Láthatóvá tenni egy generációt – Pataki András az Imre Zoltán-programról

Hogyan értékeli az IZP elmúlt öt évét?

Szép utat jár be a program öt év alatt, hiszen a covid megnehezítette a produkciók létrejöttét. A siker sok mindennek köszönhető, de elsősorban annak, hogy évente százmillió forint áll a rendelkezésre. A program olyannyira jól működik, hogy az NKA ezt az összeget évről évre megítéli, ráadásul mint ideiglenes kuratórium újabb három évre bizalmat szavaztak nekünk. Ez azt jelenti, hogy felmutatható eredményeket hoztunk a táncművészet területén, és – ami a mottója is volt kezdetektől a programnak, hogy láthatóvá tegyünk egy generációt – sikerrel teljesítettük.

Az IZP hídszerepet tölt be: azoknak ad esélyt, akik korábban nehezen jutottak bemutatkozási lehetőséghez és nehezen tudnak belépni a szakmába. Eddig a friss produkciók bemutatkozási lehetőségei a Nemzeti Táncszínházhoz, a MU Színházhoz, az IZP pontokhoz, vagy egy-egy már meglévő fesztiválhoz kapcsolódtak, de a mostani eseménysorozat egy újabb lépés. Tiszta profilú IZP Fesztivál született Szegeden, és bebizonyosodott, hogy az önálló seregszemleforma életképes.

Miért Szeged lett a helyszín?

A járvány ideje alatt sok előadás halmozódott fel, hiszen a tilalmak miatt egyáltalán nem vagy nem annyi bemutatót lehetett tartani. Az úgynevezett IZP-pontoknak – vagyis a partnerszínházaknak – számos restanciája lett, és ennek a hálózatnak a részeként Szegeden is ez volt a helyzet. Ezt a torlódást a Szegedi Nemzeti Színház úgy kívánta megoldani, hogy fesztivál keretében mutatja be a járvány miatt elmaradt IZP-produkciókat.

A seregszemle előnye, hogy a fókusz így jóval erősebb lehetett ezeken a produkciókon, erősebb kommunikációt, szervezést tudott biztosítani a színház, ennek megfelelően az érdeklődés is fokozottabb volt. Ez egy előremutató jel: Szegeden érezhetően van helye ennek a programnak, itt eddig nem volt táncfesztivál, amit személy szerint nagyon sajnálatosnak tartok. Viszont jó kiindulópont lehet, hogy a jövőben nagyobb, esetleg nemzetközi táncfesztivállá nője ki magát a kezdeményezés, megtartva az Imre Zoltán Kortárs Táncfesztivál nevet. Imre Zoltán tevékenysége ehhez a városhoz kötődik, ő alapította ez egykori Szegedi Balettet, szóval egyfajta missziója is van a dolognak.

Hogyan értékeli a bemutatott produkciókat?

Nagy sikerük volt az előadásoknak, tetszettek a nézőknek, és minden szempontból sokszínűek lettek. A pályázati cél is az volt, hogy mindenféle táncos műfajban szülessenek produkciók, így azután néptáncnyelvre építkező darabok éppúgy napvilágot láttak, mint a neoklasszikusok, a kortárs tánctechnikát felvonultató táncjátékok, sőt olyan művek is, amelyek nem feltétlenül használták a tánc nyelvét. Az elmúlt öt évben számos produkció született a program támogatásával, ezért most komoly szelekciót eszközölhettek, és nagy merítést alkalmazhattak a szervezők az elkészült darabok körében.

Hogyan hasznosult a program az alkotók esetében?

Az IZP nem akar több lenni, mint egy dobbantó, amivel olyan helyzetet teremtünk az alkotóknak, hogy megbizonyosodjanak arról, egyáltalán elbírnak-e egy ilyen feladattal. Közönség elé jut a koreográfiájuk, visszajelzést kapnak, és azután tudniuk kell mit kezdeni azzal a produktummal, amit maguk hoztak létre. A program rendkívül komplex. Nem csupán előadások létrejöttét támogatjuk, hanem mellé olyan tudást is próbálunk átadni, aminek a birtokában jobban otthon érzik magukat egy-egy produkció technikai megvalósulásában, az elkészült darabok menedzselésében. Ez egy útravaló, amellyel ők sáfárkodnak.

Fontos, hogy legyen egy „termék” a kezükben, amivel tudnak mit kezdeni – az IZP abban segít, hogy ez megszülethessen és eladhatóvá válhasson. Az már az alkotókon múlik, hogy a dobbantót hogyan használják. Folyamatosan monitorozzuk a program eredményességét. A cél, hogy láthatóvá váljanak, megvalósult. Persze nagy a kockázat, hiszen első műves vagy keveset alkotott koreográfusokat támogatunk.

Nincs garancia a sikerre, de egy ilyen programnak nem is az a lényege, hogy rögtön mestermunkák szülessenek, hanem maga a munka lehetősége, a műhelymunka hátterének biztosítása és az, hogy ezek az alkotók önbizalmat szerezzenek, szakmailag megerősödjenek, tovább tudjanak lépni az életben.

A képeken Wéninger Dalma koreográfiája, a Stations. Fotó: IZP/Futár Enikő