Egy ősbemutatónál mekkora felelőssége van a főszerepet játszó színésznek?
A színészeknek minden bemutatónál nagy felelőssége van, egy ősbemutatónál viszont ez megsokszorozódik, hiszen rajtunk múlik, hogy a darabról milyen véleményt alakítanak ki a nézők, meddig marad repertoáron és az ősbemutató után lesznek-e belőle újabb bemutatók. Tulajdonképpen rajtunk múlik a mű további sorsa, és ez minden közreműködőre felelősséget ró. A tizenötödik Kazinczyja egy egészen speciális főszerep, hiszen végig a színpadon van, így vagy úgy, de benne van a történetben.
Egy főszereplőnek a hátán kell vinni a darabot, rengeteget számít, hogy mi milyen állapotban vagyunk, és ez erre a helyzetre hatványozottan igaz. Olyan alapot kell megteremtenünk, amire a kollégák és a közönség is rá tud csatlakozni. Ahogy rajtunk keresztül a nézők ismerkednek a darabbal, úgy mi is még csak tanuljuk az előadás hatását, de azt érzem, hogy megérinti őket a történet, a magyar történelem sokak számára teljesen ismeretlen szelete, a zene, tehát azt merem mondani, hogy szeretik a nézők A tizenötödiket. Vannak helyzetek, amikor kifelé játszom, olyankor rá-rápillantok a közönségre, és átélést, feszült figyelmet látok. A tizenharmadik című jelenet az aradi vértanúkról szól, annak a végén soha nincs taps, mindig a mély megrendülést érzékelem.
Mennyire segítette vagy épp ellenkezőleg, nehezítette a dolgodat az, hogy az ötlet megszületésétől kezdve láttad A tizenötödik alakulását?
Nagyban segített, bár egyáltalán nem azért játszom Kazinczy Lajost, mert a zeneszerzővel, Derzsi Györggyel jó barátságban vagyunk, az életünk sok ponton kötődik egymáshoz, rengeteg projektben dolgoztunk együtt. A musical első dalát, kis túlzással, persze, csak azért én énekeltem fel, mert nekem telefonált először. Gyuri elmesélte Kazinczy történetét, hogy legyen kapaszkodóm a dalhoz, felénekeltem, és ennyiben maraadtunk. Eltelt egy év, akkor felénekeltem egy újabb dalt, mert épp ott voltam nála. Aztán pedig következett a Madách-musicalpályázat második fordulója.
A keresztmetszetek bemutatásában azért vettem részt, mint az összes többi kollégám: szakmailag is érdekelt a feladat, és rá is értem. Nagyon örültem, hogy Gyuri darabját épp rám osztották, de semmi több nem volt bennem. Eddig a pontig tényleg csak a véletlenek sora vezetett. Az, hogy Szirtes Tamás igazgató úr felkért a bemutató főszerepére, a keresztmetszetnek és az itt eltöltött 13 évnek köszönhető.
Egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy irgalmatlanul intenzív volt a próbafolyamat. Mi tette azzá?
Az, hogy egyszerre több dolgot csináltam. Kazinczy egy akkora szerep, és ahogy az előbb mondtam, végig ott van a színpadon, hogy nem volt próba, amin nem kellett részt vennem. Az indulásnál még játszottuk A nyomorultakat, mellette forgattam A besúgót, és a zenei projektjeimen is dolgoztam. Ez a három hónap olyan volt, mint egy érzelmi hullámvasút, fizikailag és mentálisan is brutálisan megterhelt, viszont nagyon-nagyon jó volt végigmenni ezen a pályán. A tizenötödik az életemben mérföldkő, és nem azért, mert főszerep, hanem azért, mert egy számomra új utat jártam be, és ez a szerepalkotásra is erősen hatott. Életmódot váltottam, amihez hozzátartozik, hogy A besúgóhoz felszedett 16 kilót leadtam, letettem a cigit, odafigyelek arra, mit eszem, mennyi alkoholt iszom, mennyit maradok ki az éjszakában. A korábbi életmódom sem nem gátolt a munkában, mert mindig profin felkészültem akár színházról, akár koncertről volt szó, mégis egyfajta megtisztuláshoz tudnám hasonlítani ezt a folyamatot.
Az átállás nem okozott benned feszültséget?
De. Nem éreztem komfortosan magam a hétköznapokban, de A besúgóhoz az a fizikum kellett, és ha visszanézem a felvételeket, nagyon bírom a figurát, teljesen értem az írói és a rendezői döntést. Tavaly szeptemberben viszont elindult egy belső változásigény, az a szorongás vagy megfelelési kényszer pedig pont jól jött Kazinczyhoz, sokkal koncentráltabban tudtam rá felkészülni. Ahogy alakult a testem, és ezzel párhuzamosan el tudtam engedni mindazt, ami nyomasztott, teljesen más dimenziók nyíltak meg.
Lehet, hogy furcsán hangzik, de olyan transzcendentális élményt élek át a színpadon, amit eddig soha. Kazinczy Lajos valahol egy jeltelen sírban fekszik, és minden előadás előtt rá gondolok, neki ígérem meg vagy, ha tetszik, hozzá imádkozom, hogy remélem, ezzel az előadással méltón emlékezünk meg róla, és lát bennünket onnan föntről. Ez a sok dolog összeadódik, emiatt másképp kötődöm a karakterhez, akit játszom, és politikai hovatartozástól függetlenül másképp kötődöm a történelmünkhöz is.
Nem lehet, hogy ez a folyamat az életkorral is meg azzal is jár, hogy egy valós karaktert játszol?
Biztosan hat rá mindkettő. Az elmúlt négy év, de különösen a Covid két éve nem törölte ki belőlem a bohémságot, de meghozta a komolyságot. Ebből az élethelyzetből nyilván másképp fogalmaz az ember.
Gyors közbevágás: ez új szerepköröket is hozhat, megnyithat?
Azt gondolom, hogy igen. Én mindig a hősszerelmest játszottam, de sokkal inkább izgat Javert, mint Jean Valjean, vagy tíz év múlva A tizenötödik Haynauja.
És most vissza a történelemhez.
Alapvetően mindig szerettem a történelmet, de hiába volt jó tanárom, ahogy sokaknak, úgy nekem is főleg unalmas, száraz adatokat jelentett, amit az ember megtanul, az iskolai dolgozat után meg azonnal elfelejti. A tizenötödikhez kapcsolódóan csinálunk tárlatvezetéseket a Nemzeti Múzeumban, amire miattunk jönnek rajongók, és olyanok is, akik elsődlegesen a kiállítást akarják megnézni. Azt érdekes figyelni, hogy az élmény mindenkire ugyanúgy hat. Persze, nem én vagyok ebben a profi, én csak Kazinczyról beszélek, hanem Harányi Nikolett, akitől rengeteget tanultam. A kiállított tárgyakon és a történeteken keresztül elképesztően elkapott a kor szellemisége, az, hogy láttam Petőfi kokárdáját, kardját, továbbá az azóta elolvasott könyvek vagy ahogy a próbákon Szirtes Tamás az egyes jelenetek valóságalapjáról beszélt, és ettől egészen másképp élem meg a hazaszeretetet.
A besúgó morálisan nem ennyire tiszta időszakban játszódik, és még akkor is, ha nem konkrét személyekről szól a sorozat, jóval rizikósabb vállalás, mert sokkal közelebb vannak hozzánk az események. Míg a mi életünkre csak a szüleinken, nagyszüleinken keresztül voltak közvetett hatással, nekik, akik átélték, maga a valóság. Nekünk, akik a rendszerváltás után születtünk, az a kor ugyanúgy történelem.
Ha visszautazhatnál egy időgéppel, miről beszélgetnél egy pohár bor mellett Kazinczy Lajossal?
A csajozásról, illetve ez nagyon mai fogalom, fogalmazzunk úgy, hogy az udvarlásról. Aztán a bohémságról, ami az életükre annyira jellemző volt, hogy hogyan adták ki egy-egy csata után a feszültséget. Könnyedebb témákkal kezdeném, hogy lássuk, mennyire gondolkodunk hasonlóképpen. Azután az apjával való kapcsolatáról kérdezném, akit nagyon fiatalon elveszített. Nem kaphatott tőle mintát, nem tanulhatta meg tőle, hogyan váljon férfivá, a környezete viszont rápakolt egy hatalmas súlyt, hogy méltónak kell lennie Kazinczy Ferenc szellemi örökségéhez. Érdekelne, hogyan küzdött meg ezzel az apaképpel és még inkább az apa hiányával. Arról is kérdezném, hogy milyen volt a kapcsolata az édesanyjával, a hat testvérével, mit jelentett számára a család, és mit jelentett neki magánemberként és katonaként a hazaszeretet.
Az X-Faktorral 2014-ben ismerték meg a nevedet a zenés színházon kívül. Az a hírnév már lekopott rólad?
Igen, bár kellett hozzá néhány év. De egyáltalán nem bánom, hogy belevágtam, és nemcsak azért, mert zenésznek és színésznek is tartom magam, hanem mert az is kellett hozzá, hogy a színházban legyen olyan nevem, hogy a rendezők bátrabban adjanak feladatot.
A besúgónak is lehet ilyen hatása?
Hatvanegy országban látható a sorozat, szóval bármi megtörténhet! De komolyra fordítva: azt már tapasztalom, hogy rengetegen gratulálnak. Ettől persze nem kezd az egóm nőni, inkább azt érzem, hogy visszaigazolódik, hogy ez egy jó dolog lett, én pedig rendben vagyok. Hogy lehet velem számolni a zenés színházon kívül is. Sokáig csak énekesnek mertem mondani magam. Nyolc éve elkezdtem gitározni, és most már gitárosnak is tartom magam. Vannak dalaim, írtam zenét, szöveget, nemcsak magamnak, hanem másoknak is. És szeretném kipróbálni magam más területen is, szeretnék egy darabot írni, egy férfi monomusicalt.
Magadnak?
Egyáltalán nem, de én szeretném rendezni. Nem adtam magamnak határidőt, de június végén elkezdem, és munkarendszerűen akarok dolgozni rajta, dramaturggal, rendszeresen megmutatva másoknak. Persze, közben kiderülhet, hogy nem megy ez nekem, de muszáj kipróbálnom magam.
A besúgó válogatására is így mentél el?
Tulajdonképpen igen. Amikor én belekerültem, már körülbelül másfél éve zajlott az előkészítés, a válogatás, és mivel Varga Ádám (a sorozatban Dogovics Mátét alakítja – a szerk.) a legjobb barátom, neki köszönhetően korábbról ismertem Szentgyörgyi Bálintot (A besúgó írója – a szerk.), volt valamennyi tudásom a projektről. De ugyanúgy, ahogy A tizenötödiknél, itt sem azon múlt, hogy Ádámmal barátok vagyunk, Bálint meg többször eljött a zenekarom koncertjeire. Másfelé kezdtek nézelődni, és már tényleg a végén jártak, amikor Bálint felhívott, hogy megnézne kamera előtt. Szabadkoztam, hogy épp elvágtam a kezem, kötés van rajta, csak egy hét múlva érek rá, de megvártak.
Többen voltunk Karcsi szerepére, többen Pankára is, de annyira működött köztünk Márkus Lucával a szakmai kémia, hogy a rendezők egyhangúan bennünket akartak, és Los Angelesből is ránk bólintottak. Ez a forgatás azért is adott sokat, mert már nincs bennem görcsösen az, hogy csak az a színész, akinek diplomája van vagy a Katona–Örkény–Radnótiban játszik. Évekig tartott az önmarcangolás, mostanra jöttem rá, hogy fölösleges. Ebben A besúgónak és A tizenötödiknek hatalmas szerepe van. Meg egy születésnapi beszélgetésnek Szirtes Tamással. Neki rengeteget köszönhetek, ő a kezdettől hitt bennem, és folyamatosan, egyre nagyobb szerepekkel terhelt. És most elmondta, milyen színésznek lát engem.
És milyen színésznek lát téged?
Ezt megtartom magamnak.
Másképp kérdezem: ugyanolyannak lát, mint te magadat?
Egyre jobban közelítek hozzá.
A nyitóképen Karcsi szerepében A besúgóban.
