Lőrincz P. Gabriella: Amíg él az ember, addig kell elrendezni a dolgokat

Anyák napjához közeledve arra gondoltam, hogy az anyák anyjától, a nagymamáktól induljunk el. Nem kevesebb mint tíz mamaversed van a Fényhiány című kötetedben.

Nagymamám halálának tízéves évfordulójára emlékezve raktam bele ezt a tíz verset a kötet végére. Javarészt vele töltöttem a gyerekkorom. A kötéstől a horgoláson át a biciklizésig mindenre ő tanított. Rengeteget énekelt és mondókázott nekem, valahol az irodalom megkedvelését is neki köszönhetem. Fontos volt, hogy emléket állítsak neki, bár az első köteténél még nem feltétlenül tudatos egy szerző, inkább csak szerencsétlenkedik. De ezzel együtt: a mamaversek nagyon kedvesek voltak nekem.

Milyen nők és anyák vettek körül életed folyamán? Rengeteg generációs mintázat és női szövetség köszön vissza az írásaidból. 

Elég sok és sokféle nő vett körül a családban, és ugyanennyi anyamintát is láttam – tetszőt és nem tetszőt egyaránt. A nagymamámtól látott minta azért tetszett, mert soha nem éreztem, hogy erőszakkal tanítanának. Csak éltük az életünket, és közben tanultam. Amikor virágot csokrozott, csak megmutatta, mitől lesz szép. Nem volt benne az a tudatosság, hogy „na, most megtanítom ezt a kölköt”. Mellette soha nem éreztem kényszernek a tanulást. Azt mondta: magadnak tanulsz. Soha nem mondta például, hogy „eredj innen, csak lassítasz” – ellentétben anyámmal, akinek nem volt ehhez türelme. Anyámmal mindig elbeszéltünk egymás mellett, soha nem jutottunk közös nevezőre. 

Visszatekintve, hogyan látod a viszonyotokat?

Egyszerűen csak nagyon távol állt az én világomtól. Nekem kellett felfognom, hogy felnőtt ember vagyok, és meg kell oldanom az életemet egyedül. Amikor halálos beteg és elesett lett, rájöttem, hogy dolgom van vele. Nem tehettem meg, hogy nem vagyok mellette, hiszen ő hozott a világra, ő etetett és taníttatott. Kegyelmi idő volt, hogy el tudtam mondani azokat a dolgokat is, amiket nem szerettem a közös életünkben. Tiszta lap lett. Én nem abban hiszek, hogy a temetésen kell sírni, hanem amíg él az ember, addig kell elrendezni a dolgokat. A halottal már nincs dolgunk, csak az élővel.

Behoznék egy idevágó sort a verseidből „hogyan lettünk mi egyből kettő, és hogyan leszünk újra egy”. 

Az „egyből kettő” egyértelműen a születés. Az „újra egy” pedig talán akkor jön el, amikor már nincs édesanyánk. Onnantól, hogy már senkinek nem vagyunk a gyerekei. Amikor már csak magunkban hordozzuk édesanyánkat, megváltozik a helyzet. Én például a tükörbe nézve látom magamon a vonásait, vagy a hangomon veszem észre, mintha ő szólalna meg. Amíg él az édesanyánk, addig ez nem tűnik fel.

A Rossz anya sorozatodban rengetegféle anyáról írsz. Olyanokról, akikről nagyon kevés szó esik. Szerinted miért akarjuk kollektíven kisatírozni azokat az anyákat, akik nem felelnek meg az elvárásainknak?

Mert mindenkinek van egy idilli anyakép a fejében, hogy egy anyának hogyan kell viselkednie. Ha valaki hibázik, rögtön jön az ítélkezés, hogy „az ilyen nem is anya” – de az az igazság, de igenis anya. Persze vannak átlagos rossz anyák, és persze vannak drasztikus esetek, amelyek mögött gyakran elmezavar áll, de az ember nem akar tudomást venni róluk, mert túl rossz látni. Megtanították nekünk kiskorunkban: „ne nézz oda, mert rosszat fogsz álmodni”. Pedig ezek az anyák is köztünk járnak. Nem tudjuk, nekik milyen volt az anyjuk, mi van a fejükben. A tagadás nagy erényünk.

Ha már rossz anyák: beszéljünk arról is, hogy mi van a tökéletesekkel, akik mintha egy Pampers-reklámból ugrottak volna elő.

Nem léteznek. A reklámanyukák – akik mindig kipihentek, és tökéletes az alakjuk – egyszerűen nem életszerűek. A valóság az, hogy napokig nem tudsz hajat mosni, és le vagy büfizve. De ha egy anya elhiszi, hogy nem így van, és nem tudja teljesíteni ezeket a mesterséges elvárásokat, tönkreteszi magát a bűntudattal.

Én letiltanám a kismamákat a kommentolvasásról. Rengeteg hülyeséget és riogatást lehet olvasni. Minden várandósság egyedi, én még a saját két terhességem között sem éreztem hasonlóságot. Nekem könnyebbség volt, hogy fiatalon szültem és nem tudtam semmit. Például a bölcsőhalálról sem hallottam, így nem is rettegtem tőle. Betettem a gyereket az ágyba, és aludtam. Ma már valószínűleg nem mernék aludni a sok információ miatt.

Talán egy mustármagnyi hit ezen segíthet. Számodra a hit hogyan kapcsolódik az anyaságodhoz? 

Igyekszem a gyerekeim előtt is hitelesen élni. Soha nem erőszakoltam rájuk a hitet, de mindketten hívők lettek. Nálunk a kereszténység olyan természetes, mint a vízivás. Megbeszéljük az ünnepek valódi jelentését, hogy húsvétkor nem a nyúl kakál tojást, hanem az Úristen fia halt meg és támadt fel értünk. 

A hitem nélkül nem maradtam volna életben, nem tudtam volna kezelni a helyzeteket. Sokáig veszekedtem az Istennel, főleg a fiam betegsége miatt. Egoista módon kérdezgettem, hogy miért én? Miért nem annak az anyának adott mozgáskorlátozott gyermeket, aki úgyis megölné? Aztán megértettem, hogy nekünk egymást kellett kapnunk, és nekem meg kellett látnom ebben az áldást.