Kedélyes volt, de vad és kemény tudott lenni, ha a szerepe úgy kívánta, máskor tragikusan komoly, fenséges, vagy épp az élet peremén élő kisember. Szerette az életet és szerette a játékot színházban, filmen. Százféle alakot öltött magára, s mindegyikben nagyszerű volt. Ahogy mondani szoktuk, istenáldotta tehetség.
Van mire emlékeznünk alakításaiból. Láthattuk országát féltő Bánk bánként vagy Illyés Gyula drámájában, a Fáklyalángban, a szabadságharc utolsó óráiban Görgeivel vitatkozó Kossuthként és Németh László művében az igazát védelmező Görgeiként, volt az inkvizíció elé citált Galilei, Tevje, az Istennel perlekedő, szegény, zsidó tejesember, Othello, a féltékeny mór, Széchenyi és Dózsa... És volt Asztrov doktor a Ványa bácsiban meg Higgins professzor a My Fair Ladyben.
Hódmezővásárhelyen született 1919. február 10-én. A pályát is ott kezdte, a városi színházban. A huszonegy éves fiatalember gyönyörű orgánumára figyeltek fel, de csakhamar kitűnt színészi képességeivel is. 1942-ben már a miskolci színház szerződtette, onnan került fel 1944-ben Budapestre, a Nemzetibe, s a társulatnak kisebb-nagyobb megszakításokkal nyugdíjazásáig tagja maradt. 1963-ban ismertem meg személyesen, amikor a Nemzeti Színház dramaturgiájára kerültem. O’Neill Hosszú út az éjszakába című szép darabjában játszotta James Tyrone-t, a családfőt, a kiégett Shakespeare-színészt, Kállai Ferenc és Kálmán György voltak a fiai, Somogyi Erzsi meg Mary, a felesége. Akkor ismertem meg közelebbről Bessenyei jellegzetes gesztusait, legyintéseit, arcjátékát, szemvillanásait, öblös hangjának regisztereit.
1961-ben mutatták be a Dúvadot, amelyet Sarkadi Imre novellájából forgatott Fábri Zoltán, ebben játszotta Bessenyei az egyik legemlékezetesebb filmszerepét. Ulveczki Sándort, a módos tanyás gazdát, a nagy erejűt, aki bárki menyecskéjét derékon kaphatja, ha megdühödik, a pálinkásüveget a földhöz vágja, és vállán a kossal palánkot ugrat át lovával, szerelembe esik más asszonyával, botrányt kavar, lóháton megy be a kocsmába. Színészi erejének való figura volt.
A velencei mór, Széchenyi, a Gertrudisszal szembeszegülő Bánk – ezekben a szerepekben érezte jól magát. Lear volt neki való vagy Dávid Ferenc Páskándi darabjában, a Vendégségben.
Sokkal később személyes kapcsolatban is megtapasztaltam ezt. Akkor néhány éve már a Madách Színházban volt. 1978-ban színre került A hatodik napon című darabom, Lengyel György rá osztotta Simon, a megözvegyült, népes családjától Pest környéki házba költöző, magányosan élő férfi szerepét. Kissé hasonló helyzetbe került, mint az O’Neill-műben. Tetszett neki a szerep – Psota Irén, Almási Éva, Bálint András játszották a gyermekeit –, de éreztem, hogy olyan ez neki, mintha le kellene csitítania azt a nagy lángot, amely a nemzet nagyjai vagy Galilei formálásában lobogott benne. Pedig szépen, meghatóan és megrendítően teremtette színpadra Simont. Légkört teremtett a figura váltakozó hangulatával, s megrendítő volt a darab végén az a makacsság, amellyel beletörődött a magányba.
Nagy színészeink is úgy járnak, mint a magyar költészet. Mi tudjuk igazán, milyen Vörösmarty vagy Weöres Sándor, pedig a magyar líra világraszóló, de köti a kevesek által beszélt nyelvünk.
Amikor a huszonegy éves fiatalembert szülőföldjén meglegyintette a színház levegője, ott pedig felfigyeltek szép baritonjára és bevették az énekkarba, egy színészzsenit állítottak pályára.
Korán nősült, két lánya született, élete során aztán újabb házasságok és szerelmek jöttek. Szerelmes természet volt, de aztán megismert egy csinos, fiatal lányt, Élthes Esztert, akivel megállapodott a lajosmizsei tanyán, ahol letelepedtek. Ha a Fábri-filmben olyan jól bánt a lóval, azért volt, mert bolondja lett, lovakat tartottak a tanyán.
1981-ben nyugdíjba vonult, utána már csak szerepekre szerződött. Nyolcvanadik születésnapja körül egyszer a Rádiónál futottunk össze, éppen kiszállt a kocsijából, pár szót váltottunk. Kérdeztem: „Hány éves is vagy most?” Azzal a széles, nagy nevetésével mondta: „Hetvenkilenc meg egy az száz!”
2004. december 27-én halt meg otthonában. Élthes Eszter hűen kezeli hagyatékát. Szép síremléket állíttatott férjének a Farkasréti temetőben. A faragott kövön kereszt, ovális keretben a neve és a két évszám. Hófehér sziklák öblében viruló virágok alatt nyugszik a nemzet nagy művésze.
