A képek erős festőisége, a Rembrandtól El Grecón át Daliig ívelő ecsetkezelési és kompozíciós tradíciók azt mutatják, hogy Incze Mózes széles hátteret tud maga mögött, arra támaszkodik, de ezen túl saját képi világot épít. Témáit súlyos ószövetségi jelenetekből, allegorikus helyzetekből, félig kimondott ősi mítoszokból meríti, mégis mindig van bennük valami frissen, meghökkentően egyedi. Például a szinte minden képen megjelenő, ritmikus ismétlődések: egy kocka formájú lyuk, amely átjárást mutat egy másik világba, megbontja a síkot, a teret; vagy néhány lebegő szalag, egy oda-vissza titkokat mutató tükör, egy másik világ emlékének tűnő madártoll, a homokvihar karcsú spirálba tekeredő oszlopa. Vagy az a merészség, ahogyan alakjait megszabadítja a gravitáció törvényétől és lebegnek, finoman hajló ívekre támaszkodnak, füst tartja meg heverő testüket a semmi fölött.
A fizikai világot semmibe vevő történeteknek ezeken a vásznakon sokkal súlyosabb a jelenléte, mint a testek tömegének, mert csoda, hit, akarat tartja egyensúlyban az energiákat. A Csodavárók című képen kamaszok egyensúlyoznak egy üvegkelyhet egy keskeny szalagon, a Zsuzsanna fürdője leselkedő vénjei már csak aszott koponyák, egy drapériából formált kagylóban úsznak némán, tehetetlenül az öntudatos, dús formáival tetszelgő vetkőző nő mögé.
A történetek állóképekben tömörülnek, mozdulatok, gesztusok, szembenézések vagy éppen hiányok helyettesítik a dialógust a kiválasztott nép és az aranyborjú között, a szárnyas kéz és az általa megérintett tükör között. Lassú mozgással közeledik a képek centruma felé a titok, néha füstoszlop, néha víz formájában, másutt egy lépcső vezet lefelé a föld mélyébe, mintha Platón barlangjába vinne, ahol kép és valóság fordított viszonyba kerül, mind idefönt. Van, ahol a fekvő alak álma mellett meghasad a szikla, másutt a lebegő szalagok lélekvezetőként visznek át egy alsó vagy felső szférába, összekötve a lét szintjeit.
A képek sok irányban viszik tovább a mítoszok egy-egy részletét, összekötik a létezés három szféráját és benne, nem középen, hanem az égi, földi és alvilági lét metszéspontjában elhelyezik az embert. Incze Mózes a szürrealizmust szorosan és koherensen fogja egybe a klasszikus hagyományokkal, ami ritka érték, egy költői látásmód csodálatosan pontos festői kifejezése.
