Minden szava igazság, és minden szava hazugság

Hogyan született a Júlia, mi indított a megírására?

Visky András: Nem nekem jutott eszembe a darab. Ahogy az sem, hogy meg kellene írnom. Timothy Bench Amerikában olvasta édesanyám emlékiratait, és Budapesten érdeklődni kezdett, kit lehetne megkeresni azzal, hogy ebből darab szülessen. Azt mondták neki: legjobb lesz, ha egyenesen a szerző fiát kéri fel. Eleinte azt hittem, könnyű lesz megírni, hiszen tudom, mi történt. Aztán persze fennakadtam rajta. Sokáig nem nyílt meg előttem a darab, nehezen találtam hozzá utat.

Eléggé kivételes lehet – és talán picit skizoid is –, hogy édesanyád szemével tekintesz valamire, aminek te is a tanúja voltál. Kíváncsi lennék, hogy a Júlia végsőn soron kinek a visszaemlékezése?

Visky András: Fel kellett ismernem, hogy nem tudom az anyám történetét megírni. Csak a sajátomat tudhatom. Bele kellett helyezkednem ebbe a szédületes alászállás- és fölemelkedésszituációba. A darab akkor indult el bennem, amikor egyszer csak meghallottam a mellkasomban ezt a két rövid sort: „Itt vagy?/ Adj jelt!”  Akkor tudtam, hogy megvan. Egy hétig nem aludtam, csak írtam. Vibrált a testem, mintha köztes világok valamelyikében lebegtem volna. Amikor elkészült a szöveg, azt hittem, túl rövid. Amikor pedig hangosan felolvastam, azt mondtam, túl hosszú. Nem nyúltam hozzá, mert megbizonyosodtam felőle, hogy a darab megalkotta a saját idejét.  

Szilágyi Enikő: És tökéletes volt úgy, ahogy volt.

Enikő volt az első a Júliák sorában. Hogyan emlékeztek erre a találkozásra?

Visky András: Kolozsváron találkoztunk, egy színházfesztiválon. Enikő belépett a színház előcsarnokába, és amikor megláttam,  az volt az első gondolatom, hogy megvan Júlia. Még aznap megkértem, hogy ő játssza el az ősbemutatót. 

Szilágyi Enikő: Én meg rögtön elolvastam a szöveget, és még aznap éjjel felhívtam Andrást, hogy vállalom. Megtiszteltetésnek éreztem. Szerintem nincs még egy ilyen mély monodráma a világon: tragédia, egyedüllét, várakozás – és mégis rengeteg humor. Zseniális és gyönyörű.

A mű technikailag monodráma, de az alcímében párbeszédről van szó. Mennyire volt nehéz úgy megírni és eljátszani, hogy a másik fél láthatatlan?

Visky András: Én nem monodrámát akartam írni, hanem színházat. A diákjaimnak azt tanítom, hogy a dráma nem elbeszélés, hanem  lélekrobbanás. A legnehezebb az volt, hogy rájöjjek: anyám történetének a robbanási centruma nem rajtam kívül van, hanem bennem. Ott belül kell szembesülnöm a kérdésekkel. A munkát magamban és magammal kell lefolytatni.

Szilágyi Enikő: Óriási kihívás volt játszani. Ott kuporogsz behunyt szemmel, várod a választ, ami nem jön. Valamilyen válasz mégiscsak van, különben nem tudnád folytatni. Megtörténik, csak épp nem úgy, ahogy Júlia abban a pillanatban szeretné.

Visky András: Csak akkor lesz párbeszéd az Örökkévalóval, ha a színész színre hozza őt. Egyszer a chicagói előadás főpróbahetében mondtam a Júliát játszó színésznőnek, hogy ha nem jön válasz arra, hogy „Itt vagy? Adj jelt!”, akkor ne folytassa. Megrémült: mi van, ha nem érkezik jel a magasból? Arra bátorítottam, hogy várjon. Ha nincs jel, ne menjen tovább. Biztos voltam benne, hogy annyira megfeszül a tér, hogy akár reggel négyig is ott ülünk, és várakozunk. A dráma tulajdonképpen egy számunkra ritkán érzékelt jelen idő. Ennek kell megszületnie. Nem tartam, hanem tiszta tartalom. Amihez ki kell hullnunk az időből. 

A bemutató után az édesanyád azt mondta a darabról, hogy minden szava igazság és minden szava hazugság. 

Visky András: Édesanyám ezzel a meglátással tulajdonképpen zseniálisan definiálta a világ esztétikai vizsgálatának a jogosságát. Rehabilitálta a fikciót, amit én egyébként a regényeim óta erősebbnek tartok a valóságnál. Mert a valóságot sokféleképpen olvassuk le, a fikció viszont – ha nyelvvé válik – közös valósággá tud lenni. 
 

Enikő, milyen volt úgy játszani, hogy a „főszereplő” tulajdonképpen a nézőtéren ül? 

Szilágyi Enikő: Elképesztő élmény volt. Ismertem is őt – egy tündér volt. Kicsi, törékeny, finom asszony, nagyon különleges tekintettel. A bemutatón ott ült az első sorban, láttam, ahogy a története hallatán erősen, görcsösen szorította a férje kezét.

Visky András: Édesapám a bemutató után azt mondta édesanyámnak: „Te nem meséltél el mindent a ti lágeréletetekről!”

Szilágyi Enikő: Nagyszerű humora volt.

Mennyit tudott megőrizni az előadás Visky Júliából?

Visky András: Nagyon finom paradoxon ez. Sok előadásban tapasztaltam, hogy olyasmit tudok meg az anyámról az őt játszó színésznő játékán keresztül, amit másként nem érthettem volna meg. A darab megérinti azt, ami közös bennük. Ezért mondhatja azt édesanyám a szövegre és az előadásokra: nem én vagyok, de én vagyok. 

Szilágyi Enikő: Mert lelke van a szövegnek. Amiben nincs lélek, azt nem érdemes színre vinni, az emberek nem tudnak kapcsolódni hozzá. A Júlia esetében már a szöveg megtanulása is olyan volt, mint egy alászállás. Mondtam a szobámban, újra és újra, és egyre mélyebbre kerültem benne. Andrásnak is mondtam, hogy „Ez a szöveg az én Bibliám”. A lélek nyelvén szólal meg. Még ma is tananyag a művészibeszéd-óráimon, abból vizsgázott az egész csoport. 
 

Beszéltünk szövegről, lélekről és láthatatlan párbeszédről, de a Júliában – az előadásról beszélek – legalább ennyire fontosnak tűnik az is, ami a testtel történik. Hogyan volt jelen ez az előadásban? 

Visky András: Enikő elképesztő intenzitással volt jelen a színpadon. Megvalósította a szöveget átható párbeszédet. Mi nézők nem hallottuk Isten hangját, mégis tökéletesen értettük a megszólalásait. A játékteret vastag sóréteg borította, olyan volt, mintha Júlia a magasban lebegne. Az előadás legvégén, amikor Júlia feltámad, lassan elindul és nyomokat hagy az addig érintetlen sóban. Megrázó pillanat volt, most is tökéletesen felidézhető. Olyan finom koreográfiával lépkedett, mint aki ismét megtanul a földön járni. A színházban a színész minden este feltámad a szemünk előtt, mintegy kiszületik a szerepéből. A tapsrendeknél látni ezt a legszebben: a színész egy köztes állapotban lebeg, egyszerre van itt és még a túlsó oldalon. Ebben a Júlia-előadásban mintha a feltámadás valóságosan meg is történt volna, ott a szemünk előtt. 

Szilágyi Enikő: Játék közben nagyon különös állapotba kerültem. Amikor vége volt az előadásnak, alig tudtam kimenni a tapsra, annyira benne maradtam abban a kucorgó létezésben. Szédültem, amikor kinyitottam a szemem, mégis fel kellett állnom és ki kellett mennem. Ilyenkor ez egy kettős állapot: még ott vagy valamiben, miközben már vége az előadásnak.

Visky András: Ezt az Enikő-féle járást a Kitelepítésben meg is írtam. Júlia visszatér a gyerekek közé, és ők elkezdik tanítani járni. Minden mondat Enikő játékából jött: olyan volt az előadásban ez a jelenet, mintha Júlia most született volna vissza közénk, és neki magának kellene kitalálnia, hogyan is járnak az emberek. 
 

Több mint húsz év telt el a Júlia és a Kitelepítés megszületése között, de mindkettő ugyanahhoz a családtörténethez kapcsolódik. Hogyan látod a két mű kapcsolatát? 

Visky András: A Kitelepítés valójában a Júlia átírása regénnyé. A színházban a fordított adaptációhoz szoktunk, rendszerint regényeket írunk át színpadra. A regényben rejtett Júlia-idézeteket is találunk, hiszen le akartam leplezni a két írásmű közötti kapcsolatot. A Júlia szabadversekben született sorai észrevétlenül illeszkednek a regény mondataihoz. Amikor a darabot olyan barátaim olvasták, akik jól ismerték a családtörténetemet, azt kérdezték tőlem, miért maradt ki Nényu a Júliából? A darab egyetlen lélek állapotát vizsgálja a halál kapujában, Nényunak sehogyan sem volt helye a halál égig érő magányában.  Egy író akkor kerül jó helyzetbe, ha a szöveg születése idején kevés szabadsággal bír. Azaz belép a formába, és a formát szabadságként tudja megélni. A Kitelepítésben leróttam az adósságomat. Egészen különleges lény volt Nényu, inkább angyal, mint ember. Amikor meghalt, egy holland napilap nekrológot közölt róla. Úgy emlegették, mint a huszadik század második felének a szentje. Egy gulágszent. Attól tartok, igazuk volt.