Hargitai Iván rendező szinte üres térben játszatja a magyar irodalom egyik legizgalmasabb családregényeként aposztrofált művet, melyet Szabó Magda önéletrajzi ihletettségből, a saját felmenőinek történetéből írt. Az édesanyja, Jablonczay Lenke életét középpontba állító nagyregény 1977-ben jelent meg, s még abban az évben elkészült az azonos című színpadi változata is. Az ősbemutatót Lengyel György rendezésében 1977. december 16-án tartották a Madáchban. Ennek kapcsán a Film, Színház, Muzsika szeptemberi számában az író mesélt a regény és a dráma keletkezéséről, de főként iránymutatásokat adott a nézőknek, kiemelve a két alkotás műfaji sajátosságaiból adódó eltéréseit.
A Régimódi történetet irodalmilag a 70-es évek végén a regény műfaját megújító narrációs technikája okán tartják kiemelkedőnek. Sajátos elbeszélői identitásának módszere egyrészt a referencializálás: eredeti dokumentumokból idéz, anekdotákra hivatkozik, valamint kibeszél, (újra)értelmez, kommentál. Azaz létrehoz egy fiktív valóságkeretet, amelyben az olvasó mindent igaznak, reálisnak ismerhet el. Másrészt vállaltan szubjektív, és újraírja az emlékezetet, a fantáziájából keltve életre régmúlt személyeket. Ily módon a valóság és a fikció határainak többszörös kibillentésével, a személyesség és az eltartás játékával önálló írói világot alkot, melyben az olvasó felfedezheti a saját (családi) sorstörténeteit, motivációit.
A szerteágazó szövegfolyamból kritikusai rendszerint a sztorit és a párbeszédeket hiányolják. S mintha a színpadi változat épp ezt az űrt lett volna hivatott betölteni.
Jól megírt (fő)szerepek, önálló kamaradrámákból összeálló lélekrajzok, tűpontos mondatok és jó ritmusú dialógusok jellemzik a darabot. S noha a szerző a cselekményt epikusan építi fel, az életképek egymásutániságában kibontakozó drámai feszültség a Régimódi történet lélektani vonatkozásaira helyezi a hangsúlyt.
A regényhez képest megfordulnak tehát az arányok, s a dokumentarista múltidézés helyét az emberi viszonyok ábrázolása veszi át. A „boldog békeidők” mint letűnt korszak – ami a drámában a kiegyezés fénykorától a századforduló elejéig terjed – csak kulissza marad. Néhány utalásból és tárgyból azonosítható, hogy mikor és hol járunk, ezek nagy részét ráadásul nem is a párbeszédek, hanem az instrukciók hordozzák. A személyes sorsokhoz így sokkal könnyebb kapcsolódnunk.
Hargitai Iván is ezt erősíti, amikor a szokásosnál „puritánabbra” veszi az előadás látványvilágát. A mű színpadi és filmes történetéhez hozzátartozik a veretesség, a polgári miliő minél valósághűbb megidézése, a feszültségekkel terhelt korhangulat sejtetése. Gondoljunk a Beremény Géza által 2006-ban rendezett hatrészes tévéjátékra, vagy az elmúlt bő évtizedből pl. a Magyar Színház előadására (2001), a debreceni (2013) vagy a győri bemutatókra (2019). Hargitai a Covid évében foglalkozott az anyaggal, a székesfehérvári Vörösmarty Színház prózatagozat-vezetőjeként rádiójáték podcastsorozatot rendezett a 2018-as előadásuk szereposztásával. A József Attila Színház művészeti vezetőjeként most is bízik a nézők képzelőerejében, ezért a minimálisra redukálta a színpadi berendezést. Koncepciója alapvetően követi azt a vetítéses játszási hagyományt, amely Csikos Sándor debreceni vagy Tasnádi Csaba fehérvári rendezésében dominált, azonban nem korfestő vagy díszletpótló jelleggel, hanem a stilizáció eszközeként.
Horesnyi Balázs tervezésében a színpad hátsó fala egyetlen nagy paraván. Végig ugyanazt a festett hatású, monokróm vetített képet látjuk rajta: burjánzó fákat és egy pávát kőkerítésen – mintha az ablakból tekintenénk ki a kertre, teraszra. Színes fényfestéssel néha olyan, akár egy hímzett falikárpit, máskor repedező falfestés, régi fotó vagy modern tapéta hatását kelti. A díszlet állandó (fő)elemét egy szintén a rokokó vagy reneszánsz kerteket idéző hosszú kőasztal képezi kőpadokkal és -székekkel, mintha a kép folytatódna 3D-ben. Mozdíthatatlanul uralja a teret, méltóságot sugall, eleganciát, (pusztuló) szépséget, ugyanakkor nehézséget, megkövesedettséget, enyészetet. A zárdától a pesti szállodáig minden helyszínhez adaptálható.
A szereplők mozgatása a családi asztal körül jól leképezi a lelkiállapotokat, (erő)viszonyokat. S ahogy haladunk előre, egyre árnyaltabb lesz a metaforikus jelentése. A kőasztal lehet a ki (nem) mondott titkok őrzője, az ősök megfejtendő öröksége. Az életet biztosító otthon, de a röghöz kötöttség béklyója is.
Test és lélek, halál és újjászületés kettősségét sűríti magába a látvány másik állandó eleme, a fekete zongora is. Nem véletlen jut róla eszünkbe Ady, s az egyik legkülönösebb, 1908-ban írt A fekete zongora című verse. Hiszen a Régimódi történet kapcsán Szabó Magda is emlegeti. (Az archív interjú itt nézhető meg.) Az említett 1977-es cikkében ezt írja: „A századvég a rossz írók ábrázolása szerint olyan volt, mint egy tál lépesméz, körötte pillangók és sóvár méhecskék, kacagó, fürtös hajú fiatal hölgyek, akik nem túl gazdag otthonaikból vidéki kastélyokba táncolnak át, de Ady jól tudta, a vér és arany századába fordult, agrárproletárok temetője lett vagy elindította őket a kivándorló hajó felé, mig (sic!) a fegyvergyárosok lázasan készülődtek, mert pár év, s jön már az első világháború.” S mintha Hargitai szándékosan erre a „rossz” ábrázolásra játszana rá, amikor látszólag inadekvát asszociációként előadásában a rokokó világot idézi meg, s vele a világégés előtti utolsó békeállapot illúzióját.
Az ellentmondásos szín(eke)t aztán – paradox módon – korhű, monarchia korabeli ruhákat viselő szereplők népesítik be. Papp Janó jelmezkölteményei szemet gyönyörködtetőek. Ritkán látni ilyen precízen komponált, minden részletében kidolgozott kosztümöket, melyek diszkréten tükrözik viselőjük karakterét, jellemváltozását. (A legmarkásabban Lenke női öntudatra ébredésének történetében figyelhető meg.) A minőségi bársony, csipke, brokát anyagválasztások, a látványos ékszerek és kiegészítők, az ünnepélyes tornűrök, valamint a fodrászati műremek loknik és hajberakások mind az arisztokrácia világát festik elénk. Pedig lecsúszott, a külsőségekhez ragaszkodó dzsentrikről szól a példázat, elkártyázott vagyonokról, hűtlenségről, nemzedékek harcáról és az enyén felelősségéről egy új világ küszöbén. Így még szembetűnőbb, hogy az álarcok mögötti makrotörténeteket egyetemes traumák mozgatják.
Mert mi másról is szólhatna nekünk ma a Régimódi történet, mint az ismétlődő transzgenerációs mintákról.
Arról, hogy a főként női ágon öröklődő érzelem- és emléklenyomatok a tudattalanban, illetve epigenetikus szinten a sejtjeinkbe kódoltan generációról generációra meghatározhatják a viselkedésünket, választásainkat. Életközepi válságunkban korszerűen önismereti útra indulunk, s ebben a folyamatban nem kerülhető meg a család. Forduljunk akár szakemberhez, ismeretterjesztő irodalomhoz, más segítőhöz, coach-hoz, spirituális vagy ezoterikus módszerhez, hétköznapi pszichológiánk origója a traumakutatás. Szabó Magda ezért (is) nagyon kortárs. A 70-es években, amikor a regény előszavában megvallotta, hogy azért írta meg az anyja történetét, hogy tovább tudjon élni, ez még nem számított trendinek. Ma már (úgy) tudjuk, hogy a gyógyulás kulcsa az örökölt sors feltárásában rejlik, amivel megszakítható a transzgenerációs hatás.
„Szabad akarok lenni” – mondja Jablonczay Lenke, akivel könnyen azonosulunk. A saját meggyőződésében hisz, nem az öregek szabályrendszerében. Dolgozni akar, a saját jogán érvényesülni, nőként egy férfias világban, szabadon dönteni és kibontakoztatni a tehetségét. Fejlődéstörténete sok szempontból rímel a miénkre. Talán ezért is működik jobban a második rész. A két felvonás egyébként akkurátus szerkesztési elvek mentén épül fel. Párhuzamos jelenetek pandantját látjuk, ugyanazokat az élethelyzeteket hasonló vagy ellentétes válaszokkal. Lényegi kérdés, ki hogy választ férjet, elválik-e vagy sem, a tradíciókat követi-e vagy a szívét, hogy viszonyul a munkához, a pénzhez, a másikhoz. Az első rész Rickl Máriáról szól és ahogyan Kislenke bekerül a család életébe, a második főszereplője pedig ő, ahogyan megszabadul a kötelékektől.
A Régimódi történet a formátumos nők története. Jelentős női szerepek sorát vonultatja fel, amihez a férfiak csak szekundálhatnak.
A József Attila Színház színészei érezhetően rendezői instrukcióra mai játékstílusra törekszenek, de nincs könnyű dolguk. Nem segítik őket a korabeli jelmezek, Szabó Magda választékos, egy letűnt kor beszédstílusát őrző, olykor modoros nyelvezete. S az epizódszerű cselekmény sem, ahol minden jelenetbe már „készen” kell belépniük. A stilizált látvány pedig extrán fókuszba helyezi a játékot. Mégis jófajta feszültség keletkezik mindebből, s zömében mai embereket látunk a színpadon.
Az előadás Molnár Zsuzsanna jutalomjátéka. Rickl Mária alakját annyi színből rajzolja meg magabiztos természetességgel, amihez nincs elég jelzőnk. A keménysége mellett azok a legemlékezetesebb pillanatai, amikor esendőségében érhető tetten, s egy-egy gesztussal, hangszínváltással láttatni engedi az érzéseit. Kónya Merlin Renáta a második szerepében ragyog ki igazán, s az emancipáció útját járó Lenkeként stabilan (el)viszi a második felvonást.
A rendezők az ősbemutató óta gyakran osztják ugyanarra a színésznőre anya és lánya, azaz Gacsáry Emma és Lenke szerepét. Van benne ráció, hiszen sorsukat egyforma minták huzalozzák. Mindketten árvák, nagyanyjuk neveli őket szeretetlenségben, ám Lenke szülei élnek, csak kényszerből odaadták. Ezt az anyát ma már nehéz elképzelnünk. Talán itt érezhető legjobban az ellentmondás korunkkal, s íróilag is másodlagos Emma igazsága. Nagyobb hangsúlyt kap a másik nagymama, Bányai Rákhel, aki Fehér Anna alakításában méltó ellenpárja Máriának. Egyformán erős személyiséget formál, eleganciája és nyugodt tartása mögött az élet nehézségeibe belefáradt asszony magányosságát is meg tudja mutatni.
Gizella szerepében Kovalik Ági izgalmasan építi fel az ellentmondásos, egyszerre szerethető és gyűlöletes vénlányt. Kulcsár Viktória a folyton lehülyézett nővér szerepében jobbára csak asszisztál a „Hamupipőke-sztorihoz”. Szabó Gabi cselédje az elején nagyobb jelentőséget tulajdonít magának s az ideálisnál többet kommentál kifelé, míg végül bölcsen összeér a szerepével. (Korábbi interjúnk a színésznővel itt olvasható.) A két apáca testesíti meg a jó anyát. Pikali Gerda a világi dolgokban is járatos főnővérként az abszolút biztos pont, intelligens (ön)iróniájával megalapozza a második rész derűsebb hangulatát, Auksz Éva lénye a gondoskodó szeretetet. S hadd emeljem ki még a cimbalmon a (nép)lélek muzsikáját megszólaltató Gódor Erzsébet mellett egyetlen férfiként a narrátor szerepében Ottlik Ádámot. Mintha az író fehérbe öltöztetett tanúja lenne, rezonál a közönségre, ugyanakkor „civil nézőként” is élvezettel merül el a színpadi történésekben.
A főhős nem azzal lép ki a családi sorskörből, hogy elkezdi járni a saját útját, hanem hogy képes lesz felvállalni az érzéseit. Elfogadja az életét, megbocsát a nagyanyjának, s kifejezi az iránta érzett hálát. Mert csak a szeretet oldhatja fel a traumákat. Hogy Lenke versét idézve, megérezhessük a létünk ütemét.
Színlap, előadás-időpontok és jegyinformáció a József Attila Színház honlapján.
Fotó: Kállai-Tóth Anett/József Attila Színház
