Hogy jött létre a Klakker Társulás?

Darvasi Áron: Egy közös előadással indult a dolog: az egyetemen az osztály egy részével megcsináltuk az Amphitryont, ami végül elnyert bizonyos szakmai sikereket, és úgy gondoltuk, hogy folytatnánk tovább a közös munkát. Eleinte lett volna egy alapcsapat, viszont a színészek zöme kőszínházaknál van leszerződve, így a Klakker Társulás számukra mindenképpen csak másodlagos lehetett volna. Ezért arra jutottam, hogy csak annak van értelme, ha ez egy nyitott társulás, ami azt jelenti, hogy amikor éppen van lehetőség előadást csinálni, akkor csinálunk azokkal, akikkel lehet, akiknek van hozzá kedve.

Magyarán mindig azok a klakkerek, akikkel éppen előadást csinálok.

Mindig igyekszem gondolni azokra, akikkel elindítottuk a Klakker Társulást, így szerepel a Madárhegyben Rudolf Szonja, Ertl Zsombor és Lukács Dániel az eredeti csapatból. Szeretném, ha idővel ez egy nagy dologgá nőné ki magát, ami majd fenntartja saját magát.

Rudolf Szonja: Áron a Klakker Társulás motorja, leginkább rajta múlik, hogy mi sül ki belőle. Ő volt az, aki azt mondta, mi lenne, ha továbbcsinálnánk, amit az Amphitryonnal elkezdtünk. Összeültünk, és arról beszélgettünk, mit jelenthet számunkra ez a Klakker Társulás. Az elejétől közösen alakítgattuk, milyen is legyen, majd Dino Benjámin és én felvetettük, hogy Áron apja, Darvasi László írjon nekünk egy darabot. Ez lett később a Madárhegy. Amikor a névválasztáson gondolkodtunk, Antóci Dorottya osztálytársunkkal találtunk az interneten egy színházi kifejezéseket tartalmazó oldalt, és ott megtetszett ez a szó. Jó volt kimondani, hogy klakker.

D. Á.: Eredetileg a klakker jelentése fizetett színházi néző, bérnevető, aki azért ül a nézőtéren, hogy felspanolja az előadást… Amikor nézem a saját rendezésem, annyira izgulok a színészekért, hogy mindenre reagálok. Kétféle nevetésem van: az egyik, amikor tényleg tetszik, amit látok, a másik a „drukknevetés”, amikor nem jól csinálnak valamit, de beleröhögök, hogy történjen valami. Szokták fogni a fejüket a színészek a takarásban, ha meghallanak nevetni a nézőtérről.

Amphitryon
Fotó: Éder Vera

Áron, igaz, hogy együtt írtátok a darabot édesapáddal, Darvasi Lászlóval?

D. Á.: Édesapám nagy szeretettel vállalta el a darab megírását, hiszen végigkövette az osztály történetét az egyetemen. Az osztálytársaimra írta eredetileg a Madárhegy szerepeit. Folyamatosan küldte nekem a jeleneteket, én meg vissza neki az ötleteimet. Így született meg egy félkész mű. Azért mondom így, mert az előadás végleges szövegkönyve és a darab sokban különbözik. Nagyon alázatosan dolgozott édesapám, csak az volt a fejében, hogy nekünk segítsen. Néha vitatkoztunk, de nyilván tisztelettel fordultam felé, azért mégiscsak letett már valamit az asztalra. De azt hiszem, háromszor írattam vele újra. Ezt nem mindenkivel tehetné még egy kezdő színházrendező…

R. Sz.: Nekem úgy tűnt, hogy nagyon jól kiegészítik egymást. Ahogy Áron említette, folyamatosan változott, alakult a darab a próbafolyamat alatt. Ez persze nekünk sem volt egyszerű, mert amikor már megtanultál végre egy részt, akkor el kellett fogadni, hogy lehet, hogy másnap újra kell tanulni. Sokszor felülírták egymást az apjával. Amikor esetleg picit túlcsordult Darvasi László szépírói vénája, akkor Áron elvitte a dráma, a színház irányába, vagy csak leegyszerűsítette. Azonban néha Áront is le kellett állítani, hogy hagyja abba a húzásokat, mert ilyen gyönyörű mondatokat nem lehet nem kimondani. Szerintem nagyon izgalmas és érdekes nyelvezete lett a darabnak.

D. Á.: Apának van egy sajátságos írói stílusa, amit családon belül mágikus realizmusnak szoktunk nevezni. Nagyon elemelt nyelven ír, és igazából azt kellett a darabon belül helyre tenni, hogy mivel ő elsősorban prózaíró, aki láttatja a szövegeiben a dolgokat, vagyis majdnem minden ki van mondva, addig a dráma nem szeret kimondani dolgokat, titkolózik, és színészként épp ezt szeretjük, hogy a titkokra nekünk kell rájönnünk. Tulajdonképpen a kimondott dolgokat húztam a szövegből.

Azokat nem kimondani kell, hanem eljátszani.

Miről szól a Madárhegy?

D. Á.: Eredetileg egy szeméttelepen játszódott, ahol megfordulnak mindenféle emberek. Nekem nagyon megtetszett ez, hogy a szemét mi mindent jelenthet. Végül a helyszínt egy ósdi könyvtárszobába tettük át. A Madárhegy egy apa-lánya történet, amiben az apa eladja a lányát egy nagyobb hatalomnak annak érdekében, hogy fenn tudja tartani a munkahelyét. A történetben Gonzó meggyőzi a nagyfőnököt, Miszter Külföldet, hogy ő lehessen az egyik világkönyvtárnak a vezetője, ahol a világ minden könyve megtalálható. Egy ideig jövedelmező a vállalkozás, de aztán csődbe megy. Miszter Külföld alkut ajánl, hogy Gonzó megtarthassa a munkáját: ha Gonzó lánya, Jolán eléri az érett kort, Miszter Külföldnek adja. Jolánnak pedig a szemünk előtt kell felnőnie. Végigkövethetjük, hogy mit tesz vele az, hogy eladták.

Szonja, te játszod Jolánt. Mesélj egy kicsit a karakterről!

R. Sz.: A darab Jolán fejlődéstörténete, de tulajdonképpen minden embernek ez a sorsa: megszületik egy teljesen tiszta lényként, akit még nem befolyásoltak a körülmények, aztán cseperedik, elkezdi élni a saját életét. Egyre több minden történik vele, megpróbálja összerakni, hogy ki is ő valójában, kik a szülei, hogy mi köti össze a többi emberrel. Később egyre több rosszat megtapasztal az életből: rájön, hogy a szülei sem olyan jó fejek, az apukája sem az isten, a világ sem romlatlan, mint ahogy gondolta, de a végére meg is acélosodik ettől a felismeréstől. Izgalmas volt számomra, hogy én találhattam ki, milyen is ez a lány. Persze Áronékkal együttműködve. Jó volt megélni az improvizálás szabadságát is, főleg a karanténos idők után, amikor nem próbálhattunk. Szóval összességében nekem Jolán ezt a hatalmas szabadságot jelenti.    

Pillanatkép a Madárhegy egyik olvasópróbájáról
Fotó: Gulyás Dóra

Március végén lett volna a bemutató, most a következő évadra csúszik. Hol tart a próbafolyamat?

R. Sz.: Már elég sokáig eljutottunk, elkezdtem kapiskálni, hogy milyen is ez a Jolán.

D. Á.: Kilencből hat jelenetet már megnéztünk. Már pont kinőttük azt a kis termet, ahol elkezdtünk próbálni, és költöztünk volna egy nagyobba, amikor leálltunk. Várjuk az őszi próbafolyamatot, addig meg biztos fog érni a színészekben a szerep.

Hogy éreztétek magatokat a Jurányiban?   

R. Sz.: Én nagyon jól, szeretek ott próbálni. Olyan emlékem is kötődik a Jurányihoz, hogy régen, mikor még táncoltam, jártam oda tánckurzusokra. Nyáron ott próbáltam az Egy nő produkciót, amit Vadász Kriszta rendezett, és Dino Benjáminnal csináltuk. Megszoktam a Jurányi közegét, és örültem, hogy a kutyámat is bevihetem.

D. Á.: Nekem is nagyon jó élmény ott próbálni, a vezetőség mindig nagyon készséges és segítőkész volt. Abban hasonlít az egyetemhez, hogy ha két produkció egymás mellett próbál, elkerülhetetlenül áthallatszódik, mondjuk a hangos zene pont akkor, amikor Szonja épp sírna a jelenetben…

Bordás Katinka teljes interjúja itt elérhető.

Nyitókép: Rudolf Szonja és Darvasi Áron. Rudolf Szonja fotóját Kleb Attila készítette.