Martin Munkácsi lendületből teremtett divatot
Zseniális riporter, aki újszerű divatfotóival lett világhírű, hiszen ő volt az első, aki a modelljeit nem műtermi környezetben, hanem a szabadban fotózta – gyakran dinamikus mozgás közben. Henri Cartier-Bresson kifejezetten Munkácsi egyik felvétele miatt kezdett fényképezni, Richard Avedon pedig őt tekintette abszolút példaképének.
Egykor a világ legnagyobb élő fotóriporterének tartották, de Munkácsi Márton volt az is, aki forradalmasította a divatfotózást azzal, hogy „mozgásba hozta” a modelljeit. A korban megszokott, statikus, stúdióbeli pózolás helyett kivitte őket a szabadba: téli strandon fényképezett fürdőruhareklámot, megkérte őket, hogy ugorjanak fel a levegőbe, vagy hogy hanyagul nézzenek hátra a kamerájába, amikor elsétálnak.
Munkácsi egy kolozsvári festőmester fiaként látta meg a napvilágot 1896. május 18-án. Pályája hajnalán sporttudósításokat készített lemezes gépével, és még Magyarországon fogalmazta meg máig érvényes teóriáját a fotóriportról: „meglátni a perc ezredrésze alatt azt, ami mellett a közömbös emberek vakon haladnak el – ez a fotóriportázs elmélete. S amit ez alatt az ezredrész alatt meglátunk: lefotografálni a perc következő ezredrésze alatt – ez a fotóriportázs gyakorlati oldala.”
Az Est lapokhoz Mihályfi Ernő révén került, aki akkor a Pesti Napló képes mellékletének szerkesztője volt. Munkácsi később díjat is nyert Madár az ágon című képével, bár akadtak, akik azt állították, hogy kitömött madarat tett a fára. A Pesti Naplónál akkoriban Balogh Rudolf zsáner- és tájképei uralkodtak, ám egyre többször jelentették meg a mellékletben Munkácsi merőben más, jóval merészebb megközelítésű fotográfiáit. Eleinte főleg sporteseményekről szóló tudósításokból élt, ám egyszer véletlenül tanúja lett egy halálos végű verekedésnek, amely után az ő fotósorozata segítségével mentették fel a vádlottat, őt pedig ez az esemény híressé tette.
Riportjai nagy sikereket értek el, ám amikor 1929-ben ultimátumszerűen kért havi 40 pengős fizetésemelést, megtagadták tőle. Erre fogta magát, és harmadnap Berlinbe utazott, ahol jelentkezett az Ullstein vállalatnál. Nyomban szerződtették, havi ezer márka kezdőfizetéssel.
Szerette a száguldást, de a táncot és a sztárportrékat is: sosem hagyta magát beskatulyázni fotósként. Rendszeresen készített hétköznapi emberek életéről képriportokat, fotóesszéi és a modern, sikeres, önálló nagyvárosi nő képét is erőteljesen befolyásoló divatfotói pedig mély benyomást tettek a szakmára.
Munkácsi büszke volt arra, hogy évekig korának legjobban fizetett fotográfusaként tartották számon, akit egyszer a modern fotózsurnalizmus megteremtőjének, máskor az addig statikus médiumnak számító fotográfia megmozgatójának hívtak.
Cartier-Bresson, minden idők egyik legnagyobb fotográfusa Munkácsi lányának írt levelében így írt erről az inspirációról: „1931-ben vagy 1932-ben történt, hogy láttam apád egy képét három fekete gyerekről, akik belefutnak a tengerbe. Meg kell mondanom, hogy ez volt az a kép, ami szikraként tüzet gyújtott bennem. Hirtelen ráébredtem, hogy a fényképezés meg tudja ragadni a pillanatban az örökkévalóságot. Ez volt az egyetlen kép, ami befolyásolt. Ebben a képben olyan intenzitás van, olyan spontaneitás, olyan életöröm, olyan csoda, hogy a mai napig elkápráztat.”
Avedon híres 1957-es párizsi divatfotója, a Carmen (Homage to Munkacsi) pedig egyenes tisztelgés Munkácsi Márton előtt, akinek védjegyévé váló mozgáskultúráját és a képeiből áradó szabadságot örökítette meg az amerikai fotós a Cardin kabátot viselő modell levegőbe ugrásával.
„Az a trükköm, hogy egyáltalán nincsen… Hacsak az nem, hogy komolyan veszem a fényképezést” – mondta egyszer Munkácsi, aki három-négy készüléket és nyolc-tíz lencsét is magával cipelt munka közben, hogy mindent a megfelelő eszközzel rögzíthessen. Úgy fogalmazott, hogy sohasem akart specializálódni, hanem beérte inkább a jó fotós általános jelzővel, mert szerinte már az ő idejében is afféle mindenesnek kellett lenni.
„A lényeg a megfontolás a klikkelés előtt… Persze, ha túl sokáig bámulsz a keresőbe, már rég lekésted a megfelelő pillanatot. Ha meggondolom, talán mégis van egyetlenegy trükköm: egy keserves ifjúkor sokszoros foglalkozásváltással, minden lehetőséget kipróbálni a verseléstől a komlószedésig… A nehéz fiatalságban rejlik a forrása szerény fotográfusi munkálkodásomnak” – vallotta.
A fotográfus még egy angol nyelvű regényt is írt Fool's Apprentice címmel, amelyben dicsőszentmártoni gyermekkorának emlékeit eleveníti fel. Az amerikai magyar emigráns közélet egyik jelentős figurája volt, mégis szegényen és elfeledve halt meg 1963. július 14-én, egy futballmeccsen kapott szívroham után. Hagyatékát lánya ingyen ajánlgatta amerikai múzeumoknak, de senkinek sem kellettek. Felvételei ma már az egyetemes fotótörténet megkerülhetetlen művei.
Martin Munkácsi Magyarországon is csak a ʼ90-es években vált újra ismertté, 1995-ben a Magyar Fotóriporterek Társasága létrehozta a Munkácsi Márton-díjat, majd 2010 őszén a Ludwig Múzeumban átfogó kiállítást rendeztek képeiből, így végre a szélesebb közönség is megismerhette munkásságát. Ideje volt, hogy méltó helyére kerüljön.
