Lator László elvesztett édenkertje

„Kiskorom talán legfontosabb, némi túlzással akár azt is mondhatnám, világszemléletemet meghatározó színtere egy óriási kert volt. Több versem is ebben az akkor titokzatosnak, sokféle jelentéssel zsúfoltnak érzett kisvilágban gyökerezik, három a címével is közvetlenül kötődik a kerthez. Azt hiszem, ott nyűgözött le először a szemem előtt, karnyújtásnyira zajló szakadatlan, de vele mégis egynemű létezés.” „A kert egyszerre kínálta a vad természet erejét és a jól gondozott kert szelídségét. Nekem ez az állandóan pusztuló és teremtődő anyagi világ az alapélményem” – írta Lator László, és a korábban vele együtt előkészített, 1920 és 1944 között készült családi fényképekből összeállított, de végül csak most, posztumusz, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia által kiadott, a közelmúltban az MTA könyvtárában bemutatott album közege és részben témája is az egykori, gyermekkori kert – a Gálffi László által az esten felolvasott emlékezés- és versrészletek jól illusztrálták ezt.

A könyvbemutató légköre, hangulata kivételesen lelkes, családias volt, és meghatóan a terembe idézte a költő emlékét. Sokak – barátok, tisztelők – adománya, előfizetése tette lehetővé a létrejöttét, és Lator nagyon szerette volna még kézbe venni. Több mint fényképalbum, nem csak díszes függelék az életműhöz; visszaemlékezései, A megmaradt világ párdarabjának is tekinthető, a jegyzetei tőle származnak, mondta el az est házigazdája, Ferencz Győző. Kemény Aranka, a kötet szerkesztője hálával emlékezett a költővel folytatott közös munkára, aki a régi, nagyrészt édesapja, valamint bátyja és Lator által készített képeket kezdetben magántermészetűnek és intimnek, poétikája szempontjából mellékesnek tartotta, de aztán partnerré vált abban, hogy az irodalmi képeskönyvek hagyományába jól illeszkedő, például Weöres Sándorról és Németh Lászlóról megjelent kötetekhez hasonló kötet megjelenhessen: az öt megmaradt családi albumból válogatva egy hatodik születhessen a köz számára. Interjút is adott e célból, és magyarázó kommentárokat is fűzött a képekhez. Nagyrészt ezekből, A megmaradt világ részleteiből és a témához kapcsolódó verseiből állt össze a könyv szövege. A családi albumok 361 képéből százhetvenet válogattak bele.

A fotózással annak idején kísérletezni kezdő, majd tudását fiainak is átadó, 1894-ben született Lator István emlékét ifj. Lator László idézte fel a könyvbemutatón, a családnak a Kárpátaljáról való 1944-es elmenekülésére és Makóra való áttelepülésére is visszatekintve. Bognár Róbert író-műfordító főleg a későbbi, őrségbeli, ispánki kertről beszélt, ahol Bognár javaslatára Lator László sok évtizeddel később telket vásárolt, és az egykori gyermekkori házhoz hasonlót építtetett. Hangsúlyozta azt is, hogy a nagycsaládnak azt a melegét, amely a könyv lapjait jellemzi, Lator egész életében árasztotta magából, és ez az Európa Kiadó légkörét is meghatározta, amelynél évtizedeken át működött.

Várady Szabolcs a tiszasásvári kert Lator életében és költészetében jelentős szerepét hangsúlyozta: azt, hogy egész világszemléletét meghatározó élmény volt számára a természet örökös változása, és hogy a költészetében az érzékekre ható környezet, a természet tapasztalata a létezés egészére nyílik rá.

„Ez a növényvilág, ez az anyagi világ – és ezt minden értelemben mondom, nemcsak úgy, hogy meg lehetett fogni, meg lehetett tapintani, hanem valamiképpen a mindenség anyagát láttam ott magam előtt –, ez nekem hallatlanul fontos volt, hogy gyerekkoromban egy ilyen kertben élhettem, ahol ott kapirgáltam (…) a bokrok közt, a bokrok alatt, és láttam állatkákat, növényeket, bogarakat, láttam, hogy bújnak elő, hogy melyik mikor virágzik.” „Számomra nagyon nagy dolog ez a néhány fényképalbum, mert megállítva a dolgok folyását, mégis valahogy ott van előttem az a világ, amit egész gyerekkoromban láttam.”

A képeket és felirataikat, Lator kommentárjait olvasva bámulatos az a fa-, bokor- és virágfajtákra vonatkozó természetismeret, amely kitűnik belőlük. Hogy amikor Lator a természetről írt és beszélt, az számára nem valamiféle általános, a kertre mint eszmére utaló romantikus álmodozás volt, hanem mint gyermekként magába szívott, gazdálkodó apjától részletekbe menően elsajátított ismeretanyag. A családi idill képeit látva pedig egy elsüllyedt, elvesztett paradicsom tárul a szemünk elé, amelynek harmóniája a jelentős alkotói pálya bölcsője volt. Utolsó darabjain már írógép mellett látjuk a tiniként verselni, sőt publikálni kezdő Lászlókát (mint a családban becézték).

Lator László utolsó interjúja, melyet lapunknak adott, itt olvasható:

https://kultura.hu/az-utolso-interju-lator-laszloval/

Nyitókép: Sásvár, 1930. augusztus, Lator István felvétele
„Na ez már egy kisebb, hozzánk, gyerekekhez arányosabb ló, azért anyám tart, bátyám meg a lovat, el ne szaladjon velem. E pónira emlékszem, apám részben nekünk vette, még előkerül a képeken, szekér elé fogtuk, vezetgettük, de később aztán rendes nagy lovon is lovagoltam, megtanítottak rá, hogy csináljam, amikor üget vagy vágtat, másképpen kell az embernek tartania a lábát. Gondoztam is a lovat.”