A Gingko Könyvkiadó a könyvhétre egészen különleges művel: Lázár Zsófia, Lázár Ervin lánya Ne vedd el tőlem az eget című kisregényével lepte meg az olvasókat.

Az egzotikus, ugyanakkor merőben hétköznapi történet bevezetője nem árul zsákbamacskát. Az énelbeszélő dokumentarista hitelességgel meséli el élettörténetét, amelynek az a legfontosabb eseménysora, hogy miként találja meg a szerelmet és a boldogságot hazájától tizenkétezer kilométer távolságra, Indonéziában, közelebbről a varázsos szépségű Bali szigetén.

A bekezdésdarabkákból felépített szövegtest arról tudósít, hogy egy röpke vakáció során a távoli országban megismerkedett egy faragott maszkhoz hasonló arcú, gitárművész és hangszerjavító muszlim férfival. Aztán megtudhatjuk, hogy ebből a kedves flörtből, amely tíz éven át online folytatódik, miként lesz életre szóló szerelem és házasság. Az olvasó szeme ezen a ponton talán elkerekedik, hiszen az ezerarcú mohamedán vallásnak sokkal ismertebb a nőket elnyomó változata, és jaj annak a magyar hölgynek, aki ilyen viszonyba keveredik.

Megrökönyödésünk azonban hamar elmúlik, mert a szerző siet közölni, hogy az ő férje „nem úgy muszlim, csak egy kicsit”, és a világ legnépesebb mohamedán országában vallási türelem, sőt vallásszabadság uralkodik: a többségi hit jól megfér a buddhista, a Krisztus-hívő, a hindu és a konfuciánus vallásgyakorlattal. Amint idáig eljutottunk az olvasásban, ennél is fontosabbnak találjuk, mi az, ami ugyanolyan, és mi az, ami különbözik a két távoli ország viszonyaiban. Ezzel kapcsolatban számos adalékot kapunk. Ami kezdetben a legnagyobb eltérésnek tűnik, az nem a forróság, hiszen abból mostanság idehaza is kivehetjük a részünket. A közel százszázalékos páratartalom már más lapra tartozik. Az itthonihoz képest szinte belélegezhetetlen a levegő, és bár a lakás hatalmas zajt csapó ventilátora segít elviselni a klímát, ha kilépünk az utcára, azonnal elönt minket a verejték, „minden csupa bűz, csupa nedvesség”. Mindezt a helybeliek sem viselik könnyen; az elbeszélő férje, Uche például naphosszat gyógypúderrel szórja be magát, mert a hőségtől viszket a bőre. A kapcsolat első éve mégis véget nem érő nászút érzetét kelti, a pár imádja egymást, és van-e ennél fontosabb az életben? Ekkortájt azonban felmerül bennük a kérdés, nem kellene-e végre dolgozni, hiszen az élet nem csak szerelemből áll, a kenyérre való előteremtésére is időt kell szentelniük. Pontosabban a rizsre valóéra, mivel a szigeten az a fő táplálék; semmilyen ételből, például a húslevesből sem hiányozhat.

A kötetet csodálatos linómetszetekkel illusztrálták
A kötetet csodálatos linómetszetekkel illusztrálták

A sziget lakóinak többsége szegénységben él, méghozzá „csúnya szegénységben”, ez azonban nem jelenti, hogy boldogtalanok is volnának, ellenkezőleg: kifejezetten jól érzik magukat. Vajon mi a titkuk? A válasz egyszerűbb, mint hinnénk: Balin még létezik megértés, bizalom és tisztelet, továbbá a lakóit sorsuk elfogadása jellemzi. És ott van még lelkialkatuk is, amit jól szemléltet a következő eset: a huzat által becsapódó ajtótól megrémülő Uche ijedtében szundaléz nyelven így kiált fel: „astaffirullahaladzin”, ami annyit tesz, hogy „Isten, bocsáss meg!”. Tehát fennhangon elnézést kér a csúnya káromkodás miatt, amire első reakcióként gondolt. Arrafelé tehát más az agressziókezelés alkalmazott módja, mint amit az európai embertől megszokhattunk, és a dühöt Isten elleni véteknek, bűnnek tekintik.

Ám Balin sem minden fenékig tejföl. Amikor például a helyi nyelven Ibu Sofiának nevezett Zsófia nyelvtudásának hiányosságai miatt arra kéri a férjét, hogy inkább ő menjen helyette a piacra, Uche szinte hisztériás rohamot kap, és egyfolytában azt ismételgeti, hogy egy feleség nem parancsolgathat az urának, még akkor sem, ha valójában szépen kéri.

A könyvben visszatérő elem a főzés és az evés témája, mintha a magyar nő az őt időnként gyötrő honvágyat magyaros ételek elkészítésével szeretné csillapítani. Megfőzi a töltött káposztát, a csirkepaprikást és a paprikás krumplit, ám míg ezekkel nem arat nagy sikert, a resztelt májból soha nem elég. Gondot jelent, hogy az ablakból csak a szomszéd ház fala látszik (innen a könyv címe is), és az sem túl előnyös, hogy a bejárat mindig nyitva áll, minden arra járó bebámul, a kóbor macskák pedig ki-be mászkálnak. Ám ez a hely ezek ellenére is a földi paradicsom. Hogy miért? Az elbeszélő erre is választ ad: mert itt mindenki szóba áll mindenkivel, az emberek meghallgatják egymást. Hogy ez miért fontos? A regény értelmezési kerete ezen a ponton tovább gazdagszik. Egyre több emlékbetörést olvashatunk a történetmondó gyerekkoráról. Az író apa és a tőle különvált, irodalomtudós anya ugyanis idő híján soha nem hallgatja végig a kislány mondandóját. Az előbbi például, ha meg is látogatja kislányát, beszélgetés helyett ledől, hogy kialudja magát.

Itt jegyezném meg, hogy az utóbbi időben egyre több olyan női szerző által írt traumatörténet jelent meg, ami a sokszínű és fajtájú családi pokolról tudósít. Ilyen például Kemény Lili nagy port felvert regénye, a Nem, vagy Rédl Zora Melyik kontinens? című kis remeke.

Amiért Lázár Zsófia könyvét olvasásra ajánljuk, az az egzotikumban fellelhető otthonosság érzete és az ebből fakadó nyugalom átélhetősége, a szép és kiforrott nyelvhasználat, a lebilincselő történetszövés, az érzelmeinkre ható boldogságtapasztalat, amit közvetít, és hogy minden sorát mosolyogva olvassuk.