Lévai Júlia: Fontos, hogy a kemény munkát oldott játékossággal kapcsoljam össze

A próbateremhez közeli londoni kávézóból kapcsolódtál be az online interjúnkba. Mit próbáltok most, min dolgozol?

Újrakezdtük a tavaly díjat nyert Petty Men című előadásom próbáit, mert jövő héten indul a turnéja. Most egyik előadásból estem a másikba, mert nemrégiben fejeztük be az azóta bemutatott, legújabb előadásom próbáit. A Jermyn Street Theatre kért fel egy darab rendezésére. Ez egy londoni művészszínház a West Enden. Egy angol drámaíró barátnőmmel közösen bedobtuk az ötletet, hogy Virginia Woolf Hullámok című modernista, kísérletező regényét érdemes lenne színpadra állítani. Bátor vállalkozás volt: jeleztük a színháznak, hogy ez egy gyönyörű, de nehéz, már-már megrendezhetetlen történet, ők mégis örömmel csaptak le rá.

A sztori hat barátról szól, akik együtt nőnek fel, együtt változnak, gyászolnak, szeretnek, utálnak. Nagyon költői a Virginia Woolf-szöveg: szinte alig van benne tetten érhető történés, mégis mindenről, magáról az életről szól. Épp ez az oka annak, hogy a nézők tükörbe nézhetnek általa, és könnyen tudnak kapcsolódni hozzá. Szerencsére a Hullámok nagy sikert aratott, a nagy érdeklődés miatt a színház a tervezettnél tovább műsoron tartja.

Mélyreható történeteket kínálsz a nézőknek. Milyen belső indíttatás vezetett idáig, mi terelt a rendezői pályára?

Látszólagos véletlenek sorozata. Mindig sokat jártam színházba, de hosszú ideig versenyszerűen úsztam, a sport világában éreztem nagy kihívást. Aztán jött egy sérülés, és azzal párhuzamosan ráébredtem, hogy a sport nem az én világom. Tizenöt éves voltam ekkor – emlékszem, teljesen el voltam veszve, és azt kérdeztem magamtól: ha nem úszó vagyok, akkor mi és ki vagyok? Ekkor figyelt fel rám Eck Júlia, aki a Toldy Ferenc Gimnáziumban volt csodálatos drámatanárnőm, és hívott el a Teátrumba.

Az iskolai színjátszó körben kipróbáltam a színészi játékot is, de az nem állt igazán közel hozzám. Ő azonban megmutatta mindannyiunknak, hogy nemcsak színészként lehet részt venni a folyamatokban, hanem rendező vagy dramaturg is lehet az ember. Megmutatta nekünk a pálya teljes spektrumát, megmutatta az önkifejezés és a másokkal való kapcsolódás lehetőségeit, ami nagyon felkeltette a kíváncsiságom.

Ez a szenvedély éltet ma is, miközben igyekszem tudatosítani, hogy ez a munkám, és kell, hogy legyen életem ezen kívül is.

Transzformatív erő van jelen a színházban…

Igen, gyerekkoromtól kezdve sokszor éreztem azt a nézőként látott színházi előadások után, hogy az utcára lépve viszem magammal az érzést, a kapott élmény hatására máshogy érzékelem a világot. Egyidőben nézőtéri felügyelő voltam az Örkény Színházban, ahol rengeteg előadást láttam – a Hamletet hétszer vagy nyolcszor, és minden este mást vittem haza belőle. Egészen csodálatos élmény volt.

Milyen belső indíttatással kezdted a tanulmányaidat a LAMDA-n?

Eleinte úgy gondoltam, hogy óriási tematikákkal, nagy ideológiai megközelítésekkel fogok foglalkozni, ezekre fogok fókuszálni az érzelmek helyett. Sok intenzív gondolattal és vizuális ötlettel kísérleteztem az előadásaimban. Idővel azonban megtanultam, hogy bár fontosak a nagy ötletek, nélkülözhetetlen az érzelmi kapcsolódás. Az utóbbi években már sokkal inkább az érdekel, hogy hogyan tudom személyessé tenni az izgalmas alapkoncepciókat.

Mi a személyesség kulcsa nálad?

Elsősorban a színészek játéka. Hiszen a színművészekhez tudnak a legkönnyebben kapcsolódni a nézők, az általuk megformált karakterek nyitnak utat feléjük. Amikor kiköltöztem Angliába, inkább az expresszionista, posztmodern projektek érdekeltek, azaz inkább egy európaibb látásmód jellemzett. Angliában viszont nagyon sok kortárs drámával találkoztam. Míg a magyar színház inkább rendezőközpontú, az angol színház nagyon szövegcentrikus – én ezt a kettőt igyekszem összekapcsolni, transzformálni, hogy közösen, együtt dolgozva teret adjanak az érzelmi sík kibontakozásának.

A LAMDA hogyan, milyen tekintetben hagyott nyomot a szemléleteden, munkamódszereden?

A LAMDA több szempontból is meghatározó iskola volt számomra. Az ott töltött intenzív egy év kitágította a rendezői horizontom, és segített felismerni, számomra milyen rendezői megközelítés működik. Nagyon jót tett, hogy három hónapig színészmesterség-órákat vettünk a színész diákokkal – ijesztő, de hasznos rendezői tapasztalás volt. Megértettem általa, hogy miből dolgoznak a színészek.

Voltak közös projektjeink díszlettervező szakosokkal, ebből adódóan remek szakmai kapcsolatokat is szereztem a tudás mellé. A tanév során neves színházi rendezők asszisztense lehettem. Mostanra megfordultak a szerepek: a legutóbbi előadásom során a LAMDA egyik jelenlegi tanulója volt az asszisztensem, ami megható élmény volt számomra. Nyáron már tanítani is fogok az intézményben – szuper, izgalmas, felelősségteljes és egyben kissé szürreális élmény, hogy megtehetem ezt. Az intézmény rendező szakán leszek associate, azaz a vizsgaelőadásaikon dolgozó rendező diákokat fogom mentorálni. Külső szemként segítem majd őket a meglátásaimmal, a tanácsaimmal.

Rendezőként mely témák foglalkoztatnak?

Ez mindig a darabtól függ. Nagyon sok különböző téma és szöveg foglalkoztat. Gyakran az alkotótársaim jelentik a kiindulási pontot: felteszem magamnak a kérdést, hogy mi az, amit ki szeretnék próbálni, át szeretnék gondolni ezzel a csoporttal. Mi az, amiről beszélni szeretnék velük, és mi az, amire nem tudom a választ? Mert sokszor a nem tudásokban van az igazi kihívás. Összességében talán a történetek mögötti tartalmak foglalkoztatnak igazán, hogy milyen lelki folyamatokat tudunk kibontani belőlük.

Rengeteg mindent tapasztalunk emberként, nagyon különböző módokon érzékeljük a valóságot, és nagyon izgalmas élmény számomra erre reflektálni.

Mély folyamatokat élsz át rendezőként. Miként változtál ezek hatására emberileg, alkotóként?

Tizenkilenc évesen költöztem Angliába, tizenegy éve. Ez idő alatt sokat formálódtam, de nem tudom, hogy ez mennyiben a pályának, és mennyiben a kornak, az idő előrehaladtának a következménye. Az biztos, hogy a tökéletességre való törekvés elengedésének köszönhetően sokkal több játékosságot és szabadságot éltem meg az elmúlt években, mint korábban. Gyerekként nagyon perfekcionista voltam, mindent nagyon jól akartam csinálni. Ma is komoly tempót szoktam diktálni a próbákon, de legalább ilyen fontos számomra, hogy a kemény munkát oldott játékossággal kapcsoljam össze.

Mi segít abban, hogy megéld a felszabadult játékosságot?

Az, ha nem állok önmagam útjába. Ebben pedig az segít, hogy az évek során egyre inkább megtaláltam azokat a munkatársakat, alkotótársakat és barátokat, akikről tudom, hogy minden körülmények között őszinték hozzám, és akikkel nyíltan tudunk egyetérteni, vagy épp egyet nem érteni. Már a próbafolyamatok alatt konstruktív, egyenes visszajelzéseket kapok tőlük, ezáltal az előadás sikerétől függetlenül biztonságban érzem magam. Rendezőként enyém a döntés felelőssége, de az alkotófolyamat mindannyiunké.

Milyen kihatással van a jövőbeli munkádra az, hogy megnyerted az Európai Shakespeare Fesztiválok Szövetségének fődíját?

Az újabb angliai bemutatót követően nyár végéig turnézunk a Petty Men című előadással. Május végén Németországba megyünk, aminek nagyon örülök, mert kifejezetten szeretem a német színházat. Izgalmas lehetőség, hogy német kollégákkal találkozhatok, és közelebbről ismerhetem meg a színházi világukat. Ezt követően Romániába megyünk, majd Csehországba, Lengyelországba és Olaszországba. Eddig Anglián kívül csak Szerbiában dolgoztam egy ösztöndíjnak köszönhetően 2021-ben. Így ez most egy nagyon izgalmas lehetőség, melynek során tágíthatom a szakmai horizontom, sok inspiráló színházi emberrel találkozhatok. Remélem, ez egy fontos lépés lesz abban is, hogy az ötleteimet már egy nemzetközi pályán haladva tudjam megvalósítani.

Magyarországi munka is szerepel a jövőbeni terveid között?

Magyarországon is szeretnék rendezni a jövőben, vannak reménykeltő „beszélgetéskezdeményeim” ezt illetően, de ezt nem akarom sürgetni, és szerencsére most a naptáram is tele van. Nagyon kötődöm a magyar színházhoz, a rendezői ízlésemet egyértelműen meghatározták az Örkényben, a Katonában, a Radnótiban vagy éppen a Trafóban látott előadások. Hazaérve az első utam mindig színházba vezet, szegény angol barátaimnak folyamatosan a magyar színházról áradozom. Bízom benne, hogy lesz lehetőségem otthon is rendezni.

Címlapfotó: Fotó: Olivia Spencer