„Mikor az ember fiatal, olyan nagynak látja a világot; azt hiszi, hogy az mind tele van az ő jó barátjaival, szeretőivel, tisztelőivel, alázatos szolgáival, akiknek mind nincsen elébbvaló dolguk, mint az ő lábai számára egyengetni az utat, őt magasztalni, karjaikon hordani, szerelmükkel boldogítani és a fejük fölé emelni. Lassanként aztán mind összébb szorul a világ; mindennap egy leckét veszünk; míg utoljára megtanuljuk, hogy az egész világ ez a négy fal, s ami benne egyedül a mienk: – a nő, az anya és a gyermek.” (Jókai Mór: A kísértet)
Dsida Jenő: Édesanyám keze
A legáldottabb kéz a földön,
A te kezed jó Anyám
Rettentő semmi mélyén álltam
Közelgő létem hajnalán;
A te két kezed volt a mentőm
S a fényes földre helyezett.
Add ide, – csak egy pillanata, –
Hadd csókolom meg kezedet!
Ez a kéz áldja, szenteli meg
A napnak étkét, italát
Ez a kéz vállalt életére
Gyilkos robotban rabigát,
Ez tette értünk nappalokká
A nyugodalmi perceket.
Add ide, – csak egy pillanata, –
Hadd csókolom meg kezedet!
Hányszor ügyelt rám ágyam mellett,
Ha éjsötétbe dőlt a föld.
Hányszor csordúlt a bánat könnye,
Amit szememről letörölt,
Hányszor ölelt a szent kebelre,
Mely csupa szeretet. –
Add ide, – csak egy pillanata, –
Hadd csókolom meg kezedet!
Ha megkondult az est harangja
Keresztvetésre tanitott,
Felmutatott a csillagokra,
Ugy magyarázta: ki van ott;
Vasárnaponként kora reggel
A kis templomba vezetett.
Add ide, – csak egy pillanata, –
Hadd csókolom meg kezedet!
Lábam alól, ha néha néha
EI is tévedt az igaz út,
Ujjaid rögtön megmutatták:
Látod a vétek szörnyü rút! –
Ne hidd Anyám, ne hidd, hogy
Egykor feledni birnám ezeket!.
Add ide, – csak egy pillanata, –
Hadd csókolom meg kezedet!
Oh, hogy igy drága két kezeddel
Soká vezess még, adja ég;
Ha csókot merek adni rája
Tudjam, hogy lelkem tiszta még
Tudtam, hogy egy más, szebb hazában
A szent jövendő nem veszett! –
Add ide, – csak egy pillanata, –
Hadd csókolom meg kezedet!
József Attila: Anyám
A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban - -
Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktől vacsoráját,
lefeküdtünk és eltűnődtem,
hogy ők egész fazékkal esznek - -
Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónők korán halnak,
a cipeléstől reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól - -
S mert hegyvidéknek ott a szennyes!
Idegnyugtató felhőjáték
a gőz s levegőváltozásul
a mosónőnek ott a padlás - -
Látom, megáll a vasalóval.
Törékeny termetét a tőke
megtörte, mindig keskenyebb lett -
gondoljátok meg, proletárok - -
A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt néki
Ady Endre: Az anyám és én
Sötét haja szikrákat szórt,
Dió-szeme lángban égett,
Csípője ringott, a büszke
Kreol-arca vakított.
Szeme, vágya, eper-ajka,
Szíve, csókja mindig könnyes.
Ilyen volt a legszebb asszony,
Az én fiatal anyám.
Csak azért volt ő olyan szép,
Hogy ő engem megteremjen,
Hogy ő engem megfoganjon
S aztán jöjjön a pokol.
Bizarr kontyán ült az átok.
Ez az asszony csak azért jött,
Hogy szülje a legbizarabb,
A legszomorubb fiút.
Ő szülje az átok sarját
Erre a bús, magyar földre,
Az új hangú tehetetlent,
Pacsirta-álcás sirályt.
Fénye sincs ma a szemének,
Feketéje a hajának,
Töpörödött, béna asszony
Az én édes jó anyám.
Én kergettem a vénségbe:
Nem jár tőle olyan távol
Senki, mint torz-életével
Az ő szomoru fia.
Petőfi Sándor: Füstbement terv
Egész uton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl…
Mint a gyümölcs a fán.
Arany János: Itthon
Mint a madár a fészkére,
Szomju vándor hűvös érre,
Mint a gyermek anyaölbe:
Vágyom én e nyájas körbe.
Itt, enyelgő kis családom
Közt, van az én jó világom;
Künn borong bár a magasban:
Itt örökké csillagos van.
Csillogó szem, mosolygó ajk:
Ez az amit szívem óhajt,
S küszöbömet átallépve,
Ez derűl itt én elémbe.
Szívem ifjul, gyermekké lesz:
Kis örömet nagynak érez,
Körülem is ártatlan kedv
Játszi pillangója repked.
És felejtem egyelőre
Gondjaimat a jövőre:
Mi nehéz súly függ e vállon,
Nehogy kedvök búra váljon.
Gyermek-szívvel, öntudatlan
Nyugszom meg e gondolatban
Hogy övéit el nem hagyja,
Ki mindnyájunk édesatyja.
Arany János: A „tavasz-ünnepély” albumába
Anyai gond, anyai báj
Virraszt a bölcső felett,
Redős homlok, mosolygó száj
Az aggódó szeretet;
Kire ily nap nem derűl:
Szánd az árvát, könyörűlj.
Kosztolányi Dezső: Anya
Megláncoltál megint a karjaiddal,
anyám, anyám.
Reám raktad a gyöngeséged mázsás
bilincseit.
Most hordalak fájó lelkemben téged,
amint te hordtál.
Rád gondolok, kávédra, könnyeidre,
özvegyi fődre.
Veszekszem én veled és gondjaiddal,
foggal-körömmel.
Ha vidáman ballagnék egymagamban,
mellettem lépkedsz.
Első nő rég-elveszett édenemből,
Éva leánya.
Gyötörsz te is, áldott, s én mint gavallér,
sírva szeretlek.
Juhász Gyula: Édesanyám
A Tisza partján él egy özvegyasszony;
Szeméből könnyet egyet se fakasszon
A nyomorúság, a gond és a bánat:
Ó áldd meg Isten, édes jó anyámat!
A Tisza partján él egy özvegyasszony...
Tudom, hogy bút hoz néki minden alkony,
Mert ő a jóság, szenvedés, a bánat:
Holtig siratja édes jó apámat!
