem, ahogy a közönség is lubickol ebben az az üde természetességben. Egy fotózáson kezdődött minden, meséli. Nézem az arcát. Ezt jelenti tehát a szó, hogy szép. A szemével sehogy sem tudok dűlőre jutni. Hogy lehet valakinek ilyen tisztán sugárzó tekintete úgy, hogy ez a tisztaság csak lehetőség. Egy szerep erejéig. Hogy el tudja hitetni. A szépségnek nincs karaktere. Csak mindent visszatükröz. Egyetlen értelme, hogy felnyitja a láthatót. Mindig más alakban, ami közül egyik sem önmaga.

A díva keresi a szavakat, idegesen játszik a mikrofonnal. Hiába a legmodernebb krémek, kezén a vékonyodó bőrt nem tudja eltüntetni. Sajnos a kezét sem tudja eltüntetni. Ez valahogy rosszulesik. A vérvörös lakk még jobban kihangsúlyozza a gödröket, árnyékokat. Igen, ez a nő valójában egy egyszerű nő. Egy teljesen egyszerű nő, aki vidékről felkerült, és a teste, a hangja vitte előre. A tökéletes remekbe szabott test és hang. Most arról beszél, hogy amikor éles helyzet, azaz egy koncert van – itt széles mozdulatot tesz a kezével – nem elég a hang, a bejáratott sláger, mindig kell valami plusz. Valami váratlan. Létrával ereszkedni le a színpadra vagy űrhajósnak öltözni. Fantomnak lenni, átlényegülni, átütni. Hogy a közönség ráismerjen az igazira. Az ő dívájára, aki változatlan. De a közönségnek el kell jutnia idáig. Tudod, meg kell dolgoztatni az embereket, nevet.

Itt érzem, el kell eresztenem egy poént, túl mélyre mentünk, szakmázunk, ahogy mondani szokták.

Mit csinál a díva egy átlagos szombat délelőtt, amikor épp nem koncertezik? – hirtelen kérdezem, lendületes csípőfordulással. Felszabadultan nevet. Ez talált. Hogy ő is jár bevásárolni, mint mindenki más, piacra ráadásul, mert csakis a természetes alapanyagokra esküszik, és képzeljem el, itt kedves tanáros mozdulattal felemeli a mutatóujját, farmert és pólót húz ilyenkor. Van, amikor sortot. Élvezi, hogy feloldódik a tömegben, egy mindenkivel. Van egy kedvenc kis kávézója a Fény utcai piac közelében, semmi extra, épp csak annyi, hogy a kávézós visszafogott hanghordozással, jelentőségteljesen odasúgja neki, hogy van neki abból a finom guetemalai Finca El Injerto kávéból, amit csakis a művésznőnek tartogat. Tudod, ott az esőerdők adják a mikroklímát a kávészemeknek, néz rám, mint aki eligazításra szorul. Jelentőségteljesen bólogatok, mert tudom, hogy bár látszólag nekem mondja, valójában a közönségnek, amely nem biztos, hogy be tudja azonosítani a világ egyik legdrágább kávémárkáját. Jó érzés, amikor így szeretik az embert, nem? – néz rám komolyan.

A tűzpiros BMW-t ilyenkor otthon hagyod? – a kérdés engem is meglep, de már ki lett mondva, és váratlansága okán nagyot csattan. Tűz gyúl a szemében, mint amikor a BMW motorháztetőjén pásztáz a napfény. Előrehajol, most fontos dolgot akar mondani. Hatásszünet.

Tudod, sokkal jobban szeretek adni, mint kapni, és olyan szinten zavarba tudok jönni még csak egy virágcsokortól is, nemhogy egy olyan autótól, ami kislánykorom óta az álmom. Mert képzeld el, kislánykorom óta épp egy ilyen tűzpiros autóra vágyakoztam. Hát nem elképesztő? Amikor az egyik születésnapomra még a volt férjemtől megkaptam, azt hittem, álmodom! Azóta is egyszerűen hihetetlen, hogy egy ilyen kocsival járhatok, és ekkora élményt adhatok általa az engem szerető embereknek!

Egy gyakorlott riporter az ilyen egy lendületből kiadott vallomásokba nem szokott belekötni, hadd ejtőzzön rajta a közönség. De engem valami nem hagy nyugodni.

Hogy érted azt, hogy élményt adhatsz a kocsiddal a téged szerető embereknek?

Egy pillanatra megrebben a szeme, de nem esik ki a szerepéből. Már kész van, de úgy, mint aki vissza akarja dobni a labdát. Rám néz, és szinte súgja mikrofonba – szép mélyen búgó hangot ad – , hogy nem gondolom azt, ha őt meglátják egy ilyen kocsival, az reményt ad nekik is, mármint azoknak, akiknek nincs ilyen kocsijuk, hogy igenis van lehetőség elérni azt, amit ő, és legalábbis valaki elérte közülük? Majd elhallgat, de mint aki még nem fejezte be. Azt hiszem, valahol ez már el volt döntve, amikor kislányként ezt az autót imagináltam magamnak. Az imagináltamra úgy tűnik, büszke lesz, hátradől. 

Erre vérszemet kapok, bulváros kérdést teszek fel. Csak azért is. Te hiszel a végzetben? Azt is kérdezhettem volna, hogy te hiszel a popzenében? Erre azt válaszolta volna, igen, hisz a jól elmondható szövegben, a melódiában, amire mély igénye van az embereknek. Azt is mondta volna, hogy a popzene is egészen komoly üzeneteket tud átadni. Neki is vannak egészen komoly dalai, amik személy szerint a kedvencei. Azt is fel tudná idézni, hogy az Örökké, A szerelem árján és Az ég alatt slágerek milyen tűpontosan formálódtak szinte a semmiből. De nem a popzene, mégsem. Te hiszel a végzetben? Nem kis élvezetet okoz, amikor látom, hogy a kérdésen mélyen elgondolkodik. Végtelennek tűnő csönd. Naná, hogy nem kérdez vissza, mit értek végzet alatt. Készpénznek veszi, hogy mindkettőnknek ugyanarra kell gondolnunk. Vagy inkább neki kell tudnia, mi a végzet – egy díva tudja az ilyesmit. Itt a pillanat, hogy valami őszintének ható dolgot mondjon el magáról, erre rá kell készülnie. Kissé előrehajol, a nagy, puha bolyhos, fekete mikrofont marokra fogja. Valami olyasmit mond, hogy már nagyon sok végzetszerű pillanat volt az életében, meg hogy a szerelemben lehet ezt a végzetet a legjobban megélni, meg még valamit, viszont nekem már a következő körön jár az eszem, hogy meg kell nyitni a kérdéseket a közönségnek. Minden nyilvános beszélgetés kockázatos lépése ez, én nem szeretem az ilyesmit (mert legjobban a magam hangját szeretem hallgatni), viszont a menedzser ragaszkodott hozzá. A közönség is mocorog, feszeng, mintha érezné, hogy ő következik. Igaz, már egy órája beszélgetünk.

Felajánlom a kérdéseket. Feszült csönd, elvégre bátorságot kell gyűjteni. Valaki kezet nyújt, majd még valaki, ügyes mozdulatokkal viszem a mikrofont. Néhány fantáziátlan kérdés külföldi fellépésekről, táplálkozási szokásokról, a díván is érzem, hogy fárad, de becsületesen, hosszan felel. A nyugtalanságom lassan oszlik, nem lesz itt baj. Na még egy utolsó. Bátortalanul emelkedik egy kéz a hátsó sorból. A kéz gazdája, egy test nehézkesen feláll. Elnyűtt, elhízott, már inkább öreg, mint középkorú nő bő, jellegtelen pólóban. Nem mutatkozik be. Hogy bocsássanak meg, de ő csak annyit szeretne mondani, hogy a művésznő mindenekelőtt és mindenekfelett. Örökké. Hogy mióta csak az első albuma megjelent, minden dalát meghallgatta, ha reggel felkel, őt hallgatja, lefekvés előtt, éjjel is, ha nem tud aludni, ami elég gyakran előfordul, mióta az a senkiházi, ittas élettársa elhagyta, bocsássák meg az őszinteségét, de ő mindig is csak arra várt, hogy a tisztelt művésznővel szemtől szemben találkozhasson, most már az sem számít, hogy egyedül él abban a lepukkant zuglói garzonban, nem néz rá a kutya sem, mert a tisztelt művésznő dalai szólnak éjjel-nappal, és ha nem, akkor a fejében, mindegyiket tudja, ha álmából felébresztik, is el tudja énekelni mindegyiket, de azok közül is a kedvence az Örökké, ezért mivel mindig egy ilyen alkalomra várt, engedjék meg, hogy itt elénekelje itt és most, legyen ez az ő ajándéka a művésznőnek.

Jéggé tömbösödik a levegő, hirtelen túl szűk lesz a bőröm, a szemgolyóm ki akar pattanni a helyéről. Érzem, ahogy a díva szoborrá meredve ül mellettem. A menedzser máskülönben ordítana, de most csak a színfalak mögül integet kétségbeesetten, hogy mi a franc van, állítsam már le ezt a hülye nőt, tönkreteszi az egészet. Számon lebeg a szó, köszönjük, de nem tudok megszólalni mégsem. Nehézkesen szabadul ki az Örökké, fals, kappanhangon bukdácsol, a dallamívek összeakadnak a székek között, fáj a hamisság, elevenbe vág, amíg egyszer csak hirtelen szárnyra kap az a gyönyörű, utánozhatatlan hang, ami mindegy is, mit énekel, magasan száll poros, kiégett nyári délutánokon, a zuglói vasútállomás elnyűtt rohanásában, tovább a Róbert Károly körúton, csikorgó sínek mentén, a villamosmegálló senkiföldjén, rohan az állott sör- és húgyszagú forró aszfalton, üresen guruló vodkásüvegek között, hiába a napverte, kopár utca, gazos lakótelep, egyik a másikból nyílva ugyanúgy, mindig: napverte kopár beton, szétesett, elhagyott, vastag lábú nők, ez a hang, csakis a hang száll mindenek fölött. Örökké.