Lohinszky Loránd 1950-ben, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet első végzett évfolyamán diplomázott Kolozsváron, majd a Marosvásárhelyi Székely Színházhoz szerződött, a társulat színháztörténeti jelentőségű előadásaiban a közönség és kritika egyaránt elismerően fogadta. A város színházához pályája során végig hű maradt, 1954-től tanított.
2013. június 22-én hunyt el, mint a lapok írták, életének 89. évében, rövid szenvedés után. A Kultúrpalotában ravatalozták fel, a református temetőben helyezték örök nyugalomra.
Rendező- és tanárkollégája, Kovács Levente így írt róla nekrológjában:
„Neve egyet jelent számunkra, marosvásárhelyiek számára a SZÍNHÁZ-zal. Élete során egy egész univerzumot varázsolt elénk, közönség, színésztársadalom, színésztanítványok sokasága egyaránt a művészet, a kultúra, az értelmiségi méltóság és emberi tartás megkerülhetetlen világítótornyaként tekinthetett rá, s biztosan így őrzi majd emlékét.”
Lohinszky színészi arcélét mindazok számára is markánsan vázolta fel, akik nem láthatták őt színpadon: „Királyok, tudósok, nagy- és kispolgárok, művészek, kisemberek és szellemi titánok, zsenik és gügyök – a mesterség legmagasabb fokán megrajzolt jellemek végtelen gazdagsága tárul elénk az életművet vizsgálva, arra emlékezve.” A kivételesen gazdag pálya minden állomását lehetetlen felsorolni. Az Úri muri szinte szótlan Pincére volt a belépője, majd következett Trepljov, Platonov és Luka, II. Fülöp, Möbius és Molière, Lőrinc barát, Lear király és Feste, Ill és George, Biberach és Lucifer, Örkény István Őrnagya, Németh László Bolyai Farkasa, Illyés Gyula Görgeyje, és jöttek sorra Sütő András és Székely János igazságkeresői. Szerepeinek igaz tolmácsolója volt.
A visszaemlékezések kiemelik Lohinszky következetességét, intellektusát, eleganciáját, fizikai és lelki tartásosságát, kíváncsiságát, a színház és a szakma iránti tiszteletét, folytonos megújulási igényét, a sablonok elvetését, maximalizmusát, azt, hogy magából és tanítványaiból is a legtöbbet akarta kihozni.
És hűségét, ami sosem volt számára kérdés. „A maradás vagy elmenés kérdése soha nem merült fel bennem. Erdélyben vagyok itthon, ide köt a múltam, az egész életem. Nevetséges is volna az én koromban sajnálkozni az elmulasztott lehetőségeken. Számomra ennyi adatott, és még azt sem mondhatom, hogy elégedetlen vagyok. A színházban sokat játsztam, örömöm telt a munkámban. Nyilván másképp is élhettem volna, de a »rendszer« tönkretette és sajnos még ma is megnyomorítja mindnyájunk életét” – mondta erről 1992-ben, azt követően, hogy a Molnár György rendezte Vörös vurstlival részt vett a San Sebastián-i filmfesztiválon. Kivételes tehetségének köszönhetően ugyanis a román mellett a magyarországi filmesek is megtalálták. Olyan alkotásokban játszott, mint a Nincs idő, a Holnap lesz fácán, az Apám néhány boldog éve, az Ábel a rengetegben vagy a Retúr.
Lohinszky Loránd kivételes munkásságát jelentős állami és szakmai kitüntetésekkel ismerték el. Többek között megkapta a Románia érdemes művésze (1964), Uniter-díj (1994) és Uniter-életműdíj (2000), A Magyar Művészetért Díj (1996), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1995), A Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának életműdíja (2003), Marosvásárhely díszpolgára (2003), a bukaresti Nemzeti Színházi és Filmművészeti Egyetem díszdoktora (2005), Románia Csillaga, tiszti fokozat (2005) kitüntetéseket.
Életútinterjúja – Máthé Éva kérdéseivel – 2004-ben jelent meg a kolozsvári Polisnál, a Prospero Könyvei sorozatban.
