Magába csavarodó labirintus – Szeifert Natália Örökpanoráma című könyvéről

A kritikusok elismerő értékelése nem minden esetben találkozik az olvasói ízléssel-igényekkel, e kötet esetében azonban ez a helyzet. Számos dicsérő recenzió végigböngészése után egyet kell értenem azzal a gyakran felbukkanó véleménnyel, ami Szeifert Natália művét Gabriel García Márquez Száz év magány című Nobel-díjas regényével állítja párhuzamba.

Ezek egyike, hogy az Örökpanoráma is egy település sorsát kíséri figyelemmel az alapítástól a fejlődésen át az elsorvadásig: ez az az ív, ami a regény tágabb keretét adja. Ami Márqueznél Macondo, az Szeifert regényében a Szegély nevű, a Felvidék környékére helyezett falucska. E tipikus magyar kistelepülés és lakói küszködését, az életben maradásért folytatott küzdelmét ábrázolja a huszadik század elejétől, három nemzedéken át. A két regény kezdőmondatai is egyaránt felejthetetlenek, örökre ott maradnak az olvasó szívében, és biztosítják, hogy elköteleződjenek a művek elolvasása mellett. Nagy igazság, hogy egy-egy regény első mondatának olyan intenzitással kell megszólalnia, mint a Száz év magányénak: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe.” Az Örökpanoráma első mondata így hangzik: „Marianna Delviget, úgy tűnt, lehetetlen lesz férjhez adni.” Aztán azonban mégiscsak férjhez megy, és Buendia ezredes is megússza a főbelövést.

Mindazokkal, akik e két kezdőmondatot párba állítva úgy vélik, lám, a férfi és a női szerzők műveit a sarkosan ellentétbe állítható tematikus megközelítés különbözteti meg, kis gondolkodás után egyet kell értenem. A párhuzamot folytatva: az Örökpanoráma története is egy teljes évszázadot ölel fel, ám Szeifertnél ez az időtáv a huszadik század elejének szegényparaszti világától a jövő évtizedbe vetített disztópikus zárlatig ível. S ez nemcsak valamiféle erőltetett hajszolása a népszerű science-fiction műfajnak, hanem a már ma is tapasztalható baljós tendenciák előrevetítése.

Mariannának és hódolójának, Karelnek, aki az első világháborúban katonáskodik, a rossz mostoha effektussal kell szembenéznie: „Ida kétségbeesetten fohászkodott Szűz Máriához, mint asszony az asszonyhoz, hogy szabadítsa meg a lánytól, vagy legalább attól a büdös paraszttól.” Ám, mint Vergilius hatodik eclogájából tudjuk: omnia vincit amor, a szerelem mindent legyőz. Hogy a kapcsolat minden ellenerővel szembeszállva, csak azért is beteljesedjen, a fiatalok elindulnak, hogy megkeressék azt a helyet az ég alatt, ahol egymásnak élhetnek. Így indul a cselekmény, hogy az olvasó a történelem viharainak előterében figyelemmel követhesse a soron következő generációk sorsát.

Mivel női szemszögből megírt történetről van szó, e generációk központi alakjai is nők, ami azonban nem jelenti azt, hogy a férfi karakterek elnagyoltak lennének. Tanúi lehetünk, amint a hetyke, kalandozós, betyárkodós férfi szereplők siheder fiúkból nagyapákká, a fürge, kacagós, kacér lánykák pedig nagymamákká válnak, aztán jönnek az újabb és újabb nemzedékek. Marianna életet ad Catalinának, Catalina Gildának, a történelem pedig vészjóslón hömpölyög körülöttük.

Szeifert Natália szinte mikrorealista módon vetíti elénk a Horthy-kor szűk levegőjű díszleteit, a Rákosi-, majd a Kádár-éra szinte dokumentumregényt idéző, hétköznapian gyászos esztendeit, a rendszerváltás zűrzavaros időszakát és a mindenkori társadalom habókos reményeit, amelyek szerint most végre valóban minden jobb lesz: a korszakokat, amelyekben asszony hőseinknek életidő adatott.

Itt hoznám szóba a regény üdítő, ugyanakkor odafigyelést igénylő szerkezeti sajátosságát. Az egyébként rendkívül olvasóbarát szövegtagolás eredményeként egyetlen fejezet sem hosszabb tíz oldalnál, ám ezek kevéssé engedelmeskednek a lineáris történetvezetés hagyományának. Az egymás után sorjázó részekben ugyanis vissza-visszaidéződnek, újra megelevenednek az elmúlt idők esetei. A történetfolyam két lépést tesz előre, majd egyet hátra, és ezáltal hősnőink élete, ezek mozgatórugói sokdimenziós mélységűvé válnak, és azt az érzést keltik, mintha „magába csavarodó labirintusban” bolyonganánk.

A valaha nagy reményekre jogosító település sorsának bemutatása nem áll meg a jelennél, hanem folytatódik a már ma is sejthető világfolyamatok alapján, a 21. század most még csak érlelődő jövőjében.

Ezeket az oldalakat lapozva szorongás tölti el az olvasót. Szegélynek bealkonyul, mindössze három lakosa marad: Gilda, egy kutatóorvos és egy soha el nem készülő regénnyel viaskodó író. Ők hárman félig komolyan, félig hobbiból éjt nappallá téve tudományos kutatást folytatnak, amelynek célja az élet meghosszabbítása, sőt a halhatatlanság szérumának felfedezése. Hogy a céljukat elérik-e, azt itt nem árulhatom el.

További fontos erénye a műnek az elbeszélői nyelvhasználatban megjelenő eredeti, összetéveszthetetlenül egyedi szépség, erő és könnyedség, ami a legújabb magyar irodalom maradandó művévé emeli az Örökpanorámát. Szeifert Natália nagy titkok tudója.

A képen Szeifert Natália író

#olvasósarok