Spórolni, spórolni, spórolni
Az ekkortájt folyamatosan drága bukásokat produkáló Theater an der Wien igazgatója, Karczag Vilmos úgy gondolta, egy korábbi kasszasiker, az 1898-as Operabál 2.0-ás verziója lehetne a pénzügyi mentőöv. A Victor Léon társszerzőségével írt librettó leegyszerűsítve arról szólt, hogy három párizsi férfi feleségeik háta mögött flörtöl, a zenét pedig Richard Heuberger írta.
Karczag egy Henri Meilhac-darabbal, A követségi attaséval mindkettejüket meggyőzte, hogy van még ebben a sztoriban egy új operettnyi, de a leadott kottalapokról hamar kiderült, Heuberger nem látott benne fantáziát.
Az igazgató titkárának, Emil Steiningernek ekkor mentő ötlete támadt: adják oda a már kész szövegkönyvet a színház karmesterének, Lehár Ferencnek, aki a librettistákkal már két operettet írt. Léonnak kételyei voltak, hogyan tudja az ízig-vérig bécsi Lehár a párizsi hangulatot hangjegyekbe komponálni, ám amikor meghallgatták a Bamba, bamba gyászvitézt, minden kételyük elszállt.
Lehárnak elég volt egy nyár a munkára. Az anyagi nehézségekkel küszködő színházban ott spóroltak, ahol tudtak. A víg özvegy díszleteit és jelmezeit a raktárból, már lejátszott korábbi előadások díszleteiből és jelmezeiből válogatták össze. A főszereplők azonban annyira hittek a darabban, hogy a Glavari Hannát játszó Mizzi Günther lenyűgöző kosztümöket varratott magának, a Danilovics Danilót alakító Louis Treumann pedig a királyi uniformist csináltatta meg magának, szabójával az eredetit lemásoltatva.
Már csak a jogdíj jelentett problémát. A színlapra azt írták, részben külföldi ötlet alapján, de a címet továbbra sem használhatták. Léonnak és Steinnek voltak javaslatai, de Lehár és az élet mindkettejüket überelte. Lehár egy napon meghallotta, hogy Stein a pénztárosnak odavetette: Nincs több szabad jegy a főtanácsos özvegyének! Ha legközelebb idejön, dobják ki ezt az alkalmatlankodó özvegyet! Az alkalmatlankodó özvegy németül die lästige Witwe, a beszélgetés fültanúja, Lehár azonban azt hallotta: die lustige Witwe, azaz a víg özvegy. És megvolt a cím.
Az első felvonás Pontevedro párizsi nagykövetségén játszódik. A kis ország az államcsőd közelében van, amit kizárólag a pontevedrói honleány, egy gazdag bankár fiatal özvegyének, Glavari Hannának a húszmilliós vagyonával lehet elkerülni. A politikai gépezet beindul, és felettesei ráveszik Danilovics Danilo követségi titkárt arra, vegye feleségül Glavari Hannát. Ez már csak azért sem nehéz, mert az ifjú grófot és Hannát valamikor szerelmi szálak fűzték egymáshoz, csak épp az arisztokrata nagybácsi nem támogatta, hogy alacsonyabb társadalmi rangú hölgy kerüljön a családba, az unokaöcsöt pedig kitagadással és az örökség elvesztésével fenyegette. Danilo nem ellenkezett, Hanna pedig hozzáment az udvari bankárhoz, majd hamar megözvegyült. Az operett egy estéllyel kezdődik, a követségen a pontevedrói herceg születésnapját ünneplik. Danilo és Hanna találkoznak, izzik köztük a levegő, ám a gróf kijelenti, sosem mondja ki Hannának a szeretlek szót. A második felvonás egy újabb estély, ezt Hanna adja a herceg születésnapjára. Hogy Danilót megleckéztesse, odavarázsolja az orfeumot, ezzel párhuzamosan ismerjük meg a második szerelmi szálat, amelyben a fiatal francia követségi tanácsos, Rosillon, és a pontevedrói nagykövet, báró Zéta Mirkó ifjú neje, az egykori orfeumi grizett, a kikapós Valencienne a főszereplők. Fontos kellék itt egy legyező, melyre Rosillon ráírja, „imádlak”, s amely elveszik. A harmadik felvonásban a félreértések tisztázódnak, Hanna és Danilo egymáséi lesznek, a férj-feleség-szerető családi békéje visszaáll a kezdeti egyensúlyba. Van egy harmadik cselekményszál is, amelyben a követségi alkalmazottak (Kromov, Bogdanovics, Prisics) továbbá nejeik (Olga, Sylviane, Praskovia) kisebb-nagyobb kalandjai szövik át az operettet.
A dicsérő kritikák ellenére nehezen indult be a jegyeladás. Nem segített az időpont, a december 30-i bemutató, és az sem, hogy a történetbeli fiktív ország neve, Pontevedro (amelynek párizsi nagykövetségén indul a cselekmény), érzékenyen érintette a Bécsben tanuló montenegrói egyetemistákat, így már-már politikai botrány övezte a premiert. Elkeseredettségében Karczag ötszáz koronát ígért a zeneszerzőnek, csak hadd vehesse le műsorról.
Egy hónap után azonban megtörtént az áttörés, és a bécsi kávéházakban Víg özvegy-medley-ket játszottak. A Theater an der Wient addig minden nyárra bezárták, mert a hűtést nem tudták megoldani – pedig akkor még nem olyan nyarak voltak, mint manapság! –, a közönségigény miatt a produkciót 1906 nyarára átvitték a Raimundtheaterbe, majd a Volksoperbe. Első nekifutásra 483-szor játszották. A 300. előadás alkalmából Karczag végre invesztált a díszletekbe és a jelmezekbe, a négyszázadikra pedig Lehár egy új és hosszabb nyitányt írt.
Az első Lehár-világsiker
Az első külföldi bemutatót Hamburgban tartották, alig két hónappal a bécsi premier után, 1907-ben pedig az annalesek szerint volt olyan szombat Buenos Airesben, hogy délután és este is öt különböző nyelvű produkcióban játszották A víg özvegyet. Még ebben az évben bemutatták a Broadwayn, de New Yorkban az első pénzügyileg is sikeres produkcióra 1943-ig kellett várni. A közönség a háború alatt gondot-bút feledni vágyott, ezért tódultak az Eggerth Márta és férje, a lengyel tenor, Jan Kiepura főszereplésével, George Balanchine koreográfiájával bemutatott, 322-szer játszott előadásra, amelyet csak a frissen bemutatott és a musicaltörténetben új fejezetet nyitó Oklahoma! sikere múlt felül. Párizsban erős prekoncepcióval viseltettek, tartottak attól, hogyan ábrázolják a francia fővárost, de igen jól fogadták 1909-ben a Lehár-operettet.
A víg özvegy újdonságnak számított: Léon és Stein megtartotta a műfaji alapkövetelménynek számító tündérmesét, de a darab szokottnál nagyságrendekkel logikusabb drámai felépítése a valóságosság felé közelített. A hangszerelés sem volt megszokott. Ahogy Rátonyi Róbert az Operett című munkájában fogalmazott: „gazdagabb és szebb színekben csillogott, mint elődeinek és kortársainak ilyen jellegű munkája”. Lehár és alkotótársai forradalmasították az operettszínpadot. A dráma valós, átélhető, szenvedélyes, ami a zenedramaturgiában is kifejeződik. A megszokott primadonna, szubrett, bonviván, táncos komikus négyesfogat is átalakul: van két primadonna (Glavari Hanna, Valencienne), két bonvivánnal (Danilovics Danilo, Camille De Rosillon), egy buffo (báró Zéta Mirkó) és egy prózai szerep (Nyegus), akik a humorért felelnek.
Egy 1970-ben megjelent Lehár-életrajz szerzője, Bernard Grün úgy számolta,
Beindult a merchandising is az árukapcsolásokkal, piacra dobtak fűzőtől csokoládéig igen sokféle terméket A víg özvegy márkára építve. John Kenrick színháztörténész szerint az 1960-as évekig nem volt prózai vagy zenés színdarab, amely több bevételt termelt volna, mint a Lehár-operett.
A víg özvegy a operetten túl
Jó néhány sláger van a darabban Hanna belépőjétől a fináléban elhangzó Bár az asszonyhoz senki sem ért-ig, a Vilja-dal mellett Ajk az ajkon kettős mellett is operagálaszám lett. Leginkább a szopránt érintő hangi követelmények miatt a világ nagy operaházaiban, köztük a Metropolitanben és a Covent Gardenben is megpróbálkoztak A víg özveggyel, de a műfaj könnyedségével igazából sehol sem tudtak megbirkózni. Glavari Hannát olyan sztárok énekelték, mint Beverly Sills, Joan Sutherland vagy Renée Fleming, és lemezfelvételek őrizték meg Elisabeth Schwarzkopfot, Elizabeth Harwoodot és Cheryl Studert.
Az első film 1918-ban készült A víg özvegyből – néma, természetesen –, Michael Curtiz, azaz Kertész Mihály jegyzi, a legismertebb ebből a korszakból Erich von Stroheim 1925-ös feldolgozása. 1975-ben Ronald Hynd balettet írt belőle az Ausztrál Balettnek.
A víg özvegy hatását mutatja, hogy Sosztakovics a VII. (Leningrád) szimfóniában idézi meg, Bartók pedig valószínűleg innen vette át Concerto nagyzenekarra című művébe. A gyanú árnyékában című Hitchcock-filmben az Ajk az ajkon a zenei főtéma, de a keringő is felcsendül. Az operettől Ernst Lubitsch sem tudott szabadulni: 1934-ben készített hangosfilmet belőle, az 1943-as Heaven Can Wait-be (magyarul a rettenetes Ép testben épp hogy élek címet kapta) ő is beemelte a valcert. Samuel Beckettnél az Ó, azok a szép napok utolsó pillanataiban szól a zenedobozból a keringő, és ezt dúdolja-énekli a világvégi kietlenségben, a nyakig beásott, a buckából épp csak kilátszó Winnie.
És voltak, akik továbbírták a történetet. Ezek a projektek nem a korabeli fan fiction megnyilvánulásai, hanem egyértelműen üzleti vállalkozások, a szerzők pedig Lehár, Léon és Stein farvizén próbáltak pénzt csinálni. A víg özvegy második házasságára azonban csak addig voltak kíváncsiak, amíg a bulvár pörgette. Lehárnak azonban volt humora: 1907-es egyfelvonásosa, a Mitiszláv, a modern ember Louis Treumann-nak alkalmat adott arra, hogy saját Danilo-alakítását önironikusan vigye tovább.
