Létörömök és a kőr király

I. A cancel

A magyar irodalmi közbeszédben Szőcs Géza személyén és életművén gyakorolták be és tették elfogadottá a cancel culture-t azok a kánonformáló erők, amelyeknek a felelőssége lett volna és mai napig az, hogy ez a szövegkorpusz, amelyet immár Szőcs Gézával azonosítunk, kellő figyelemben részesüljön. Ez sajnos egy evidencia. Bollobás Enikő könyvének a pozicionáltsága is ezt támasztja alá: a szerző arra vállalkozik, hogy újra helyet keressen az életműnek a magyar irodalmi kánonban… Azért beszélek evidenciáról, mert statisztikailag kimutatható, hogy az Irodalmi Jelenen, az Előretolt Helyőrségen, az Országúton, a Magyar Szemlén és még néhány – mondjuk így – konzervatív kötődésű orgánumon kívül alig jelentek meg szövegei 2000-től haláláig. Természetesen nem sorolhatjuk ide a vele foglalkozó vagy általa kreált sajtószövegeket, a politikusi tevékenységét gyalázó vagy elismerő írásokat, de ebből a sorból még a kritikákat is kizárnám, bár épp ezekből volt meglehetősen kevés.

Szőcs Gézát közölni nem volt ildomos, pontosabban a nevét leírni nem volt ildomos, a fősodor gondoskodott arról, hogy újra és újra kivesse magából a meder, míg nagy kortársait, gondoljunk csak Kányádira vagy Kovács András Ferencre, mindig kiemelt megbecsüléssel vitték előre ezek az áramlatok.

Amikor a nyolcvanas években a „kolozsvári földalatti tanszéken” az Underground című versét írogatta – ki tudja, hány változatban, mert a szekusok többször kitépték írógépéből a kéziratot – valószínű nem gondolta, hogy a kezdeti megbecsülés után egyszer csak ő maga válik undergroundköltővé azzal a valósággal együtt, amelyről egykor ő mert a legbátrabban beszélni, ma pedig inkább senki nem akar tudomást venni róla. Azok a nyolcvanas évek ezek, amikor még indigópapírral, írógéppel sokszorosítva jártak a versei kézről kézre, mint afféle erőt adó panacea, a román kommunizmus legsötétebb és legveszélyesebb időszakában, amikor bárkit bevittek és félig agyonvertek egy-egy hasonló kézirat birtoklása miatt… Ő már itt igazán nagy költő volt: ezekben a versekben hitet tudott közvetíteni, az örök emberi értékek kristálytiszta üzenetét, hogy semmilyen körülmények között ne legyünk megalkuvók. Mert lesz jobb is. Aztán, a rendszerváltás után valahogy megalkuvók lettünk, és mondom így, vállalva a kollektív bűnösségből a magam részét is. Az nem én voltam ugyan, aki Szőcs Gézából persona non gratát csinált az irodalmi közbeszédben, erre megvoltak a saját barátai és ellenségei… Sikerült a közéleti-politikai tevékenységét összemosni és azonosítani az alkotói énjével és évtizedeken át meghempergetni a közbeszéd mocskában úgy, hogy meggyőződésem, sem egyikből, sem másikból nem értettek túl sokat, akik ezen fáradoztak.

Ha nem lenne igazam, tán Bollobás Enikő könyve is picit másabb lenne, de így van ez jól.

II. A vers ereje 35 éve

Ma, amikor a kelet-európai rendszerváltozások után 35 évvel az irodalomról vagy az irodalmiságról beszélünk, különösen egy olyan életmű kapcsán, amelynek kezdete még jóval a kilencvenes évek előttre nyúlik vissza, nehéz eltekintenünk néhány további evidenciától. Az általánosan mindenki által annyira vágyott szabadság – amelynek Sz. G. az egyik legmegveszekedettebb élharcosa volt – természetesen átitatja teljes életünket és az, hogy ez mit jelent, kiolvasható a mai társadalmi közbeszéd állapotából. Innen érthető Sz. G. életművének a sorsa, sőt a költészet vagy az irodalom sorsa úgy általában. Annak az esztétikai és erkölcsi értékelvűségnek alárendelt alkotói létmódnak, amelyet Szőcs is képviselt, ebben a világban nem jutott hely. Azt a nyelvet, amelyen az ő versei íródtak, már nagyon kevesen értjük, a mai ötven év alattiak aligha.

De Szőcs Gézával egy másik probléma is volt: hogy erdélyi. Ezt a körülményt nem lehet nem figyelembe venni, ez egy olyan szűrő, ami nélkül nincs Szőcs Géza. Ez is egyébként egy erkölcsi körülmény, amely vele kapcsolatban ugyan adott volt, de nem volt törvényszerű, hogy meghatározó identitáselemként interiorizálja. Ez a tény pedig a rendszerváltás utáni Magyarországon olykor vérlázító tud lenni.

Például, amikor 1990 elején a kezembe került A sirálybőr cipő című könyve, és elolvastam benne A partizán első megjelenése című verset, ez az élmény döntötte el bennem végérvényesen azt, hogy életem további részében versírással és irodalommal foglalkozzam.

René Char

A partizán első megjelenése

A költő hosszú időre visszatért
apja sivatagába. Ti mind, akik
szeretitek: ne szólongassátok. Ha úgy
tűnnék nektek, hogy a fecske szár-
nya nem tükröződik már többé a
földön, ezt a bol-
dogságot feledjétek el. Az, aki a szenvedést mé-
regette, nem mutatja már elő magát
a tekintetnek vöröses ájultságából.
Ó, a szép és az igaz arra ösztönöz,
hogy számtalanul legyetek JELEN a
felszabadulás sortüzeinél!

Kérdezném halkan, hogy ma van-e ilyen vers és van-e ilyen találkozása bárkinek egy verssel, ami az életét a továbbiakban meghatározná? Elnézést a vallomásért, de úgy gondolom, jól példáz valamit, ma már amúgy érthetetlent, ez a kis történet. Akkor még nem tudtam, hogy egy élő vagy halott költő versét olvasom-e, csak a sokkra emlékszem, amivel hatott. A többi már Isten kegyelme volt, hogy később együtt dolgozhattam vele több mint negyedszázadon át és rengeteget tanulhattam tőle.

Ha nem is veszett ki teljesen az értékelvűség az irodalomból, abban megegyezhetünk, hogy belső struktúrája alaposan megváltozott. Míg a rendszerváltást megelőzően, de annak környékén is, egy egyszerű folyóiratközlést megelőzően is a legszigorúbb szakmai szűrőkön kellett átmennie egy-egy kéziratnak, a kilencvenes évek szabadságmámorában észre sem vettük, hogy lassan több az önjelölt irodalmár, mint az olvasó. A sokkal lennebb adott esztétikai mérce legalább számszerűen megnövelte az irodalommal foglalkozók táborát, s ha nagy alkotónemzedékeket nem is sikerült felmutatnia, arra mindenképp jó volt, hogy politikai erővé kovácsolja és így mutassa fel a középszert, amely bármikor képes beállni bármilyen szépen tálalt lózung mögé.

De Sz. G. a minőségben hitt, elvei voltak, nem fért bele ebbe a keretbe sem, de célpontjává tudott lenni a támadásoknak.

III. Életre-halálra

A rendszer természetére utal – értsd: az irodalmi rendszer természetére –, hogy a cancel culture túlmutat az alkotó halálán. Novemberben lesz öt éve, hogy meghalt Szőcs Géza, és érdekes módon a mai napig semmi releváns nem történt az életművével kapcsolatban. Tudom, megjelent egy Összegyűjtött versek című kötet, a helyett a könyv helyett, amit a kórházba kerülése pillanatáig írt, s amelynek kéziratáról azt is vélhetnénk, hogy egyfajta lezárása lehetne az életműnek. De csak azért, hogy segítsünk az értelmezésben a filoszoknak, mert persze, ezt az életművet így (sem) lehetne lezárni.

Amikor meghal egy-egy kiválóság, általában kötelező módon köréje gyűlnek olyanok, akik a halálából kívánnak hasznot húzni. Ez mindig azzal kezdődik, hogy kisajátítják a halottat, az életművet, meghamisítják az emlékezés tényeit, és villámgyorsan akcióba lendülnek az elhunyt utóéletének kijelölésében. Szőcs Géza esetében ezek törekvések félresiklottak. De az sem következett be, aminek elvárhatóan be kellett volna, A Kolozsvári sétatér mindeddig kézirat maradt.

De nem akarok szpojlerezni, még ezzel sem ér véget az életmű, és elárulom, hogy van még néhány meghatározó és ismeretlen Sz. G.-szöveg, de nincs még itt az ideje, hogy nyilvánosságra kerüljenek. Magam is kíváncsi vagyok, az intézményes cancel culture-rel a szerző halála után mennyi idővel lehet hatékonyan szembemenni.

IV. De

Elmesélek azért még egy rövid történetet. Idézem a Sz. G. 70. születésnapjára kiadott albumból:

„Még el kell mesélnem neked valamit, nézek Valentinre. Nemrégiben a Géza Passiója alapján készült Csíksomlyói passió című előadást mutatták be a bazilika mellett. Hazafele tartottunk a Bajcsy-Zsilinszky úton – mert ide terelték ki a térről az előadás után az embereket –, és egyszer csak, egy hirtelen ötlettől vezérelve mondom a többieknek, hogy kerüljük ki az emberáradatot, és menjünk a Kálmán Imre utcán keresztül hazafelé. Az első utcasarkon, a Hold utca sarkán, egy kártyalapot látok heverni a földön, egy szív királyt. És idézzünk most A Poprád Podolinnál című versből:

„Ki új varázslatokra várt
miért is vinné el ma már
abból a régi pakliból
a pikk leányt s a kőr királyt?”

Kevés vagyok ahhoz, hogy ezt értelmezzem. Nem tudom, egy a hány milliárdhoz az esélye annak, hogy ez megtörténhetett. Körülbelül annyi, mint annak, hogy élt egyszer egy költő, akit Szőcs Gézának hívtak, és aki megírta a fenti sorokat csak azért, hogy Adrival és Eszterrel aznap éjjel megtaláljuk a kőr királyt a budapesti flaszteren.”

V. A Létörömök költészete

Ezeket gondolom Bollobás Enikő könyve kapcsán, aki tulajdonképpen az első merész irodalomtörténész, aki szembeszáll a rendszerrel. Mint Sz. G. egyik legrégebbi és legigazabb barátja pontosan érzi, hogy az életműre milyen sors vár, ha ő is hallgat. Értelmezéseiben, amelyek épp olyan izgalmasak, mint a versek, amelyekről szólnak, hihetően mutatja meg e szövegek legérzékenyebb belső világának összefüggéseit. Még ha expliciten nem is mondja ki, de érezhető az a meglátása, hogy Sz. G. életművével egy irodalomtörténeti korszak is lezárult, még akkor is, ha arról sem merünk vagy akarunk tudomást venni, hogy létezett.