Titeket meghatározó gyerek- és ifjúkori élmények tereltek a néptánc felé. Mi az, ami vonzó lehet ebben ma egy fiatal számára?
Lévay Andrea: Kinyílt a világ, a fiataloknak rengeteg lehetőségük van, és előszeretettel kóstolnak bele mindenbe, de aztán – ha nem köti le őket – gyorsan váltanak. Nekünk az a tapasztalatunk, hogy pici gyerekkorban kell elkezdeni. Aki kamaszként kezd táncolni, nem biztos, hogy meg tud maradni egy közösségben. Szerintem leginkább a közösség ereje tartja nálunk a gyerekeket és fiatalokat – a tehetséges táncosok mellett azok is örömüket lelik ebben, akik esetleg kevésbé ügyesek. Óvodáskorban érdemes elkezdeni a tanítást és tanulást, mert akkor mélyen megragad, és lehet rá építeni.
Ágfalvi György: Nehéz manapság megtartani a fiatalokat. Erre csak úgy van módunk, ha érdekes dolgokat tanítunk nekik. Fiatalos, izgalmas próbákat tartunk, ráadásul pörgősen, jó ritmusban. A Bihariban sosem ragaszkodtak ahhoz, hogy autentikus táncokat állítsanak színpadra, és mi is ezt a szellemiséget visszük tovább.
Azt mesélted egy korábbi interjúban, hogy 16 évesen egy miskolci táncházi alkalom döntötte el végleg, hogy ezzel foglalkozol majd. Emlékszel, hogy mi szippantott be?
Á. Gy.: Talán a szabadság, hogy ha ismerek három figurát, akkor már tudok táncolni. A szüleim indíttatására kisgyerek koromtól táncoltam, de igazán nem vettem komolyan.
Andrea, te óvodásként kezdted?
L. A.: Igen, épp az előbb találkoztam az óvó nénimmel, aki a lányával és az unokájával jött el egy ifjúsági műsorunkra a Hagyományok Házába. Nekem szerencsém volt, mert egy kiváló pedagógus már az óvodában észrevette, hogy van érzékem a zenéhez, tánchoz, és ő vitt el engem a Vasas Művészegyüttesbe, ahol a gyerekcsoportban kezdtem, majd ahogy cseperedtem, felkerültem a felnőttcsoportba.
Mikor döntötted el, hogy ez lesz a hivatásod?
L. A.: A tánc szeretete végigkísérte az életemet, lélekben már egészen korán elköteleztem magam. Csak a családom nem szerette, hogy táncolok, mert úgy érezték, ez a sok elfoglaltság – különösen hétvégén – túlságosan elvon engem a közös programoktól. Ha egy szülő észreveszi, hogy a gyerek – ahogyan én is – lázasan is bemegy próbálni, vagy éjjel és hajnalban tanul, hogy egyetlen próbát se kelljen kihagynia, akkor érdemes a pályaválasztás előtt megkérdezni tőle, hogy nem akar-e ezzel foglalkozni. Tőlem senki nem kérdezte meg, éppen ezért a zene felé fordultam, konzervatóriumban tanultam magánének szakon, majd érettségi után egy évig a párizsi konzervatóriumban folytattam a tanulmányaimat. De a tánc iránti szenvedélyem ott is megnyilvánult: a Sorbonne kétnemzetiségű diákjait tanítottam táncra. Aztán egy francia cégnél helyezkedtem el itthon, és viszonylag későn, 24 évesen vettek fel a Magyar Állami Népi Együtteshez.
György, téged másodszorra vettek fel. Akkor már teljes elszánással dolgoztál?
Á. Gy.: Ezt azért nem mondanám. Húszéves voltam, és fogalmam sem volt, hogy mi fán terem egy hivatásos együttes, gondoltam: kipróbálom. Aztán addig próbáltam, hogy most itt vagyok 22 éve.
Mi jelentett nehézséget az elején?
Á. Gy.: Valójában nem okozott nehézséget a tánc, inkább a keretrendszerbe kellett beleszoknom. Egészen más aktívan öt-hat órát táncolni mindennap, mint heti kétszer két-három órát próbálni. Folyamatos tánc, tánc, tánc – ezt kellett megszokni. De imádtam, hogy Budapesten minden este járhattam táncházba, Miskolcon sokkal ritkábban volt rá alkalmam. Eleinte előfordult, hogy egyenesen a táncházból jöttem a reggeli balettórára.
Andrea, te sokkal céltudatosabb voltál?
L. A.: Én nem voltam ilyen szabad gondolkodású. Bizonyára számított az is, hogy Gyuri vidékről került Pestre, és kikerült a családi közegből egy kollégiumi, majd albérleti környezetbe. Én budai vagyok, a szüleim erősen fogtak… De amikor idejöttem, ez lett az életem. Számomra nem is volt kérdés, hogy reggeltől estig táncolni szeretnék. Néha szoktuk mondani, hogy „megyünk dolgozni”, de valójában sosem munkaként tekintünk rá. Ez a hivatásunk, hitvallásunk és a munkánk. Azt csinálom, amit szeretek. Ami persze közhely, és még csak nem is mindennap igaz. Én sem minden reggel kelek úgy, hogy éljen, megyek a balettrúd mellé! Alapvetően mégis inkább ez a szemlélet jellemez. Több mint 23 év elteltével is. Így a végén azért átértékelődnek a dolgok, és persze közben is vannak akadályok – fizikailag és mentálisan is bírni kell –, mégis azt gondolom, hogy ha valakinek lehetősége van rá, akkor ki kell próbálnia.
Mit jelent az, hogy „így a végén”? Meddig tart a táncoslét?
Á. Gy.: Amíg az embernek van két lába.
L. A.: Jelenleg 25 év után jár a táncosoknak életjáradék, addig még van egy-két évünk.
De utána is maradhattok a hivatásos együttesben?
L. A.: Ha szükség van ránk, igen. De azért van bennem egy egészséges önkritika is, meg néhány tükör a lakásunkban… A testet jól karban lehet tartani, de kevesebb „nagymamaszerep” adódik a néptáncban, mint például a színházban. Itt a fiatalság ereje is fontos.
Á. Gy.: Aki ennyi évig hivatásos táncos volt, az mindig hivatásos táncos lesz – szellemiségében is.
Az, hogy hivatásos néptáncosok vagytok, mennyire határozza meg a mindennapjaitokat az élet egyéb területein?
Á. Gy.: Külsőségekben nem látszik. Nem hordok kalapot, nem járok mezőségi ruhában.
L. A.: A természet közelsége, a föld szeretete viszont gyerekkoromtól meghatározó volt számomra. Nekünk hétvégi házunk volt Tahitótfaluban, édesanyám már húsz éve ott él, de rendszeresen járunk rendben tartani a kertet.
Á. Gy.: Én Miskolc kertvárosában nőttem fel, ez számomra is természetes.
A Magyar Állami Népi Együttes tagjaiként sokrétű kvalitásokkal és jó színészi képességekkel kell rendelkeznetek, hiszen történeteket meséltek a tánc eszközeivel. Mennyire komplex a feladatotok?
Á. Gy.: Mi Misi (Mihályi Gábor együttesvezető – a szerk.) egész életútját végigkísértük, és ebben sok kísérlet volt a kortárs táncoktól az autentikus táncok lecsupaszításán át a színészi kihívásokig. Ma is mindig akadnak új feladatok. Gyakran halljuk, hogy modernné kell tenni a néptánc-előadásokat. Ezt mondani könnyű, de megtalálni a megfelelő eszközöket annál nehezebb. Rendszeresen születnek kísérletek a különböző együtteseknél, de Misi nagy érdeme, hogy soha nem készít két ugyanolyan műsort. Ha egy együttes beáll valamilyen megtalált „sémára”, akkor az előbb-utóbb kiüresedik, unalmas lesz. Nem megújítani kell a néptáncot, hanem frissé kell tenni.
Hogyan kezdtetek el koreografálni?
Á. Gy.: Amíg az ember táncosként dolgozik, és nincs olyan hely, ahol kipróbálhatja magát, addig legfeljebb gondolkodik ezen. Amikor 2006-ban megkaptuk a mezőkövesdi Matyó Táncegyüttes vezetését, akkor kezdtünk el koreográfiákat készíteni.
L. A.: A táncegyüttesnél különböző programokat kellett összeállítanunk. Akadt, amit a falunapon mutattunk be, másokat fesztiválokon. A matyó kultúra bemutatása és öregbítése alapvető feladatunk volt. Az ünnepekre: húsvétra, pünkösdre is táncokkal készültünk, hiszen sok turista látogatott el a tájházakba, vagy a skanzenben léptünk fel. Így kezdődtek a szárnypróbálgatásaink.
Miért pályáztátok meg a Bihari Táncegyüttes művészeti vezetését?
L. A.: Nyolc évig vezettük a Matyó Táncegyüttest, aztán mikor onnan eljöttünk, én már gyerekeket tanítottam a Liget Táncakadémián. Eleinte kisebbeket, aztán Gyuri is csatlakozott, és közösen elkezdtünk idősebb csoportokat oktatni. Hét évet voltam a Ligetben, Gyuri kettőt, és aztán volt egy évünk, amikor nem tanítottunk.
Á. Gy.: Sok volt. Úgy éreztük, hogy le kell adni a feladatokból. Táncoltunk itt, a MÁNE-ban, aztán pénteken mentünk Mezőkövesdre, de közben öt évig volt egy másik együttesünk Felsőzsolcán, és évekig nem volt egyetlen szabadnapunk sem.
L. A.: Úgyhogy pihentünk egy kicsit.
Á. Gy.: Kapóra jött a Bihari Táncegyüttes pályázati kiírása.
L. A.: Voltak olyan fiatal tanítványaink a mezőkövesdi együttesben, akik amikor a fővárosba kerültek egyetemre, akkor kérdeztek bennünket, hogy hol tanítunk, mert jönnének hozzánk. Egy fiatalember a Ligetbe is velünk tartott, s most a Bihariba jár hozzánk. Ő hívta fel a figyelmünket a lehetőségre.
Á. Gy.: Nagyon sokat gondolkodtunk rajta, mert azért a Bihari mindig is az ország egyik legjobb együttese volt, és őszintén megmondom: nem is bíztunk benne, hogy mi ezt megkaphatjuk. Az esélytelenek nyugalmával pályáztunk.
L. A.: Bizonytalanok voltunk, hogy vajon méltók lehetünk-e egy ilyen együttes élére. Akárhol is tartottunk szakmailag.
Á. Gy.: Talán kishitűek vagyunk.
Amikor megkaptátok, felgyűrtétek az ingujjatokat, és nekiálltatok dolgozni?
Á. Gy.: Ez úgy történt, hogy kint voltunk egy turnén Amerikában, és ottani idő szerint hajnali négykor hívott fel Boross Sándor (a Bihari Egyesület ügyvezető elnöke – a szerk.), hogy mi lettünk a Bihari vezetői. Annyit reagáltam félálomban, hogy jó, köszi, köszi.
L. A.: Kérdeztem Gyurit, hogy ki volt az. Mire ő: mi lettünk a Bihari vezetői. Eltelt egy kis idő, mire felfogtuk.
Á. Gy.: Ültünk reggel egy órát szótlanul az ágyban. Először sokkolt minket a dolog.
Mennyien táncolnak a Bihariban?
Á. Gy.: A felnőtt tánckar most nagyjából negyven fő. Négy gyerekcsoport működik – korosztályok szerint – egyenként 30-40 fős létszámmal, így összesen csaknem kétszázan vagyunk.
Ti a felnőtteket tanítjátok?
L. A.: Alapvetően igen. De bejárunk időnként a gyerekekhez is, hogy megismerjenek minket. Az év végi műsorra a gyerekek két koreográfiával készülnek, és nekünk ahhoz, hogy ezt összeállítsuk, látnunk kell, min dolgoznak. Időnként tanítunk is nekik. Így amikor átkerülnek a felnőtt tánccsoportba, akkor már ismerősként köszöntenek minket. Nem csak évente egyszer találkoznak velünk, amikor nagyjából annyit látnak, hogy mikrofonnal kiabál egy bácsi vagy egy néni, hogy balról vagy jobbról jöjjenek be.
Á. Gy.: Az év végi műsorokat is igyekszünk úgy összeállítani, hogy a különböző csoportokba járó gyerekek együtt dolgozzanak. Aki szerdánként próbál, az ismerje meg a csütörtöki csoportot, mert ez erősíti a közösségi köteléket. Két évvel ezelőtt az István, a király iskolába megy elnevezésű projektben is részt vettünk. Készítettünk tíz koreográfiát, nagy munka volt.
L. A.: Feke Pál rendezte az előadást, amelyre Szentendrén került sor, ahogyan az azt megelőző táborra is, ahová biharis gyerekek is érkeztek, és mi tanítottuk meg nekik a táncokat.
A versenyeken kiváló eredményeket értek el. De mi a célja egy ilyen amatőr táncegyüttesnek?
L. A.: Szerintem fontosak a megmérettetések, a sikerek, és legfőképpen a szakmaiság. Vannak köztük Aranysarkantyús táncosok, és mióta mi ott vagyunk, sokan elvégezték vagy elkezdték a Táncművészeti Egyetem pedagógusképzését, és ha nem is hivatásos táncosok, hivatásszerűen foglalkoznak például tánctanítással. Ez nekünk is nagyon jó, mert ez a szellemiség, energia a Bihari közösségét segíti. Az amatőr táncosok szerintem a legtöbbször ugyanolyan elhivatottak, mint a profik. Ráadásul nemzetközi fesztiválokon, versenyeken is rendszeresen részt veszünk, és mindenkiben él a versenyszellem.
Á. Gy.: Ahogyan mondtuk, igyekszünk színesen oktatni: egy lány jár hozzánk kortárs táncot tanítani, van Molnár-technika, aerobick-bemelegítés. A Bihariban is a hivatásos felfogást képviseljük.
L. A.: Ez a sokszínűség már elengedhetetlen. Most visszakanyarodunk az első kérdéshez, hogy létfontosságú, hogy minél több inger érje a gyerekeket és közben minél több tudást kapjanak.
