Az ipari alapanyagokból készült alkotások egy része igényli, hogy megérintsék vagy akár megszólaltassák. De légies, fémcsipkés női fűzőt vagy hatalmas köztéri szobrot is láthatunk a szecessziós falak között. Már ezért a különös kontrasztért érdemes megnézni a kiállítást. Nátyi Róbert kurátorral a vizuális kultúra fejlesztéséről és a fémek rugalmas formanyelvéről is beszélgettünk.

A kiállításmegnyitón elhangzott, hogy ezek az indusztriális anyagból készült szobrok jól működnek a Reök-palota szecessziós belső terében. Miért?

Alapvetően nem gondolja a közönség, hogy az acél és a különböző ipari nyersanyagok alkalmasak lehetnek a szobrászatra, hiszen évezredek óta csak a nemes anyagokban – márványban, bronzban – gondolkoztunk. A köztéri szobraink is többnyire ilyenek. Két ellentétes világ találkozik ezen a kiállításon. Az ipari acélszobrok konstruktivitása és a szecessziós Reök-palota fantasztikus, növényi ornamentikás organikus formavilága között ég és föld a különbség. Mégis jól látható, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Aki rendelkezik egy kis beleérző képességgel, észreveszi, hogy

ezek a szobrok, plasztikák, köztereken is nagyon szépen működnének.

Collin Hope: Kaktuszok

Korábban említette, hogy ez a tárlat a vizuális műveltség fejlesztésére is jó, ezért fontos ezeknek a kortárs művészeti tárgyaknak a bemutatása. Milyen üzeneteket hordoznak?

A vizuális műveltség fejlesztésére azért is gondoltam, mert ha bejön valaki a Reök-palotába és megnézi ezt a félszáz alkotást, akkor láthatja, hogy nagyon sokféle nyersanyag és formavilág jelenik meg, sziporkázóan ötletes megoldásokkal.

Rengeteg ötlet és fricska van köztük.

Nemcsak humor, hanem szociális tartalom is. Sok mindent ki tudnak fejezni a művészek ezekkel az alkotásokkal. A kortárs művészet nagy része felvonul egy-egy ilyen kiállításon, és úgy gondolom, hogy szinte minden generáció talál magának olyan kapaszkodót vagy érdekes részletet, amellyel közelebb kerülhet egy-egy alkotáshoz. Hiszen ezek nem azok a 19. századi nagy monumentumok, amelyekhez hozzászoktunk és történelmi gondolatokat vagy egy-egy korszak szellemi lenyomatát képviselik, hanem a jelenhez szólnak: napjaink formavilágán keresztül tudnak közel kerülni a közönséghez.

Ha megnézzük a kiállítást, akkor láthatjuk, hogy az acél vagy a különböző fémfajták nagyon rugalmasak abban az értelemben, hogy alkalmat adnak sokféle kifejezésmódra. Éppúgy van klasszikus emberábrázolás a kiállításon – amit az ókori görögök óta megszokhattunk – mint ahogy akadnak konstruktív szobrok, szerkezetek, melyek a Kecskeméti Szobrászati Szimpóziumon készültek.

Ezt a nyári művésztelepet 2004 óta rendezik meg, egy óriási gyártelep üzemegységében. A művészek ott laknak és alkotnak két hétig. Találnak magunknak nyersanyagokat, kidobott hulladékot, de akár hétköznapi tárgyakat is beépíthetnek. Megkapják a szervezőktől azt a lehetőséget is, hogy a legmodernebb eszközökkel, lézervágóval, plazmavágóval, CNC esztergagépekkel dolgozhatnak, ráadásul szakemberek segítségével. Szinte semmi nem szab határt a fantáziájuknak és a lehetőségeiknek – nagyon nagy méretekben is gondolkodhatnak.

A plasztika mindig is közel volt az emberekhez, mondhatni testközelben. Hiszen térbeli műfajról van szó.

Az ember szívesen megy oda egy szoborhoz, megérinti, megtapogatja.

Szinte minden érzékszervünkre szükségünk van, hogy egy műalkotást befogadjunk. Mikor ezt mondom, azt úgy is értem: a kiállításon vannak olyan alkotások, amelyek megszólaltathatóak.

Gerber Pál: Kész mű

Például kalapácsok egy tekerő segítségével. Mint egy régi verkli. Elképesztően hangos, de különleges ritmusban szólal meg. Ezek az alkotások azért is igénylik a közönséget, hogy beindítsanak egy-egy mobilszobrot.

Ezek a hangzó műalkotások a kedvencei?

Nehéz lenne kedvencet kiemelni, mert ha végigjárunk a szecessziós palotában, akkor a tizenegynéhány terem mindegyike más arcot mutat. Van, ahol szinte természeti formák jelennek meg a maguk organikus voltában: egy kaktuszerődre emlékeztető installáció ugyanúgy bekerült az épületbe, mint ahogy voltak művészek, akik intim ruhadarabokat imitáltak fémből – női fűző vagy férfiing is megtalálható a kiállításon. Egyenesen megtévesztő módon kialakítva: ha nem látnám, hogy fém, akkor azt is hihetném, hogy csipkéből és áttört felületekből készült.  

A fém arra is alkalmas, hogy a lehető legfiligránabb elképzeléseket valósíthassuk meg belőle. Mire a kiállítás végére érünk, akkor felfedezhetjük, milyen hihetetlenül sok megoldás létezik napjaink kortárs művészetében.

Milyen szempontok alapján állították össze a tárlatot?

A gyakorlott néző, aki gyakran jár kiállításokra, ismeri a művészeket és az alkotásaikat, fölfedezhet bizonyos azonosságokat. De külső szemlélő nem föltétlenül. Valóban érdekes, hogy festők és grafikusok is megjelennek. Ők elsősorban azt a képi és vizuális formanyelvet alkalmazzák a szobroknál, amit egyébként a grafikáiknál és festményeiknél megismerhettünk.

Talán azért nem látszik, hogy szobrász vagy festő készítette az alkotást, mert a kivitelezésben fémmegmunkáló szakmunkások, mesterek is részt vettek, ha az alkotó bizonyos feladatokat nem tudott megoldani a fémmel – hiszen ez számukra új terep. De ne feledjük, hogy a szobrászoknak is ritkán adódik olyan lehetőségük, hogy ekkora méretű műveket alkossanak. Ráadásul megrendelő híján

ilyen drága munkába senki nem kezd bele, hogy aztán később a műtárgy nála maradjon.

Vannak olyan művészek, akik évek óta rendszeresen visszatérnek a szimpóziumra, és egészen belejöttek a különböző fémmegmunkáló eszközök használatába.

Érdekes, hogy a szimpóziumra nemcsak szobrászokat, hanem grafikusokat és festőket is meghívnak. Lehet látni a különbséget az általában két dimenzióban alkotó grafikus és egy szobrász műve között?

A méretek meghatározták a lehetőségeinket. Az első és második emeletre fel kellett vinni alkotásokat, ráadásul a hely korlátozottsága is befolyásolt minket. De azért így is fölkerültek kétszáz kilós alkotások az emeletre. Nagy méretű köztéri szobrok nem fértek volna el, de az aulába behoztunk két ilyen műtárgyat. Nagyon fontos szempont volt, hogy bemutassuk a sokszínűséget és a sokféle formai megoldást. A figuratívtól a nonfiguratív szobrászatig minden típust felvonultat ez a tárlat.

Ez a fajta művészeti ág hogyan jött létre, milyen igények hívták életre? A beszélgetésben is utalt rá, hogy a szobrászat számunkra inkább a márvány, bronz alapanyagot jelenti, nem az indusztriális alapanyagokat és a CNC eszterga használatát.

A 60-as 70-es évek Magyarországán létrejöttek különböző művésztelepek, ahol acél-, illetve alumíniumszobrászattal foglalkoztak. Ez természetesen az akkori nagy acélművek szponzorálásával tudott megvalósulni. Dunaújvárosban aztán alakult egy kezdeményezés, az ottani acélszobrászati szimpózium a mai napig legendás fejezete a modern kori magyar plasztikatörténetnek. De a 2000-es évektől a kecskeméti szimpózium átvette a stafétabotot. Nem mondhatjuk azt, hogy itt találták ki az indusztriális szobrászatot, hiszen itthon csupán évtizedes hagyományai vannak, míg Európában és az Egyesült Államokban már a 20. század elejétől sokat foglalkoztak fémmel.

Ha nagyon tágra nyitom az interpretációs lehetőségeket, voltaképpen a 19. század végén az Eiffel-torony is egy hasonló épület, mely plasztika is egyben – persze óriási építészeti léptékben megvalósítva. Az 1889-es párizsi világkiállításra készült a nagy francia forradalom 100. évfordulójának megünneplésére. Az akkori közönség is idegenkedett a toronytól, aláírásokat gyűjtöttek ellene, hogy elrontja Párizs városképét. Mára pedig, azt hiszem, egy ember sincs a világon, aki a francia fővárost Eiffel épülete nélkül képzelné el. Ez mutatja, hogy az elmúlt százhúsz évben kódolva volt a lehetőség, hogy a fém irányába is elinduljanak az alkotók.

A klasszikus avantgárd képviselői a 20. század eleje óta – Picasso, a kubisták – a plasztikába, a szobrászatba egyre több új nyersanyagot integráltak. Olyanokat, amelyeket korábban elképzelhetetlennek tartottak. Az elmúlt évszázad a kísérletezésről szólt a művészetben, óhatatlan volt, hogy eljutnak a fémek és fémötvözetek használatához. A kiállításunk nagy csattanója, hogy ezek az ipari fémek valóban alkalmasak arra, hogy vérbő és jó szobrokat készítsenek belőlük az alkotók.

A tárlat szeptember 27-ig tekinthető meg a Reök-palotában.

A nyitóképen Demcsák Dóra Vanda: Lovak

Fotók forrása: Reök